Kami Garcia és Margaret Stohl

Lenyűgöző
Megváltás

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2015
 Apáinknak,
Robert Marinnek és Burton Stohlnak,
akik megtanítottak hinni abban, hogy bármire képesek
vagyunk,
és
férjeinknek,
Alex Gardának és Lewis Petersonnak,
akik elérték, hogy csináljuk azt az egyetlen dolgot,
ami lehetetlennek tűnt.
A halál a halhatatlanság kezdete.

– MAXIMILIEN ROBESPIERRE –
 LENA

Újrakezdés

M ás emberek repülnek álmukban. Én zuhanok a

rémálmaimban. Képtelen vagyok beszélni erről, de arra is
képtelen vagyok, hogy ne gondoljak rá.
Rá.
Ethan zuhan.
Ethan cipője a földön koppan, másodpercekkel korábban.
Zuhanás közben eshetett le a lábáról.
Azon tűnődtem, vajon tudja-e?
Vajon tudta-e?
Akárhányszor lehunytam a szemem, magam előtt láttam a
víztorony teteje felől érkező sáros, fekete tornacipőt. Néha
reménykedtem benne, hogy csak álom. Azt reméltem, hogy
felébredek, és Ethan ott vár rám Ravenwood előtt, a felhajtón,
hogy indulhassunk az iskolába.
Ébresztő, Csipkerózsika! Mindjárt megérkezem. Ezt keltálná.
A nyitott kocsiablakon kiszűrődne Link borzalmas zenéje, és
csak azután pillantanám meg Ethant a kormány mögött.
Így képzeltem.
Ethan legalább ezer rémálmomban felbukkant korábban is.
Még mielőtt megismertem volna, vagy legalább tudtam volna,
hogy ő lesz Ethan. De ilyet, ezt egyetlen rémálmombam sem
láttam.
 Nem lett volna szabad megtörténnie. Nem ilyen életre
született. Mint ahogyan én sem ilyen életre születtem.
Annak a sáros, fekete tornacipőnek nem lett volna szabad
leesnie. Az élet Ethan nélkül rosszabb volt, mint egy rémálom.
Mert ez a valóság volt.
Annyira igaz, hogy képtelen voltam elhinni.

Február 2.
A rémálmok véget érnek. Innen tudod,
hogy rémálmok voltak.
Ez… Ethan… minden… nem ér véget,
semmi jelét nem mutatja, hogy véget érne.
Úgy éreztem… úgy érzem… így maradok.
Mintha az életem tört volna darabokra, amikor ö…
amikor minden más véget ért.
Ezernyi apró darabra hullottam.
Amikor földet ért.

A naplómra rá sem bírtam nézni többé. Képtelen voltam verset

írni, az olvasás is fájt.
Mert mindez túlságosan is valós volt.
A fiú, aki a legfontosabb volt számomra, meghalt, mert
leugrott a summerville–i víztorony tetejéről. Tudtam, miért
tette. De ettől a tudattól nem éreztem magam jobban.
A tudattól, hogy értem tette, csak rosszabbul éreztem
magam. Néha úgy gondolom, nem ér ennyit a világ.
Nem érdemes megmenteni.
Néha úgy gondolom, én sem érek ennyit.
 Ethan úgy gondolta, hogy helyesen cselekszik. Tudta, hogy
őrültség. Nem akart ő elmenni, de nem volt más választása.
Jellemző Ethanre.
Halottként is.
Megmentette a világot, de az enyémet elpusztította.
Most mi lesz?
ELSŐ KÖNYV

Ethan
 1. FEJEZET

Otthon

A fejem felett kék folt az égbolt.

Felhőtlen.
Tökéletes.
Pont mint az ég a való életben, csak egy kicsit kékebb, és nem
süt úgy a szemembe a nap.
A való életben nem tökéletes az ég. Talán pont ettől olyan
tökéletes.
Ettől volt olyan tökéletes.
Összeszorítottam a szemem.
Húztam volna az időt.
Nem voltam biztos benne, hogy készen állok arra, ami rám
vár. Persze az ég szebb volt – ez elvárható a mennyországtól.
Már ha egyáltalán ott voltam. Világéletemben jó gyerek
voltam, legalábbis szerintem. Viszont eleget láttam már ahhoz,
hogy tudjam, bármit is gondoltam eleddig bármiről, általában
tévedtem.
Nyitottan gondolkodtam mindenről, gatlini mércével mérve
legalábbis biztosan. Úgy értem, minden elméletről hallottam.
Több vasárnapi iskolát végigültem, mint kellett volna. Anya
balesete után Marian mesélt nekem egy buddhista oktatóról,
valami Buddha Bobról, akihez járt a Duke Egyetemen, és aki
azt állította, hogy a paradicsom egy könnycsepp egy
könnycseppben, ami szintén egy könnycseppben van, vagy
valami ilyesmit. Egy évvel korábban anya el akarta olvastatni
velem Dante Pokolját, ami Link szerint egy leégett
irodaépületről szólt, de aztán kiderült, hogy egy csávó járta
meg benne a pokol kilenc körét. Csak arra emlékszem belőle,
amit anya mesélt valami szörnyekről és a gonoszokról, akik
egy befagyott jégveremben rekedtek. Azt hiszem, a pokol
kilencedik köre volt, de hát annyi kör meg bugyor volt ott lent,
hogy egy idő után összemosódott az egész.
Azok után, amit az alvilágról, a másvilágról, meg az oldalsó
világokról – meg mindenről, ami az Igézők világának
többemeletes tortaszerű képződményét alkotja – megtudtam,
teljesen jól elvoltam a kék éggel. Megkönnyebbülten
nyugtáztam, hogy egy nyálas Hallmark–képeslapra
emlékeztető valami vár rám. Nem ácsingóztam én
igazgyönggyel kirakott kapu és mezítelen, pufók angyalkák
után. A kék ég… az viszont jólesett.
Megint kinyitottam a szememet. Még mindig kékség.
Égszínkék.
Dagadt méhecske dongott a fejem felett, és egyre
magasabban repült az égen – amíg nem koppant egyet, mint
előtte legalább ezerszer.
Merthogy nem az ég volt az.
Hanem a mennyezet.
Ez pedig nem a mennyország volt.
A régi mahagóniágyamban feküdtem a még annál is régebbi
hálószobámban, a Wate–házban.
Otthon voltam.
Ami képtelenség.
Pislogtam.
Még mindig otthon voltam.
Álom lett volna? Kétségbeesetten kívántam, hogy így legyen.
Lehet, hogy tényleg az volt, mint az anya halálát követő
minden egyes reggelen hat hónapon keresztül.
Kérlek, mondd, hogy csak álom volt!
 Lenyúltam, és az ágykeret alatti poros padlón keresgéltem.
Hozzáértem az ismerős halomhoz, és kihúztam egy könyvet.
Odüsszeia. A kedvenc képregényem, bár biztos voltam benne,
hogy a Kretén rajzolói elég nagyvonalúan kezelték Homérosz
írását.
Tétováztam egy kicsit, aztán kihúztam egy másik
könyvet. Úton. Kerouac megdönthetetlen bizonyíték volt,
átgurultam tehát a másik oldalamra, hogy láthassam azt a
halvány, téglalap alakú foltot a falon, amelyet néhány nappal
ezelőttig – tényleg csak néhány nap lett volna? – az a
szakadozott térkép fedett, amelyiken zöld filctollal jelöltem be
azokat a helyeket, amelyekről a kedvenc könyveimben
olvastam, és ahová mindenképpen el szerettem volna jutni.
A szobámban voltam. Tényleg.
Az ágyam mellett álló asztalon a régi óra nem működött, de
minden más változatlan volt. Ahhoz képest, hogy januárt
mutatott a naptár, meleg volt. Az ablakon beáramló fény
szinte természetellenes volt – mintha abban a béna képes
forgatókönyvben szerepeltem volna, amit Link rajzolt a Holy
Rollers videoklipjéhez. De a megvilágítást félretéve, a szobám
pontosan úgy festett, mint ahogyan hagytam. Az ágyam alá
dúcolt könyvekhez hasonlóan az életem darabjait őrző
cipősdobozok is ott magasodtak a fal mellett. Minden ott volt,
aminek ott kellett lennie, legalábbis én nem vettem észre
semmi változást.
Csak Lena nem volt ott.
L.? Itt vagy?
Nem éreztem. Semmit sem éreztem.
A kezemre néztem. Rendben volt. Nem volt rajta zúzódás.
Ránéztem a fehér pólómra. Semmi vér.
Sem a farmeremen, sem a bőrömön nem volt lyuk.
Bementem a fürdőszobába, és megnéztem magam a mosdó
feletti tükörben. Én voltam az. A megszokott Ethan Wate.
 Még mindig a tükörképemet bámultam, amikor zajt
hallottam odalentről.
– Amma?
A szívem hevesen dobogott, ami már csak azért is furcsa volt,
mert ébredéskor egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy
egyáltalán ver. Mindegy, a konyhából ismerős neszezést
hallottam. A padlódeszkák nyikorogtak, mint amikor valaki
oda–vissza járkál a konyhaszekrény, a tűzhely és a régi
konyhaasztal között. A régi léptek, a megszokott reggeli
tevékenységek.
Már ha reggel volt egyáltalán.
Az ütött–kopott serpenyő égett szaga felkúszott az emeletre.
– Amma? Ugye nem szalonna lesz?
A hang tisztán, nyugodtan csengett.
– Szívem, pontosan tudod, mit készítek. Kizárólag egyetlen
dolgot tudok főzni. Már ha ezt főzésnek lehet nevezni.
Az a hang.
Annyira ismerős volt.
– Ethan? Kérvényt kell benyújtanom, hogy megölelhesselek?
Már régóta itt várlak, kicsim.
Nem értettem a szavakat. Csak a hangot hallottam. Hallottam
már korábban is, nem is annyira régen, de sohasem így.
Hangosan és tisztán, tele élettel, mintha tényleg ott lett volna a
földszinten.
Mert ott volt.
A szavak zeneként simogatták a fülemet. Elüldözték a
bánatot és a zűrzavart.
– Anya? Anya!
Hármasával szedtem a lépcsőfokokat, úgy rohantam lefelé,
válaszolni sem volt ideje.
 2. FEJEZET

Sült zöld paradicsom

T ényleg ő volt az, mezítláb állt a konyhában, a haja is pont

olyan volt, ahogyan emlékeztem rá: a fele feltűzve, a
másik fele leengedve. Ropogósra keményített hófehér blúzán –
amelyet apa csak „egyenruhaként” emlegetett – még ott
éktelenkedtek az előző munkája alatt szerzett festék– vagy
tintafoltok. Anyát nem zavarta az ilyesmi. Egy zöld
paradicsommal teli, régi, megfeketedett serpenyőt tartott maga
előtt, a másik kezében pedig könyvet. Valószínűleg olvasás
közben főzőcskézett, és fel sem nézett közben. Egy dalt
dúdolgatott, de észre sem vette, hogy dúdol, valószínűleg nem
is hallotta saját magát.
Ez anyára vallott. Pontosan ilyen volt.
Talán én voltam az egyetlen, aki megváltozott.
Egy lépéssel közelebb léptem hozzá, mire ő megfordult, és
elejtette a könyvet.
– Itt is van az én édes kisfiam.
Úgy éreztem, megszakad a szívem. Soha senki nem hívott
így, senki nem akart így hívni, és nem is engedtem volna. Csak
az anyukámnak. Aztán átölelt, és mintha a világ borult volna
védelmezőn fölénk, miközben belesimultam a karjába. Mélyen
belélegeztem a meleg illatat, a meleg érintését és mindazt a
melegséget, ami nekem anyát jelentette.
– Anya, hát visszajöttél!
 – Egyikünknek muszáj volt – sóhajtotta.
Ekkor döbbentem rá valamire. A mi konyhánkban állt, és én
is a mi konyhánkban voltam, ami két dolog közül az egyiket
jelentette: vagy ő tért vissza az élők közé, vagy pedig…
Én nem.
A szeme megtelt valamivel – talán könny volt, talán szeretet
vagy együttérzés –, és újra átölelt.
Anya mindig mindent értett.
– Tudom, édes kisfiam. Tudom.
Az arcom meglelte a régi búvóhelyét a válla és a nyaka
közötti ívben.
Megcsókolta a fejem búbját.
– Mi történt veled? Nem így kellett volna történnie.
Hátrahúzódott, hogy láthasson.
– Nem így kellett volna végződnie.
– Tudom.
– Viszont az is igaz, hogy nincs recept arra, hogyan kellene
egy emberéletnek véget érnie, ugye?
Megcsippentette az államat, és a szemembe nézve
elmosolyodott.
Megjegyeztem. A mosolyt, az arcát. Mindent. Nekem csak ez
maradt belőle, miután elment.
Mindig is tudtam, hogy valahol életben van,
valamiféleképpen. Megmentette Macont, és elküldte a dalokat,
amelyek az Igézőkkel töltött időm minden egyes furcsa
időszakán átsegítettek. Egész idő alatt ott volt velem, pont
úgy, mint amikor még életben volt.
Csak egy pillanatig tartott az egész, de szerettem volna olyan
hosszú ideig élvezni, ameddig lehetett.
Nem tudom, hogyan kerültünk a konyhaasztalhoz. Még
mindig nem emlékszem másra, mint az ölelése nyugtató
melegére. De ott ültem, a megszokott széken, mintha az elmúlt
évek kitörlődtek volna. Mindenhol könyvek hevertek – és
nagyon úgy nézett ki, hogy anya szokás szerint bele–
beleolvasott mindegyikbe. Az Isteni színjátékba egy
valószínűleg frissen mosott zoknit dugott könyvjelzőként.
Az Iliászból félig kilógott egy szalvéta, míg rajta, az egyik
görög mitológia kötetben egy villa jelezte, hol hagyta abba az
olvasást. A konyhaasztal tele volt a kedvenc könyveivel, egyik
puha fedeles stósz nagyobb volt a másiknál. Mintha a
könyvtárban lettem volna Marian mellett.
A serpenyőben sistergett a paradicsom, én pedig
belélegeztem anya illatát: a sárguló papír, az égett olaj és régi
kartonpapír aromája keveredett a Cayenne–borssal.
Nem csoda, hogy a könyvtárban mindig megéheztem.
Anya egy kék–fehér porcelántálat tett az asztalra kettőnk
közé. A Dragonware. Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy ez
volt a kedvence. A forró paradicsomot egy papírtörlőre
csúsztatta, és megborsozta a szeleteket.
– Készen is van. Ess neki!
Beleszúrtam a villámat a legközelebb eső szeletbe.
– Tudod, hogy azóta… izé, a baleset óta nem ettem ilyet?
A paradicsom olyan forró volt, hogy megégette a nyelvemet.
Anyára néztem.
– Mi most… ez most…?
Üres tekintettel nézett vissza rám.
Megint bepróbálkoztam.
– Tudod… a mennyország?
Elnevette magát, és édes teát töltött két magas falú pohárba –
a paradicsomon kívül csak teát tudott hibátlanul főzni.
– Nem a mennyországban vagyunk, EW. Nem egészen.
Biztosan aggodalmas képet vághattam, mintha az járt volna a
fejemben, hogy valamiképpen a másik helyre kerültünk. De az
sem volt lehetséges, hiszen – akármilyen nyálasan is hangzott
– ha anyával lehettem, számomra az maga volt a
mennyország, akkor is, ha esetleg az univerzum
másképpen gondolkodott erről. Bár az univerzum és én az
utóbbi időben szinte mindenről másképpen gondolkodtunk.
 Anya kezét az arcomra simította, és mosolyogva
csóválta a fejét.
– Nem, ez nem a végső nyughelyünk, ha erre gondoltál.
– Akkor meg miért vagyunk itt?
– Nem tudom biztosan. Nem adnak útikalauzt, amikor
bejelentkezel.
Megfogta a kezemet.
– Mindig tudtam, hogy miattad vagyok itt… mindig
akadt valami el nem végzett dolog, valami,
amit megtaníthattam vagy megmutathattam neked. Ezért
küldtem a dalokat.
– Az Előrevetítő Dalokat.
– Pontosan. Jó sok munkát adtál nekem. De most, hogy itt
vagy, olyan érzés, mintha sohasem lettünk volna távol
egymástól.
Elfelhősödött az arca.
– Mindig is azt reméltem, hogy újra láthatlak. De azt
is reméltem, hogy erre még hosszú ideig kell várnom.
Annyira, sajnálom. Tudom, hogy szörnyen érezheted
magad, elhagytad Ammát és az apádat. Meg Lénát.
Bólintottam.
– Szar ügy, tényleg.
– Tudom. Én is pontosan ezt éreztem – mondta.
– Macon miatt?
A szavak csak úgy kibuktak az ajkamon, mielőtt
átgondolhattam volna, mit beszélek.
Elvörösödött.
– Azt hiszem, megérdemeltem. De nincs arra nézve szabály,
hogy egy anyának mindent meg kell tárgyalnia a tizenhét éves
gyerekével.
– Ne haragudj!
Megszorította a kezemet.
– Leginkább téged nem akartalak elhagyni. Miattad
aggódtam a legtöbbet. És persze az apád miatt. Apádról
szerencsére remekül gondoskodnak Ravenwoodék. Lena és
Macon erős Igézeteket bocsátottak rá, míg Amma egy kitalált
történettel eteti. Mitchellnek fogalma sincsen, hogy mi történt
veled.
– Tényleg?
Bólintott.
– Amma azt mondja neki, hogy Savannahban vagy a
nénikédnél, apád pedig hisz neki.
Megremegett a szája széle, amikor elnézve mellettem az
árnyékba veszett a pillantása. Tudtam, hogy aggódott apa
miatt, Igézet ide, Igézet oda. Hirtelen eltűnésem Gatlinből
ugyanúgy fájt neki is, mint nekem: ráadásul ő a partvonalról
figyelte a történéseket, és nem tudott semmit tenni.
– Viszont ezt hosszú távon nem lehet fenntartani, Ethan.
Most mindenki teszi a dolgát a lehetőségeihez mérten.
Általában ez szokott lenni.
– Emlékszem.
Már megtörtént egyszer.
Mind a ketten tudtuk, mikor.
Ezután anya nem mondott semmit, csak felkapta a villáját.
Csendben eszegettünk, lehet, hogy egész délután, de lehet,
hogy csak egy pillanatig. Már nem tudtam volna
megmondani, és nem voltam biztos abban sem, hogy ez
számít–e.

A hátsó verandán üldögéltünk, és tükörfényes, még nedves

cseresznyét csipegettünk a szűrőből, miközben az előbukkanó
csillagokat figyeltük. Az ég sötétkékesre váltott, és a csillagok
elképesztően ragyogó füzérekként jelentek meg rajta. Láttam
az Igézők egének és a Halandók egének csillagait is. A
kettéhasított hold az északi sarkcsillag és a déli sarkcsillag
között imbolygott. Nem tudtam, hogyan volt lehetséges
egyszerre kétféle eget látni, kétféle csillagzattal, de pontosan
ez történt.
Mindent láttam, mintha én magam is egyszerre két
különböző ember lettem volna. Végre véget ért ez az Összetört
Lélek cuccos. Asszem legalább abból a szempontból jól jártam
ezzel a meghalással, hogy a lelkem két része ismét egyben
volt.
Na persze.
Minden összeállt most, hogy véget ért, vagy talán éppen
azért, mert véget ért. Néha produkál ilyeneket az élet. Annyira
egyszerűnek, annyira könnyűnek tűnt innen nézve. Annyira
hihetetlenül ragyogónak.
Miért ez volt az egyetlen megoldás? Miért kellett pont így véget
érnie?
Anya vállára hajtottam a fejemet.
– Anya?
– Szívem?
– Beszélnem kell Lénával.
Ennyi. Kimondtam végre. Ez volt az egyetlen dolog, ami
miatt alig kaptam levegőt egész nap. Ami miatt egy percig
nem tudtam megülni a fenekemen, ami miatt a legszívesebben
kifutottam volna ebből a világból is. Ami miatt elindultam
volna valamerre, bar nem volt hová mennem.
Amma mindig azt mondta, hogy az igazságban az a jó, hogy
igaz, ezért az igazsággal nem lehet vitába szállni. Lehet, hogy
nem tetszik, de attól még nem lesz kevésbé igaz. Ennyibe
tudtam kapaszkodni ebben a pillanatban.
– Az képtelenség.
Anya a homlokát ráncolta.
– Legalábbis nem könnyű.
– Muszáj elmondanom neki, hogy jól vagyok. Ismerem. Vár
egy jelet tőlem. Mint ahogyan én vártam egy jelre tőled.
 – Itt nincsen Carlton Eaton, hogy átszaladjon a leveleddel,
Ethan. Ebből a világból nincsen levélküldés, az övébe pedig
nem tudsz visszamenni. Még ha tudnál, akkor sem írhatnál
neki. El sem tudod képzelni, hányszor kívántam, hogy bárcsak
lehetne.
Kell lennie megoldásnak.
– Tudom. Ha lehetne, gyakrabban hallottam volna felőled.
Felpillantott az égre. A szemében ott tükröződött a csillagok
fénye, amikor megszólalt:
– Mindennap, édes kisfiam. Minden egyes nap.
– De mégis megtaláltad a módját, hogy beszélhess velem. És
a temetőben is láttalak akkor éjszaka. Meg a szobámban,
emlékszel?
– A dalokat a Nagyszerűek találták ki. Valószínűleg onnan
jött az ötlet, hogy kisbabakorod óta énekeltem neked. De
mindenki más. Nem hinném, hogy képes lennél valami, az
Előrevetítő Dalokhoz hasonló dolgot küldeni Lénának.
– Akkor sem, ha tudnám, hogyan kell ilyet írni.
Az én dalszerzési képességemhez mérve Link akár a Beatles
egyik tagja is lehetett volna.
– Nekem sem volt könnyű, pedig jóval régebben
pusztítottam itt a levegőt, mint te. Amma, Twyla és Arelia
segítettek.
Összehúzott szemmel méregette a kettős eget.
– Sose felejtsd el, hogy Ammának és a Nagyszerűeknek olyan
képességei vannak, amelyekről nem is tudok.
– Pedig te Őrző voltál.
Tuti, hogy volt olyan is, amiről anya tudott, a Nagyszerűek
meg nem.
– Pontosan. Őrző voltam. Tettem, amit a Távoli Őrzők
elvártak tőlem, és nem tettem olyat, amit a Távoli Őrzők nem
kívántak meg tőlem. Nem érdemes velük összeakasztanod a
bajszodat, és abba sem szabad belekötni, ahogyan a
történéseket rögzítik.
 – Az Igéző Krónikákra gondolsz?
Felkapott egy cseresznyét a tálból, és a héját vizsgálgatta.
Olyan sokáig nem szólalt meg, hogy azt hittem, nem is hallotta
a kérdést.
– Mennyit tudsz az Igéző Krónikákról?
– Marian néni pere előtt a Távoli Őrzők Tanácsa eljött a
könyvtárba, és magukkal hozták a könyvet is.
Letette a régi fémszűrőt a mögöttünk levő lépcsőfokra.
– Ne is gondolj az Igéző Krónikákra. Az egész nem számít már.
– Miért nem?
– Komolyan beszélek, Ethan. Te meg én még mindig
veszélyben vagyunk.
– Veszélyben? Te meg miről beszélsz? Hiszen már… tudod.
A fejét rázta.
– Csak félúton vagyunk. Meg kell tudnunk, mi tart itt
bennünket, ahhoz, hogy továbbléphessünk.
– És ha én nem akarok továbblépni?
Még nem akartam feladni. Addig biztosan nem, amíg Lena
vár rám.
Megint hosszú ideig hallgatott. Amikor megszólalt, olyan
komor volt a hangja, amilyennek még nem hallottam.
– Nem hiszem, hogy lenne más választásunk.
– Neked volt – mondtam.
– Az nem választás volt. Szükséged volt rám. Ezért vagyok
itt… miattad. De a történteken én sem tudok változtatni.
– Tényleg? Megpróbálhatnád.
Összepréseltem egy szem cseresznyét. Vörös leve kifolyt az
ujjaim között.
– Nincs mit megpróbálni, Ethan. Vége van. Túl késő.
Suttogásnál is halkabban beszélt, mégis úgy tűnt, mintha
kiabált volna.
Ágaskodott bennem a düh. Kihajítottam egy cseresznyét az
udvarra, aztán egy másikat is, aztán az egész tálat kiürítettem.
 – Nos, Lénának, Ammának és apának is szüksége van rám, és
nem vagyok hajlandó feladni. Azt érzem, hogy nem kellene itt
lennem. .. mintha ez az egész valami fatális tévedés lenne.
– Nincs is szezonja a cseresznyének. Tél van.
Anyára néztem, és a szememet elhomályosították a könnyek,
bár csak haragot éreztem.
– Télnek kellene lennie.
Anya a kezemre tette a kezét.
– Ethan…
Elhúzódtam tőle.
– Ne akarj megvigasztalni! Hiányoztál, anya. Tényleg.
Jobban, mint gondolnád. De bármennyire örülök most annak,
hogy látlak, szeretnék felébredni, és meg nem történtté tenni,
ami történt. Értem én, hogy miért kellett megtennem. Tényleg
értem. Rendben is van. De nem akarok örökre itt ragadni.
– Mit gondoltál, mi fog történni?
– Nem tudom. De erre biztosan nem.
Ez lett volna az igazság? Tényleg azt gondoltam volna, hogy
kibújhatok a világ megmentése alól, és nem kell feláldoznom a
saját érdekeimet? Tényleg azt hittem volna, hogy az az Egy,
Aki Kettő dolog valami vicc?
Asszem könnyebb volt eljátszani a hőst. De most, hogy ez az
egész valósággá vált – most, hogy egy örökkévalóságon át
kellett siratnom, akit és amit elveszítettem már nem is volt
olyan könnyű.
Anyának is kicsordult a könnye, keservesebben sírt, mint én.
– Annyira sajnálom, EW. Ha lenne módom változtatni ezen,
megtenném.
Pont olyan elkeseredettnek hangzott, mint ahogyan én is
éreztem magamat.
– És ha van módja?
– Nem változtathatok mindenen.
Anya az egy lépcsőfokkal lejjebb lévő, mezítelen lábfejére
meredt.
 – Semmin sem tudok változtatni.
– Rohadtul nem akarok a felhők közé menni, és nem akarok
rohadt szárnyakat sem, amikor az a rohadt harang megszólal.
Elhajítottam a szűrőt is. Csöngve–bongva lebucskázott a
lépcsőn, és a füvön gurult tovább.
– Lénával akarok lenni, élni akarok, moziba menni, hányásig
popcornt zabálni, gyorshajtásért büntetést kapni, és olyan
szerelmes akarok lenni, hogy minden egyes nap hülyét
csináljak magamból miatta az egész világ színe előtt!
– Tudom.
– Nem hiszem, hogy tudod – mondtam kicsit élesebben, mint
ahogyan szerettem volna.
– Te már éltél. Szerelmes voltál, kétszer is. Családod volt. Én
tizenhét éves vagyok. Nem érhet minden így véget. Nem
kelhetek fel azzal holnap reggel, hogy soha többé nem
láthatom Lénát.
Anya félsóhajtott, átkarolta a vállamat, és magához húzott.
Tovább mondtam a magamét, mert semmi más nem jutott
eszembe.
– Az nem lehet.
Úgy simogatta a fejemet, mintha szomorú, berezelt kiskölök
lennék.
– Természetesen láthatod. Ez a dolog könnyebbik része. Azt
nem garantálom, hogy szólhatsz is hozzá, és ő nem fog téged
látni, de te láthatod őt.
Döbbenten meredtem rá.
– Te meg miről beszélsz?
– Létezel. Mi itt létezünk. Lena, Link, apád és Amma, ők
Gatlinben léteznek. Szó nincs arról, hogy egyik fajta létezés
kevesebbet érne a másiknál. Csak éppen másféle létek ezek. Te
itt vagy, Lena ott. Az ő világában te sohasem leszel teljesen
jelen. Nem úgy, mint korábban. A mi világunkban ő sem lesz
olyan, mint mi. De ez nem jelenti azt, hogy nem láthatod
többé.
 – Hogyan csináljam?
Abban a pillanatban az égvilágon semmi más nem érdekelt.
– Egyszerű. Indulj el!
– Csak úgy?
Az ő szájából ez olyan könnyűnek hangzott, de volt egy
olyan sejtésem, hogy azért többről van itt szó.
– Elképzeled, hová akarsz menni, és már mehetsz is.
Ez teljes képtelenségnek hangzott, bár tudtam, hogy anya
sohasem hazudna nekem.
– Tehát csak Ravenwoodba kell kívánnom magam, és ott
leszek?
– Hát, erről a hátsó verandáról nem fog menni. El kell
hagynod a Wate–házat, mielőtt útra kelnél. Szerintem az
otthonainkat a Kötő–bűbájok másvilági megfelelőjével
bűvölték el. Amikor otthon vagy, itt vagy velem, és sehol
máshol nem lehetsz.
Borzongás futott végig a gerincemen, miközben kimondta
ezeket a szavakat.
– Másvilág? Ezek szerint ott vagyunk? Ez a neve?
Anya bólintott, és a farmernadrágjába törölte
cseresznyefoltos ujjait.
Tudtam én, hogy olyan helyen vagyok, ahol korábban nem
jártam. Tudtam, hogy ez nem Gatlin, és azt is tudtam, hogy
nem a mennyország. Ennek ellenére mégis úgy tűnt, jóval
messzebb vagyok mindattól, amit addig tudtam és ismertem.
A halálnál is messzebb. Bár a hátsó veranda poros betonszaga
és az előtte elterülő, frissen vágott gyep illata bekúsztak az
orromba. Éreztem a szúnyogcsípéseket, a szél mozgását, a
falépcső szálkáit, amikor hátradőltem. De leginkább a
magányt éreztem. Csak mi voltunk. Anya, én meg a
cseresznyével teli hátsó udvar. Egy részem a balesetem óta
vágyott erre, egy másik részem viszont tudta, talán most
először, hogy ennyi soha sem lesz elég.
– Anya?
 – Igen, édes kisfiam?
– Szerinted Lena szeret még, ott a Halandók között?
Elmosolyodott, és összekócolta a hajamat.
– Miféle buta kérdés ez?
Megvontam a vállamat.
– Hadd kérdezzek valamit! Szerettél azok után, hogy
elmentem?
Nem feleltem. Nem volt rá szükség.
– Én nem tudom, te hogy vagy vele, EW, de minden egyes
nélküled eltöltött napon tudtam a választ erre a kérdésre.
Akkor is, amikor semmi mást nem tudtam: hogy hol járok,
vagy hogy mit is kellene tennem. Akkor is te voltál az én
Irányfényem. Mindig minden hozzád vezetett vissza. Minden.
Kisimította a hajamat az arcomból.
– Szerinted Lena nem ilyen?
Igaza volt.
Buta kérdés.
Elmosolyodtam hát, megfogtam a kezét, és elindultam utána,
be a házba. Sok mindent át kellett rágnom magamban, és sok
helyre el kellett mennem – ennyit magamtól is tudtam. De
voltak dolgok, amik egyértelműek voltak. Volt, ami nem
változott, és volt, ami sohasem fog megváltozni.
Kivéve engem. Én változtam, és most mindent megadnék, ha
visszaváltozhatnék.
 3. FEJEZET

Ezen az oldalon vagy a másikon

–I ndíts, Ethan! Nézd meg te magad!

Nem pillantottam vissza anyára, miközben az
ajtógomb felé nyúltam.
Bár bátorított, hogy menjek, nyugtalan voltam. Nem tudtam,
mire számíthatok. Láttam az ajtó festett fáját, és éreztem a sima
fémgombot a tenyeremben, de abban nem lehettem biztos,
hogy a Gyapot köz vár a másik oldalon.
Lena. Gondolj Lenára! Az otthonodra. Csak így fog menni.
De akkor is.
Ez már nem Gatlin volt. Ki tudja, mi van az ajtó mögött? –
gondoltam. Bármi lehetett az.
Az ajtógombra meredtem, és eszembe jutott, mit tanultam az
ajtókról és az Átjárókról az Igéző Járatokban.
Meg a kapukról.
És a szegélyekről.
Ez az ajtó is elég mindennapinak tűnt – minden Átjáró
nagyjából ugyanúgy festett, mint a mellette levő –, de ez még
nem volt garancia arra, hogy mindennapi is. Mint a Temporis
Porta. Soha nem lehetett tudni, hol köt ki az ember. A magam
kárán tanultam meg.
Ne húzd az időt, Wate!
Haladjál már!
Mi vagy te, nyúl? Mi vesztenivalód lehet még?
 Lehunyt szemmel elforgattam az ajtógombot. Amikor újra
kinyitottam a szemem, nem az utcánkat láttam magam előtt –
még csak nem is a környékünket.
A verandára lépve az Örök Nyugodalom Kertjében, Gatlin
temetőjének kellős közepén, közvetlenül az anyám parcelláján
találtam magam.
Szépen gondozott gyepcsíkok sorakoztak előttem, de ebben a
temetőben sírkövek és műanyag angyalkákkal és őzikékkel
díszített mauzóleumok helyett házak voltak. Rádöbbentem,
hogy az itt eltemetett halottak otthonait látom, már ha ott
voltam, ahol gondoltam. A vén Agnes Pritchard viktoriánus
háza pont ott állt, ahol a sírhelye, a megszokott sárga
zsalugáterekkel és a járda fölé hajló suta rózsabokrokkal. A
ház eredetileg nem a Gyapot közben állt, de az Örök
Nyugodalom Kertjében az ő sírját borító füves terület pont
anya sírjával szemben volt – utóbbi helyén állt most a Wate–
ház.
Agnes háza szinte pontos mása volt a gatlininek, kivéve a
piros bejárati ajtót, mert az hiányzott. A helyén ütött–kopott
betonsírkő állt.

AGNES WILSON PRITCHARD

SZERETETT FELESÉG, ANYA ÉS NAGYMAMA PIHENJEN
AZ ANGYALOKKAL

Ezeket a szavakat vésték a fehérre festett ajtókeretbe

pontosan illő kőre. Minden ház ugyanígy festett, már
amennyire láttam – Darla Eaton felújított, szövetségi stílusú
házától kezdve Clayton Weatherton lepattogzott festékű
vityillójáig. Mindenhol hiányzott a bejárati ajtó, és az
eltávozottak sírköve állt a helyén.
Lassan megfordultam, és szinte reméltem, hogy beleütközöm
a saját, hófehér ajtómba az égszínkék ajtófélfával. Ehelyett
anya sírkövére meredhettem.
 LILA EVERS WATE
SZERETETT FELESÉG ÉS ANYA
SCIENTIAE CUSTOS

A neve fölé Awen kelta szimbólumát, három, fénysugárként

elágazó vonalat véstek. Leszámítva azt, hogy akkora lett a
sírkő, hogy betöltötte az ajtókeretet, más változás nem volt
rajta. Minden lepattogott szél, minden fakó repedés a helyén
volt. Végigfuttattam a kezemet a felületén, kitapogatva a
betűket az ujjammal.
Anya sírköve.
Merthogy halott volt. Én is halott voltam. És biztos voltam
benne, hogy épp az imént léptem ki a sírjából.
Abban a pillanatban kezdtem megkattanni. De tényleg, ki
vethetne bármit is á szememre? Kissé túlnőtt rajtam ez a
helyzet. Erre aztán képtelenség rendesen felkészülni.
Tolni kezdtem a sírkövet, és addig ütöttem az öklömmel,
amíg engedni nem kezdett, és be nem léphettem a házba –
akkor aztán bevágtam magam mögött… az ajtót.
Nekitámaszkodtam az ajtónak, és mélyeket lélegeztem. A
hall pontosan ugyanúgy festett, mint néhány pillanattal
korábban.
Anya a lépcsőn üldögélt, és jöttömre felpillantott. Éppen
most nyithatta ki az Isteni színjátékot, a könyvjelzőként szolgáló
zokni még ott volt a másik kezében. Mintha várt volna rám.
– Igen, Ethan? Meggondoltad magad?
– De anya, az a temető! A temető van ott kint!
– Igen.
– És mi…
Az élő ellentéte. Kezdtem felfogni.
– Igen, mi.
Rám mosolygott, mert igazából mit mondhatott volna?
– Addig maradsz, amíg szükséges.
 Gyors pillantást vetett a könyvre, és fellapozta.
– Ezzel Dante is egyetért. Ne siess el semmit! Ez csak…
Lapozott egyet.
– „…la nőtte che le cose ci nasconde.”
– Mi van?
– „.. .az éjben, mely elrejti a világot.”1
Rámeredtem, miközben ő tovább olvasott. Aztán, mivel
láttam, hogy nemigen van más választásom, kinyitottam az
ajtót, és elindultam.

Beletelt némi időbe, mire mindent felfogtam, pontosan

ugyanúgy, mint amikor a hirtelen támadt világossághoz
igyekszik alkalmazkodni az ember szeme. Kiderült, hogy a
Másvilág – egy „másik” világ – tulajdonképpen egyfajta Gatlin
volt a temető közepén, ahol az elhalálozott városlakók a
maguk módján ünnepelték a mindenszenteket. Bár úgy tűnt,
hogy az ünnepség kissé elhúzódott.
Leléptem a verandáról a fűre, hogy megbizonyosodjam,
tényleg jó helyen járok. Amma rózsabokrai ott voltak a szokott
helyen, de most virágba is borultak, nem árthatott nekik a
várost fenyegető rekordhőség. Kíváncsi voltam, hogy vajon az
igazi Gatlinben is kivirágzottak–e a bokrok.
Reméltem, hogy igen.
Ha a Lilum betartotta az ígéretét, akkor mindenképpen.
Hittem abban, hogy betartotta. A Lilum sem Fényhozó, sem
Sötét nem volt, sem igaz, sem hazug. Ő maga volt az igazság
és az egyensúly, a szó legtisztább értelmében. Nem hittem,
hogy képes a hazugságra, vagy hogy megszépíti az igazságot
előttem. Néha azt kívántam, bár megtette volna.

1Dante: Isteni színjáték, Paradicsom, Huszonharmadik ének, 3. sor. Fordította:

Babits Mihály
 A frissen nyírt gyepen bóklásztam, az ismerős házak között,
amelyeket mintha egy tornádó kapott volna fel Gatlinben, és
ejtett volna le ide, a temetőbe. És nem csak házak voltak,
hanem emberek is.
A Főutca felé igyekeztem, ösztönösen is a 9–es utat keresve a
szememmel. Az volt a tervem, hogy elmegyek az elágazásig,
ahol balra kell fordulni Ravenwood felé. De a Másvilág nem
úgy működött, így minden alkalommal, amikorra azt hittem,
hogy a sírhelyek végére értem, ott találtam magam, ahonnan
elindultam. A temető mintha forgott volna. Képtelenség volt
kikerülni belőle.
Akkor döbbentem rá, hogy nem utcákban kell
gondolkodnom, hanem sírokban, sírhelyekben és kriptákban.
Nyilvánvalóvá vált, hogy nem gyalog fogok visszajutni
Gatlinbe. A 9–es utat is elfelejthetem. Világos.
Mit is mondott anya? Elképzeled, hol akarsz lenni, és aztán
elindulsz. Tényleg csak ennyi választott el Lenától? A
képzeletem?
Lehunytam a szememet.
L…
– Te meg mit keresel itt, fiam?
Miss Winifred, aki éppen a verandát söprögette néhány
házzal lejjebb, felpillantott. Abban a rózsaszín virágos
otthonkában volt, amelyet akkor viselt, amikor még élt.
Amikor éltünk.
Álltam a pillantását.
– Semmit, asszonyom.
Mögötte volt a sírköve, a neve fölé magnóliafát, a neve alá
a Szent szót vésték. Abból volt egypár a környéken, mármint
magnóliából. Azt hiszem, a magnóliavésetek voltak a Másvilág
vöröslő kapui. Egy senki voltál nélkülük.
Miss Winifred észrevette, hogy bámulom, és egy pillanatra
abbahagyta a sepregetést. Beleszippantott a levegőbe.
– Gyerünk fiam, haladjál!
 – Igenis, asszonyom.
Éreztem, hogy elvörösödök. Azt pedig tudtam, hogy
képtelen lennék máshová képzelni magam, amíg az a
vénséges, szúrós szempár engem bámul.
Nocsak, Gatlin még a Másvilág utcáin sem enged utat a
képzeletnek!
– És ne lépj a fűre, Ethan! Letaposod a begóniákat – tette
hozzá. Ennyi. Magánlaksértés, pont mint otthon.
– Igenis, asszonyom.
Miss Winifred bólintott, és folytatta a verandaseprést, mint
bármelyik napsütéses napon az Öregtölgy úton, ahol a háza
állt.
De nem hagyhattam, hogy Miss Winifred elterelje a
figyelmemet.
Megpróbálkoztam a régi betonpaddal a mi sorunk végén.
Kipróbáltam azt az árnyékos helyet az Örök Nyugodalmat
szegélyező sövények mögött. Még üldögéltem is egy kicsit a
saját sírhelyünknél, hátamat a korlátnak támasztva.
Körülbelül ugyanennyi energiával akár visszaképzelhettem
volna magam a sírba is, mert Gatlinhez nem kerültem
közelebb.
Ahányszor lehunytam a szemem, rám tört egy ősi, a
csontjaimig hatoló rettegés attól, hogy meghaltam és
eltemettek. Hogy elmentem, és hogy soha többé nem leszek
sehol, csak a víztorony alján. Nem otthon.
Nem Lenával.
Végül feladtam az egészet. Biztosan lehet ezt másképpen is
csinálni. Ha vissza akarok térni Gatlinbe, van valaki, aki
valószínűleg tud segíteni ebben.
Valaki, aki üzletet csinált abból, hogy mindenkiről mindent
megtudjon, és az utóbbi száz évben roppant sikeresnek
bizonyult.
Már tudtam is, kihez kell fordulnom.
Elindultam az ösvényen a temető legősibb része felé. Valahol
legbelül tartottam tőle, hogy esetleg megpillantom a fekete
szegélyt, ahol a lángok elemésztették a tetőt és Prue néni
hálószobáját. De nem volt okom az aggodalomra. A ház
pontosan úgy állt, mint gyermekkoromban. A verandán a
hinta gyengéden, de nyikorogva ringott a szélben, mellette, az
asztalon pedig ott volt egy pohár limonádé. Így élt az
emlékeimben is.
Az ajtót jófajta déli kék gránitból faragták, Amma órákig
válogatott a kövek között.
– Egy olyan jó asszony, mint a nénikéd volt, megérdemli a
megfelelő sírkövet – mondta mindig Amma. – Ráadásul, ha
rosszul választok, hallgathatom a végtelenségig.
Nyilván igaza volt. A sírkő tetején egy széttárt szárnyú
angyal iránytűt tartott a kezében. Le mertem volna fogadni,
hogy az egész Örök Nyugodalomban, de talán a Dél egyetlen
temetőjében sem akadt még egy angyal, amelyik iránytűt
tartott volna a kezében. Gatlin temetőkertjének angyalai
virágokat tartottak, vagy úgy kapaszkodtak a sírkőbe, mintha
az életük múlt volna rajta. Egyikük kezében sem volt iránytű,
az aztán nem. De az iránytű volt a tökéletes választás annak az
asszonynak, aki titokban az életét tette fel az Igéző Járatok
feltérképezésére.
Az angyal alatt egy felirat is volt:

PRUDENCE JANE STATHAM

A BÁL SZÉPE

Prue néni maga fogalmazta meg a feliratot. Igaz, hogy

ragaszkodott volna ahhoz, hogy a bál szóhoz tegyenek még
egy ó betűt is, de hát olyan szó, hogy báló nincsen. Prue néni
szerint viszont úgy olaszosabban hangzott, ami már majdnem
francia. De apa erősködött, hogy Prue néni igazi hazafiként
nem fog tiltakozni, ha utolsó üzenetét igaz, déli amerikai
helyesírással vésik a sírkövére. Én nem voltam ebben olyan
biztos, de nem akartam belefolyni a beszélgetésbe. Prue néni
részletesen leírta, mit és hogyan szeretne a temetésén – annyi
vendéget hívott, hogy kidobólegényt kellett alkalmazni a
templomban –, ez csak egy aprócska részlet volt.
De mindig mosolyognom kellett, ha ránéztem a feliratra.
Mielőtt még bekopoghattam volna, a kutyák csaholni
kezdtek, és a súlyos bejárati ajtó egyszer csak kinyílt.
Prue néni állt mögötte csípőre tett kézzel, rózsaszín
csavarokkal a hajában. Három yorkshire terrier dörgölőzött a
lábához, az első három Harlon James.
– Na végre.
Prue néni olyan gyorsan ragadott meg a fülemnél fogva,
ahogyan életében soha, és beráncigált a házba.
– Mindig is makacs voltál, Ethan. De amit most tettél, nem
helyes. Én nem tudom, mi a csipkedíszes nyavalya bújt beléd,
de a legszívesebben kiküldenélek egy pálcáért.
Bájos szokás Prue néni idejéből: a gyerekek kiválaszthatták,
melyik pálcával kapjanak ki. De én tudtam, hogy Prue néni
sohasem ütne meg. Ha meg akarta volna tenni, már évekkel
ezelőtt sort kerített volna rá.
Még mindig a fülemet csavarta, amihez le kellett hajolnom,
mert feleakkora volt, mint én. A Harlon Jamesek falkája
folyamatosan ugatott, és követett bennünket a konyha felé.
– Nem volt más választásom, Prue néni. Mindenki meghalt
volna, akit szeretek.
– Nekem mondod? Láttam az egészet, ráadásul a jobbik
szemüvegemmel.
Szipogott egyet.
– Ha belegondolok, hogy engem hívtak drámakirálynőnek…
Igyekeztem nem felröhögni.
 – Itt is szemüveget használsz?
– Megszoktam, gondolom. Mezítelennek érzem magam
nélküle.
Megállt, és csontos ujjával rám mutatott.
– Ne akarj témát váltani! Ezúttal nagyobb galibát okoztál,
mint egy vak szobafestő.
– Prudence Jane, miért kiabálsz úgy azzal a fiúval?
Egy öregember hangja szólt ki a másik szobából.
– Ami megtörtént, megtörtént.
Prue néni visszaráncigált a folyosóra, el nem engedte volna a
fülemet.
– Ne merészeld megszabni nekem, hogy mit tehetek és mit
nem, Harlon Turner!
– Turner? Az nem…
Amikor maga után rántott a nappaliba, Prue néni összes volt
férjével volt szerencsém találkozni: mind az öttel.
A három fiatalabb – valószínűleg az első három férje –
ízesített kukoricaszemeket rágcsált és kártyázott, hófehér
ingük ujját feltűrték a könyökük fölé. A negyedik a díványon
újságot olvasott. Felpillantott, üdvözlőén bólintott, és felém
nyújtott egy fehér tálkát.
– Mogyorót?
Megráztam a fejem.
Prue néni ötödik férjére, Harlonra emlékeztem is, a néni
utána nevezte el a kutyáit. Kölyökkoromban mindig tele volt a
zsebe savanyú cukorral, és a templomban megosztotta velem.
Lelkesen eszegettem, a nadrágszöszökkel együtt. Az ember
bármit megenne a templomban, amikor halálra unja magát.
Link egyszer egy egész kisüveg szájvizet megivott a
vezeklésről szóló hosszú beszéd közben. Egész délután, de
még este is vezekelhetett érte.
Harlon pontosan úgy festett, ahogyan emlékeztem rá.
Megadóan felemelte a kezét.
 – Prudence, te vagy a legházsártosabb nőszemély, akivel
életemben összehozott a sors.
Ez igaz is volt, mindannyian tudtuk. A másik négy férj
felemelte a fejét, egyszerre együtt érzőén, de láthatóan
remekül szórakozva.
Prue néni elengedte a fülemet, hogy legutolsó férje felé
fordulhasson.
– Nem rémlik, hogy könyörögtem volna, hogy vegyél el,
Harlon James Turner. Tehát akkor te lehetsz a legnagyobb sült
bolond, akivel engem összehozott a sors.
A három kutya hegyezni kezdte a fülét a neve hallatára.
Az újságot olvasó férfi felállt, és megveregette szegény
Harlon vállát.
– Az lesz a legjobb, ha hagyjuk érvényesülni ezt a
tűzrőlpattant nőszemélyt.
Azután halkabban folytatta:
– Nehogy másodjára is belehalj!
Prue néni elégedettnek tűnt, és visszamasírozott a konyhába,
nyomában a kutyákkal, és persze velem. Egy székre mutatott
az asztal mellett, és kitöltött két pohár édes teát.
– Ha tudtam volna, hogy egyszer mind az öttel együtt kell
élnem, jobban meggondoltam volna ezt a férjhezmenést.
És itt voltak. Szerettem volna tudni, hogy miért, de aztán
rádöbbentem, jobb, ha nem tudom. Nem kell tudnom, miféle
befejezetlen ügyletei voltak Prue néninek az exférjeivel és a
kutyákkal.
– Igyál, fiam! – mondta Harlon.
A teára néztem, ami roppant kívánatosnak tűnt, pedig nem is
voltam szomjas. Az más volt, amikor anya felvágta nekem a
sült paradicsomot. Gyanakvás nélkül megettem volna bármit,
amit tőle kapok.
Most viszont, hogy átslisszoltam a temetőbe a halott
nénikémhez, már nem voltam biztos abban, hogy jól ismerem
a játékszabályokat, sőt, fogalmam sem volt, hogyan működtek
ideát a dolgok – akármit is jelentsen ez az ideát. Prue néni
észrevette, hogy a pohárra meredek.
– Megihatod nyugodtan, nem mintha pont teára lenne
szükséged. De odaát más a helyzet.
– Hogy érted?
Annyi kérdésem volt, hogy nem is tudtam, hol kezdjem.
– Ott nem ehetsz és ihatsz, mármint a Halandók világában,
de mozgathatsz dolgokat. Tegnap például eldugtam Grace
protézisét. Belepottyantottam a pótkávés dobozba.
Annyira jellemző volt Prue nénire, hogy még a síron túl is
azon járt az esze, hogy a nővéreit bosszantsa.
– Várj csak! Te jártál odaát? Mármint Gatlinben?
Ha ő visszajutott a nővéreihez, akkor én is átmehetek
Lenához. Ugye?
– Ezt mondtam volna?
Tudtam én, hogy hozzá kell fordulnom. Viszont azt is
tudtam, hogy egy szót sem fogok tudni kihúzni belőle, ha nem
akarja, hogy tudjam.
– Igen, pontosan ezt mondtad.
Kérlek, mondd el, hogyan juthatok vissza Lenához!
– Hát, csak egy pillanatocskára ugrottam át. Semmiség volt,
igazán. Aztán már táncikáltam is vissza a Kertbe, egy
szempillantás alatt.
– Na… Prue néni…!
Megrázta a fejét, így feladtam. A nénikém a túlvilágon éppen
olyan makacs volt, mint életében. Próbáltam máshonnan
megközelíteni a dolgot.
– A Kert? Tényleg az Örök Nyugodalom Kertjében vagyunk?
– Úgy biza! Minden egyes alkalommal, amikor eltemetnek
valakit, egy új ház jelenik meg az utcában.
Prue néni szipogott.
– Az ember semmit sem tehet, hogy megállítsa őket, akkor
sem, ha nem magunkfajták.
 Az ajtók helyén álló sírkövekre gondoltam, és a sírhelyeken
emelkedő házakra. Korábban is úgy tűnt nekem, hogy az Örök
Nyugodalom Kertjének elrendezése nagyon hasonlít a
városunkéra: a jobb helyeket egy ösvény mentén osztották
szét, míg a megkérdőjelezhető sírok kiszorultak a temető
peremére. Ezek szerint a Másvilág sem sokban különbözik a
való világtól.
– Akkor nekem miért nincsen, Prue néni? Úgy értem, házam.
– A fiataloknak nem jár saját ház, hacsak a szüleik nem élik
túl őket. Mondjuk, azok után, amit a szobádban láttam,
kétlem, hogy képes lennél egy egész házat rendben tartani.
Hát, ebben a témában nem akartam vitát indítani.
– Ezért nincsen síremlékem?
Prue néni zavartan félrenézett. Valamit el akart titkolni
előlem.
– Talán az anyukádat kellene erről megkérdezni.
– De én téged kérdezlek.
Felsóhajtott.
– Nem az Örök Nyugodalomban temettek el, Ethan Wate.
– Mi van?
Talán korán volt még. Azt sem tudtam hirtelen, mennyi idő
telt el a víztorony óta.
– Szerintem engem még el sem temettek.
Prue néni a kezét tördelte, amitől még idegesebb lettem.
– Prue néni?
Belekortyolt az édes teába, nyilvánvalóan időt akart nyerni.
Legalább a kezét lekötötte.
– Amma nehezen nyugszik bele a halálodba, és Lena sincsen
valami jól. Ne hidd, hogy nem tartom rajtuk a szemem. Mit
gondolsz, miért adtam Lenának a szép, régi rózsás
nyakláncomat? Hogy alkalomadtán ráérezhessek.
Mielőtt leugrottam, Lena zokogott, Amma pedig a nevemet
sikoltotta, és ez villant be most is. Elszorult a szívem.
Prue néni folytatta.
 – Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Amma tudja
ezt, ő, Lena és Macon nagyon nehezen viselik az elmúlásodat.
Az elmúlásomat. Milyen furcsa is ez a szó.
Borzalmas gondolat fészkelte be magát az agyamba.
– Várj csak! Azt akarod mondani, hogy el sem temettek?
Prue néni a szívéhez kapott.
– Természetesen eltemettek! Azonnal. Csak éppen nem
Gatlin temetőjében.
Felsóhajtott, és a fejét csóválta.
– Még csak rendes megemlékezést sem tartottak. Nem volt
szertartásmester, se szentbeszéd. Nem volt zsoltáréneklés, se
siratóének.
– Nem volt siratóének? Te aztán tudod, hogyan kell egy ifjú
embert jól kikészíteni.
Csak vicceltem, de ő bólogatott, komoran, mint egy
gyászhuszár.
– Nem volt programfüzet. Se a szokásos rakott krumpli. De
még csak bolti keksz sem. Nem volt emlékkönyv. Ilyen erővel
beletuszkolhattak volna az egyik cipősdobozba is a szobádban.
– De akkor hol temettek?
Kezdett rossz érzésem lenni.
– Greenbrierben, a Duchannes–sírhelyek mellé. Elástak, mint
egy házimacskát, akit oposszum harapott meg.
– De miért?
Rápillantottam, de Prue néni elkapta a tekintetét. Egészen
nyilvánvalóan titkolt valamit.
– Felelj, Prue néni! Miért Greenbrierben temettek el?
Végre rám nézett, és dacosan keresztbe fonta a karját.
– Felesleges ennyire felhúznod magad. Igen szerény kis
szertartás volt. Említésre sem érdemes.
– De csak mert a városban nem tudják a népek, hogy
elhunytál.
– Te meg miről beszélsz?
Gatlin népe odavolt a temetésekért.
 – Amma mindenkinek azt mondta, hogy valami sürgős
ügyben meg kellett látogatnod a nénikédet Savannahban.
– Az egész város így tudja? Azt hiszik, még élek?
Az egy dolog, hogy Amma a gyászoló apámnak azt
duruzsolta, hogy még élek. De hogy az egész várost becsapta,
az még Amma–mértékkel mérve is őrültség volt.
– És apa? Nem fog rájönni a hazugságra, ha soha többé nem
megyek haza? Nem fogja elhinni, hogy Savannahban akarok
élni.
Prue néni felállt, odament a pulthoz, ahol egy Whitman’s
Sampler bonbonos doboz már nyitva volt. Levette a doboz
tetejét, és megnézegette a képet, hogy melyik barna
cukorpapírban milyen bonbon található. Kiválasztott egyet, és
beleharapott.
Ránéztem.
– Konyakmeggy?
Megrázta a fejét, és megmutatta az édességet.
– Postásfiú.
A téglalap alakú csokoládéfiúnak hiányzott a feje.
– Sohasem fogom megérteni, miért költenek a népek annyi
pénzt kacifántos édességekre. Ha engem kérdezel, szerintem
ez a legjobb csokoládé itt is és odaát is.
– Igenis, asszonyom.
Miután a bolti édesség cukorkómába kergette, Prue néni
végre kiteregette a lapokat.
– Az Igézők bűbájt igéztek az apádra. Nem tudja, hogy egy
kicsit meghaltál. Minden egyes alkalommal, amikor úgy tűnik,
hogy kapiskálni kezdi az igazságot, az Igézők rádolgoznak a
Bűbájra, és akkor megint nem tudja, merre van az arra.
Szerintem ez nem normális dolog, bár Gatlinben mi az? Az
egész környék megkergült.
Felém nyújtotta a félig üres dobozt.
– Egyél te is valami édeset! A csokoládétól valahogy minden
szebb. Tejkaramella?
 Azért temettek el Greenbrierben, hogy Lena, Amma és a
barátaim mindenki előtt titokban tarthassák a halálomat – még
az apám előtt is, akire olyan erős Igézetet bocsátottak, hogy
fogalma sem volt arról, hogy a fia elment… pont, ahogyan
anya mesélte.
Nem volt a világon annyi csokoládé, hogy ez jobb színben
tűnjön fel előttem.
 4. FEJEZET

Átkelés

R ávenni Prue nénit, hogy kimondja az egyetlen dolgot,

amit hallani akarsz, akkor, amikor hallani akarod,
körülbelül akkora vállalkozás, mint meggyőzni a napot, hogy
süssön. Egy ponton – hamarabb, mint gondolnád – úgyis
rájössz, hogy a jóindulatára vagy utalva. Én rájöttem.
Mert tényleg így volt.
Képtelen lettem volna lenyelni még egy viaszosan csillogó
csokoládébonbont, aztán leöblíteni még egy pohár édes teával,
miközben még egy kiskutya mered rám, csak azért, hogy
végre megtudjam az egyetlen dolgot, amit igazán tudni
akartam. Nem maradt más hátra, mint könyörögni.
– Ravenwoodba kell mennem, Prue néni. Segítened kell.
Látnom kell Lenát!
A nénikém morcosan szipogott egyet, és a pultra lökte a
csokoládés dobozt.
– Értem már, most már kell, kell, kell? Mi van, valaki meghalt,
és rád hagyta a tábornoki címet? Legközelebb azzal jössz, hogy
szobrot akarsz, saját gyeppel.
Megint szipogott egy kicsit.
– Prue néni… – Feladtam. – .. .nagyon sajnálom.
– Abban biztos vagyok.
– Csak azt szeretném tudni, hogyan juthatnék vissza
Ravenwoodba.
 Tudtam, hogy látszott rajtam a kétségbeesés, de nem
érdekelt, tényleg kétségbe voltam esve. Nem sikerült sem
átsétálnom, sem átképzelnem magam odaátra. Kellett lennie
egy másik megoldásnak.
– Kedvességgel többre mész, cukorfalat. Az átkelés egyik
világból a másikba nem sokat javított a modorodon, Ethan
Wate. Parancsolgatsz itt egy idős hölgynek. …
Kezdtem elveszíteni a türelmemet a nénikémmel szemben.
– Mondtam már, hogy bocsánatot kérek. Új vagyok itt, ugye
nem felejtetted el? Nagyon szépen kérlek, találj valamiféle
módot, segíts nekem! Tudod–e, hogyan juthatnék vissza innen
Ravenwoodba?
– Tudod–e, hogy halálosan unom már ezt a beszélgetést?
– De Prue néni!
Összeszorította a fogát, és állával előrebökött, mint Harlon
James, amikor ráharapott egy csontra.
– Biztosan van valami módja, hogy láthassam. Anya kétszer
is meglátogatott. Egyszer a tűzben, amit Amma és Twyla
gyújtottak a temetőben, másodszor pedig a szobámban.
– Nem egyszerű dolog az, csak úgy átkelni. Bár anyád
mindenkinél erősebb volt, ezt se felejtsük el. Miért nem őt
kérdezed?
Bosszúsnak tűnt.
– Átkelni?
– Igen, átkelni. Nem való ijedőseknek. A legtöbben nem is
tudunk átjutni innen oda.
– Hát ez meg mit akar jelenteni?
– Azt jelenti, hogy addig nem tudsz uborkát savanyítani,
amíg nem tanulsz meg vizet forralni, Ethan Wate. Erre időt
kell szánni. Szokj hozzá a vízhez, mielőtt fejest ugrasz bele!
Amma szerint Prue néni savanyú uborkája olyan savanyú
volt, hogy lyukat égetett az ember gyomrába.
Bosszúsan karba tettem a kezem.
– Miért kellene nekem forró vízbe ugranom?
 Dühösen meredt rám, és egy összehajtott papírlappal
legyezte magát, mint azokon a vasárnapokon, amikor én
vittem a templomba.
A hintaszék abbahagyta a nyikorgást. Rossz jel.
– Nénikém. – Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy a hintaszék
újra nyikorogni kezdjen. – Ha tudsz valamit, kérlek, segíts
nekem! Hiszen azt mondtad, te is meglátogattad Grace nénit
és Mercy nénit. Ráadásul a saját szememmel
láttalak a temetéseden.
Prue néni úgy grimaszolt, mintha törné az ínyét a műfogsor.
Vagy mintha erőszakkal tartaná meg magának, amit gondol.
– Akkoriban ott volt az a zűrzavar a hasadt lelkeddel. Láttál
egy csomó dolgot, amit Halandónak nem lenne szabad látnia.
Twylát magam sem láttam azóta, pedig ő volt az, aki segített
átkelnem annak idején.
– Egyedül nem tudom megcsinálni.
– Jaj, dehogynem. Az nem úgy megy, hogy felbukkansz itt, és
azt csinálsz, amit csak akarsz, semmivel sem törődve. Minden
az átkelés része. Olyan ez, mint a horgászat. Miért adjak neked
halat, ha megtaníthatlak horgászni is?
A tenyerembe fektettem az arcomat. Abban a pillanatban
tökéletesen megelégedtem volna a hallal is.
– Hol lehet itt megtanulni horgászni?
Nem felelt.
Felnéztem, és észrevettem, hogy Prue néni elbóbiskolt a
hintaszékben, az összehajtott papírlap ott feküdt az ölében.
Prue nénit képtelenség felébreszteni, ha egyszer elszunyókál.
Akkor sem lehetett, amikor élt, most meg pláne nem.
Felsóhajtottam, és óvatosan kivettem a legyezőfélét a
kezéből. Félig szétnyílt, egy rajz vonalait pillantottam meg
rajta. Hasonlított Prue néni térképeire, csak éppen nem volt
készen, firkálmánynak tűnt. Prue néni mindig és mindenhol
lerajzolgatta, merre járt, úgy látszik, itt, a Másvilágban is.
 Aztán rádöbbentem, hogy nem az Örök Nyugodalom
Kertjének térképét látom – vagy ha igen, a temető annál is
nagyobb volt, mint gondoltam.
Ez nem közönséges térkép volt.
Hanem a Lunae Libri térképe.

– Hogyan létezhet a Lunae Libri a Másvilágban is? Hiszen nem

sírhely, ugye? Senki sem halt meg ott?
Anya fel sem pillantott a Dante–kötetből. Akkor sem nézett
fel, amikor berobbantam a bejárati ajtón. Valahányszor
elmerült egy könyv oldalai között, egyetlen hangot sem
hallott. Az olvasás volt az ő Utazása.
Bedugtam a kezem az arca és a megsárgult lapok közé, és
elkezdtem mozgatni az ujjaimat.
– Anya…
– Mi van?!
Olyan ijedten kapta fel a fejét, mintha alaposan ráijesztettem
volna.
– Hadd spóroljak meg neked egy kis időt! Láttam a filmet. Az
irodaépület lángra gyúl.
Becsuktam a könyvet, és felé nyújtottam Prue néni
összehajtott papírlapját. Anya elvette, és kisimította.
– Tudtam én mindig, hogy Dante jóval megelőzte a korát.
Elmosolyodott, és megfordította a papírlapot.
– Miért rajzolta ezt le Prue néni? – kérdeztem, de nem felelt.
A lapot bámulta.
– Ha elkezded kutatni az okát, hogy a nénikéd mit miért tesz,
egy örökkévalóságra találtál magadnak elfoglaltságot.
– Mire kellett neki ez a térkép? – kérdeztem.
– A nénikédnek kell valaki, akivel rajtad kívül is beszélhet.
 Anya csak ennyit mondott. Aztán jobbnak látta, ha feláll, és
átkarolja a vállamat.
– Na, gyere! Megmutatom!
Végigmentem anyával az utcán, ami nem is volt utca, amíg
egy sírhelyhez nem értünk, ami nem is volt sírhely, és egy
ismerős sírkőhöz, ami nem is volt sírkő. Földbe gyökerezett a
lábam, amikor megláttam, hol vagyunk.
Anya Macon sírkövére fektette a kezét, és szomorkásán
elmosolyodott. Megtaszította a követ, mire az kinyílt.
Ravenwood előcsarnoka volt a kő mögött, kísértetiesen és
elhagyatottan, mintha Lena családja elutazott volna
Barbadosra, vagy hova.
– És most?
Képtelen voltam belépni. Mi haszna Ravenwoodnak Lena
vagy a családja nélkül? Majdhogynem rosszabbul éreztem
magam, mint korábban: itt állok az otthona küszöbén, és
mégis milyen messze vagyok.
Anya felsóhajtott.
– Most? Te akartál a Lunae Libribe, menni.
– Úgy érted, a Járatokba vezető titkos lépcsőhöz? Akkor
a Lunae Libribe jutok?
– Nos, nyilván nem a Gatlin Megyei Könyvtárra gondoltam –
mosolygott anya.
Félretoltam, beléptem az előcsarnokba, és rohanni kezdtem.
Mire utolért, már Macon régi szobájához értem. Félrelöktem a
szőnyeget, és felemeltem a csapóajtót.
És elém tárult.
Az Igéző sötétségbe vezető láthatatlan lépcső.
Aztán pedig az Igézők Könyvtára.
 5. FEJEZET

Egy másik Lunae Libri

A sötétség ugyanolyan sötét mindenhol, nem számít,

melyik világban jár az ember. A csapóajtó alatt
rejtőzködő lépcsőfokok – amelyeken már jó néhányszor
lepereceltem korábban – ugyanúgy láthatatlanok maradtak
számomra, mint Halandó koromban.
És a Lunae Libri?
Az oda vezető, mohalepte, kikövezett járatokban semmi sem
változott. Az ősrégi könyvek, tekercsek és pergamenek is
kísértetiesen ismerősnek tűntek. A fáklyák pislákoló fénye
ugyanúgy árnyékot vetett a könyvhalmokra, mint régen.
Az Igézők Könyvtára pontosan úgy festett, ahogyan
megszoktam, bár én nagyon, de nagyon messze voltam
minden élő Igézőtől.
Főleg attól, akit az életemnél is jobban szerettem.
Levettem egy fáklyát a falról, és körbemutattam vele.
– Olyan valóságosnak tűnik.
Anya bólintott.
– Pontosan így emlékszem rá én is. – Megérintette a vállamat.
– Szép emlék. Szerettem ezt a helyet.
– Én is.
Ez a hely nyújtott egy kis reményt a számomra a
reménytelenségben, amikor Lenának és nekem szembe kellett
néznünk a Tizenhatodik Holddal. Anyára néztem, aki félig
árnyékban állt.
– Még sohasem meséltél nekem erről, anya. Nem tudtam
róla, hogy Őrző voltál. Egyáltalán nem tudtam semmit az
életednek erről a részéről.
– Tudom. És nagyon sajnálom. De most itt vagy, és mindent
megmutathatok neked. – Megfogta a kezemet. – Végre!
Fáklyával a kezünkben bevetettük magunkat a sötét
könyvkupacok közé.
– Hát, nem feltétlenül értek a kutatáshoz, de kiismerem
magam ezek között a kupacok között. Menjünk a
tekercsekhez! – Rám sandított. – Remélem, sohasem nyúltál
ezekhez. Legalábbis kesztyű nélkül nem.
– Nem hát. Alaposan megjegyeztem az intelmet, miután
sikerült jól megégetnem magam.
Vigyorogni kezdtem. Fura volt anyával itt lenni, de most,
hogy együtt voltunk, biztos voltam benne, hogy a Lunae Libri
ugyanúgy tartozott hozzá is, mint Marianhoz.
Visszavigyorgott rám.
– Azt hiszem, ez már nem jelent problémát.
Megvontam a vállamat.
– Asszem tényleg nem.
Anya ragyogó szemmel a legközelebbi polcra mutatott. Jó
volt újra a természetes környezetében látni őt.
Egy tekercs után nyúlt.
– Á mint átkelés.

Teltek–múltak az órák, de csak nem jutottunk előre.

Felnyögtem.
– Nem lenne egyszerűbb, ha elárulnád, hogyan kell csinálni?
Miért magamnak kell megtalálnom?
 A Lunae Libri közepén álltunk a kőasztalnál,
tekercshalmokkal körülvéve.
Még anya is csalódottnak tűnt.
– Mondtam már neked. Én elképzelem, hová akarok menni,
és ott is vagyok. Ha nálad ez nem működik, akkor nem tudok
segíteni neked. A lelked nem ugyanolyan, mint az enyém,
főleg azóta nem, hogy meghasadt. Segítségre van szükséged,
erre vannak a könyvek.
– Tuti biztos vagyok benne, hogy nem erre vannak a
könyvek. Mármint nem hazajáró lelkeknek vannak itt. –
Dühösen anyára pillantottam. – Mrs. English legalábbis
biztosan nem ezt mondaná.
– Ezt nem tudhatod. A könyvek sok mindenre jók. Ahogyan
Mrs. English is. – Ölébe húzott még egy adag tekercset. – Nézd
csak! Ehhez mit szólsz? – Kihajtogatott egy poros tekercset, és
lesimítgatta. – Ez nem Igézet. Inkább egyfajta meditáció. Segít
az elmédnek összpontosítani, mintha szerzetes lennél.
– Nem vagyok szerzetes. És meditálni sem tudok.
– Az világos. De nem ártana megpróbálnod. Na gyere!
Összpontosíts! Figyelj!
A pergamentekercs fölé hajolt, és hangosan olvasni kezdett.
Én a válla fölött követtem a sorokat.

„A halálban hazudj.
Az életben sírj.
Vigyél haza,
Hogy emlékezzem,
Hogy emlékezzenek rám.”

A szavak furcsa, ezüstös buborékként lebegtek a levegőben.

Kinyújtottam a kezem, hogy elérhessem őket, de olyan
gyorsan tűntek el a szemem elől, mint ahogyan megjelentek.
Anyára néztem.
– Láttad?
 Anya bólintott.
– Az Igézetek mások ebben a világban.
– De miért nem működik?
– Próbáld meg eredeti nyelven, latinul! Itt is van. Olvasd te
magad!
Közelebb tartotta a papírt a fáklyához, én pedig a fény felé
hajoltam.
Reszketett a hangom, amikor olvasni kezdtem a sorokat.

„Mortuus, iace.
Vivus, fle.
Ducite me domum
ut meminissem
ut in memória tenear. ”

Lehunytam a szemem, de csak arra tudtam gondolni, milyen

távol vagyok Lenától. Meg az Igéző szélben tekergőző
fürtjeire. Meg a szemében csillogó zöld és arany pöttyökre,
hogy milyen ragyogó és sötét volt egyszerre.
És hogy valószínűleg soha többé nem láthatom.
– Ugyan már, EW!
Kinyitottam a szememet.
– Nem használ.
– Koncentrálj!
– De hát koncentrálok!
– Nem koncentrálsz – mondta. – Ne arra gondolj, hogy most
hol vagy! Ne is arra, hogy mi mindent veszítettél el! Felejtsd el
a víztornyot, és ami utána jött! Összpontosíts a feladatra!
– De összpontosítok!
– Nem, nem összpontosítasz.
– Honnan tudod?
– Mert ha azt csinálnád, nem itt állnál előttem. Már félig
otthon lennél, fél lábbal Gatlinben.
Tényleg? Nehéz volt elképzelni.
 – Hunyd le a szemed!
Engedelmeskedtem.
– Ismételd utánam! – suttogta anya.
A beállt csöndben az elmémben hallottam a szavait, mintha
csak hangosan beszélt volna hozzám.
Keltáltunk, anya és én. A halálban, a sírból kikelve, egy távoli
világban. Ismerősnek tűnt, valahonnan régebbről, mintha
rátaláltunk volna valamire, amit elveszítettünk.
Vigyél haza.
Vigyél haza – mondtam.
Ducite me domum.
Ducite me domum – mondtam.
Hogy emlékezzem.
Ut meminissem – mondtam.
Hogy emlékezzenek rám.
Ut in memoria tenear – mondtam.
Emlékezel, fiam.
Emlékezem – mondtam.
Emlékezni fogsz.
Mindig emlékezni fogok – mondtam.
Én vagyok az– mondtam.
Fogsz…
Fogok…
Emlékezni…
 6. FEJEZET

Ezüstgomb

K inyitottam a szememet.
Lena házának előcsarnokában álltam. Működött.
Átkeltem. Gatlinben voltam ismét, az élők világában. A
megkönnyebbülés szinte lebénított: még megvan minden.
Gatlin megmaradt. Ami azt jelentette, hogy Lena is. Ami azt
jelentette, hogy nem volt hiábavaló az engem ért veszteség,
sem felesleges, amit tettem.
Hátammal a falnak dőltem. A helyiség már nem forgott, így
felemeltem a fejem, és körülnéztem a régi, meszelt falak
között.
Az ismerős csigalépcső. A fényesre lakkozott parketta.
Ravenwood.
Az igazi Ravenwood. Halandó, masszív, szilárd.
Visszatértem.
Lena.
Lehunytam a szemem, és keményen küzdöttem a szememet
égető könnycseppek ellen.
Itt vagyok, L. Sikerült.
Nem tudom, meddig állhattam ott bénultan a válaszára
várva, talán abban is reménykedtem, hogy egyszer csak
lerohan, és a karomba veti magát.
Nem rohant le.
Nem is hallotta a keltálásomat.
 Mély lélegzetet vettem. Még mindig nem fogtam fel teljesen,
mi történt velem.
Ravenwood nem úgy festett, mint amikor utoljára itt jártam.
Nem lepett meg – hiszen Ravenwood állandóan változott –, de
a tükröket és az ablakokat takaró fekete leplekből arra
következtettem, hogy rossz irányt vettek a dolgok.
Nem csak a leplek mondatták ezt velem. Hanem ahogy hó
esett a mennyezet felől, pedig odabent voltam. A hideg, fehér
pelyhek kupacba álltak össze az ajtóknál, megtöltötték a
kandallót, és hamuként örvénylettek a levegőben. A
mennyezetre pillantottam, amelyen viharfelhők gomolyogtak
egészen a második szintig. Még szellemként is túl hűvösnek
találtam ezt az időjárást, folyamatosan vacogtam.
Ravenwood mindig előállt egy történettel, és az a történet
többnyire Lena története volt. Az ő hangulatának megfelelően
változott a ház. Ha Ravenwood most ilyen arcát mutatta…
Ugyan már, L.! Hol vagy?
Hosszasan hallgatóztam a válaszra várva, de csak a csendet
hallottam.
Keresztülkínlódtam magam az előcsarnokot borító csúszós
jégen, végül elértem az ismerős főlépcsőhöz. Aztán egyenként
szedve a hófehér lépcsőfokokat, felmerészkedtem.
Amikor hátranéztem, nem láttam lábnyomokat.
– L? Itt vagy?
Ugyan már… Tudom, hogy érzed a jelenlétemet.
De nem mondott semmit, így amikor átcsusszantam a
repedezett ajtófélfák között, szinte megkönnyebbültem, hogy
nem volt ott. A mennyezetet is ellenőriztem, mert egyszer ott
találtam rá, a vakolaton pihenve.
Lena hálószobája megint megváltozott, mint mindig. Most a
brácsa ugyan nem játszott magától, és írás sem borította a
falakat, amelyek most nem üvegből voltak. Nem nézett ki
börtönnek sem, a vakolat ép volt, és az ágy is egyben volt.
 Minden eltűnt. A táskái bepakolva, és takarosan a szoba
közepére halmozva. A falak és a mennyezet kopáran meredtek
rám, mintha egy közönséges szobában lettem volna.
Úgy tűnt, Lena távozni készült.
Villámgyorsan kiléptem a szobából, még mielőtt
végiggondolhattam volna, mit is fog ez számomra jelenteni.
Mielőtt kitalálhattam volna, miképpen fogom meglátogatni
Barbadoson, ha oda mennek.
Majdnem ugyanolyan nehéz volt erre gondolnom, mint
amikor első alkalommal kellett elhagynom.

Lementem a tágas ebédlőbe, ahol annyi furcsa napot és

éjszakát töltöttem már. Az asztalt vastag zúzmararéteg
borította, és sötét, nyirkos, téglalap alakú nyomot hagyott
maga alatt a szőnyegen. Kicsusszantam egy nyitott ajtón, és a
hátsó veranda felé menekültem – ez a veranda nézett a
folyóhoz vezető lankás, zöld domboldalra, és egyáltalán nem
havazott felette, csak a felhők gomolyogtak. Megkönnyebbülés
volt újra idekint lenni, elindultam a ház mögül kikanyargó
ösvényen, amíg el nem értem a Greenbriert jelző citromfákig
és az omladozó kőfalig.
Abban a percben tudtam, hogy mit kerestem, amikor
megpillantottam.
A sírhelyem.
Ott is volt a friss sírhant, kövekkel kirakva és vékony réteg
hóval fedve a citromfák kopasz ágai között.
Sírkő nem volt felette, csak egy egyszerű, régi fakereszt. A
friss földhányás nem tűnt végleges nyughelynek, amitől
meglepő módon azonnal sokkal jobban éreztem magam.
 A felhőréteg odafent ritkulni kezdett, és a sírnál valami
megcsillant. Valaki otthagyott egy medált Lena láncáról a
kereszten. Görcsbe rándult a gyomrom.
Az a kis ezüstgomb volt az, amelyik a pulóveréről esett le
azon az esős éjszakán, amikor először találkoztunk a 9–es
úton. Beakadt a Roncs anyósülésének repedezett műanyag
borításába. Bizonyos szempontból úgy tűnt, hogy most zárult
be a kör: onnan indult, amikor először láttam, és oda érkezett,
ahol utoljára – legalábbis ebben a világban.
Teljes kör. A kezdet és a vég. Talán tényleg sikerült lyukat
fúrnom az égbe, és a világegyetem keresztülzuhant rajta. Talán
tényleg nem létezett olyan csomó vagy bog vagy kötés, ami
meggátolhatta volna a világ lebontását. Valami összekötötte a
pillanatot, amikor először megláttam a gombot, ezzel a
mostanival, bár tényleg csak egy közönséges kis gomb volt. A
világegyetem egy aprócska része Lenától egészen hozzám,
aztán Maconig, Ammáig, apáig és anyáig, de még Marianig és
Prue néniig is kinyúlt, majd visszatért hozzám. Asszem Liv és
John Breed is benne volt valahol, és talán Link meg Ridley is.
Talán egész Gatlin.
De hát számított ez?
Amikor Lenát először megpillantottam az iskolában, honnan
tudhattam volna, hogy mi lesz ebből az egészből? És ha
tudtam volna, változtattam volna bármin is? Kételkedtem
benne.
Óvatosan magamhoz vettem a gombot. Az ujjaim abban a
pillanatban, amikor megérintették, olyan lassan kezdtek
mozogni, mintha egy tó mélyére dugtam volna a kezemet.
Annak az értéktelen pléhdarabnak olyan súlya volt, mint egy
téglarakásnak.
Visszatettem a keresztre, de legurult a szélén, és a sírra
halmozott földkupacra esett. Túl kimerült voltam ahhoz, hogy
újra megpróbáljam megmozdítani. Ha valaki más is lett volna
itt, vajon ő is látta volna a gombot mozogni? Vagy csak én
láttam úgy? Bárhogy is legyen, nem volt egyszerű a gombra
nézni. Arra nem gondoltam korábban, milyen érzés lesz a saját
síromat meglátogatni. Nem akartam én nyugodni, se békében,
se sehogyan.
Nem voltam felkészülve erre.
Nem gondoltam végig, mi lesz a meghalok–a–világ–
megmentése–érdekében után. Amíg életben vagy, nem igazán
parázol azon, mivel fogod tölteni az idődet a halálod után.
Addig jutsz, hogy távozol, aztán majd úgyis kialakul, hogyan
tovább.
Vagy esetleg azt gondolod, hogy igazából nem is fogsz
meghalni. Te leszel az első ember a világtörténelemben, aki
megússza. Talán csak egyfajta hazugság az egész, amivel az
agyunk etet bennünket, nehogy belebolonduljunk az életbe.
De semmi sem ilyen egyszerű.
Onnan nézve meg, ahol én éppen álltam, pláne nem.
Senki nem különb senkinél, ha igazán belegondolsz.
Ez jut az ember eszébe, amikor meglátogatja a saját sírját.
Leültem a sírkövem mellé, és hanyatt vetettem magam a
füves, kemény talajon. Kirángattam a hó alól felbukkanó egy
szál füvet. Legalább zöld volt. Nem volt több halott, se
megbámult fű, se sáska.
Hála a Megváltónak! – mondta mindig Amma.
Szívesen. Mondanám a legszívesebben.
Rápillantottam a sírhelyre mellettem, és megérintettem a
friss, hűvös földet, a göröngyöket átpergettem az ujjaim
között. Egyáltalán nem voltak kiszáradva. Tényleg
megváltoztak a dolgok Gatlinben.
Jóféle déli neveltetést kaptam, és tudtam, hogy nem illik
megszentségteleníteni vagy elrondítani egy sírhelyet. Sok
temetőben jártam már, óvatosan lépegettem anya mögött,
nehogy véletlenül rálépjek valaki szent sírhelyére.
Link volt az, aki szeretett úgy tenni, mintha nem tudná, hogy
nem illik ráfeküdni a sírhalmokra és alvást szimulálni ott, ahol
a holtak nyugszanak. „Gyakorolni akarok” – mondta gyakran.
Főpróba.
– Látni akarom, milyen a panoráma odalentről. Ki akarna
átlépni az öröklétbe anélkül, hogy tudná, hol is végződik a
nagy kaland, ugye?
De ha már sírhelyekről van szó, a saját sírját csak nem
szentségteleníti meg az ember.
A szél ismerős hangot sodort felém, meg is lepett, milyen
közelről hallatszott.
– Majd megszokod.
Követtem a hangot néhány sírhelyen keresztül, és ott is volt,
vörös haja lobogott a szélben. Genevieve Duchannes. Lena őse,
az első Igéző, aki a Holdak Könyvét arra használta, hogy
visszahozzon valakit, akit szeretett – az eredeti Ethan Wate–et.
Ő volt a nagy–nagy–nagy–nagy–nagybátyám, és ő sem járt
jobban, mint én. Genevieve–nek nem jött össze a dolog, és
Lena családját átok sújtotta.
Amikor legutoljára láttam Genevieve–et, éppen a sírját
dúltuk fel a Holtak Könyvét keresve.
– Genevieve… ön az, asszonyom?
Bólintott, és egy elszabadult hajtincset tekergetett az ujjára.
– Sejtettem, hogy megjelensz majd. Csak abban nem voltam
biztost hogy mikor. Mondtak mindenfélét.
Mosolygott.
– Azt hittem, a magad fajta az Örök Nyugodalom Kertjében
szeret nyugodni. Az Igézők meg mennek, ahova akarnak. A
legtöbben a Járatokban maradnak. Én itt érzem magam a
legjobban.
Mondtak mindenfélét? Hát persze, bár nehéz elképzelni egy
várost tele Áttetszővel, akik éppen beszélgetnek. Olyanok
lehetnek, mint Prue nénikém.
Elhalványult a mosolya.
– De te csak egy kisfiú vagy. Rosszabb, ugye? Mármint azért,
mert olyan fiatal vagy.
 Genevieve felé bólintottam.
– Igen, asszonyom.
– Nos, most viszont itt vagy, és csak ez számit. Azt
hiszem, tartozom neked, Ethan Lawson Wate.
– Nem tartozik nekem semmivel, asszonyom.
– Egy nap vissza kell fizetnem a tartozást. Nagyon sokat
jelentett nekem, hogy visszakaptam a medált, de szerintem
Ethan Carter Wate–től ne számíts hálára, akárhol legyen is.
Mindig is makacs volt ebben a tekintetben.
– Mi történt vele? Már ha nem bánja, hogy kérdezősködöm,
asszonyom.
Mindig érdekelt Ethan Carter Wate sorsa – hogy mi történt
vele, miután visszatért az életbe, ha csak egy másodpercre is.
Úgy értem, ott volt, amikor minden elkezdődött, minden, ami
Lenával és velem történt. A zsinór másik végét mi rántottuk
meg. A zsinórét, amely aztán az egész
világegyetemet felfejtette.
Van jogom tudni, hogyan végződött a története? Nem
lehetett rosszabb annál, mint ami velem történt, nem igaz?
–Nem tudom pontosan. Elvitték magukkal a Távoli
őrzőkhöz. Nem lehettünk együtt, de szerintem ezt már tudod.
Én a magam kárán tanultam meg – mondta szomorú, távoli
hangon.
Szavai megragadtak az agyamban, és összefonódtak azokkal
a gondolatokkal, amelyeket eddig megpróbáltam elhessegetni.
A Távoli Őrzők. Az Igéző Krónikák Őrzői, akikről anya beszélni
sem volt hajlandó. Genevieve sem úgy tűnt, mint akinek
kedvére volna részletezni a témát.
Miért nem akart senki sem a Távoli Őrzőkről beszélni? Miről
szóltak valójában az Igéző Krónikák?
Genevieve–ről a citromfákra néztem. Az első hatalmas tűz
helyszínén jártunk. Itt égett szénné a családja földje, és Lena is
itt szállt szembe Sarafine–nal első ízben.
Milyen vicces, ahogy a történelem errefelé ismétli önmagát.
 És még viccesebb, hogy Gatlinben erre én jöttem rá
legutoljára. Azonban magam is a saját káromon tanultam meg
egy csomó mindent.
– Nem az ön hibája volt. A Holdak Könyve könnyen
megtréfálja az embereket. Nem hiszem, hogy Fényhozó
Igézőknek szánták. Szerintem át akarta változtatni…
Genevieve pillantásától belém fagyott a szó.
– Ne haragudjon, asszonyom!
Megvonta a vállát.
– Nem is tudom. Az első száz évben magam is így
gondoltam. Mintha a könyv ellopott volna valamit tőlem.
Mintha átvert volna. .. – Elcsuklott a hangja.
Igaza volt. Ő húzta a rövidebbet.
– Akár jó, akár rossz, a döntéseimet én hoztam. Már csak ez
maradt nekem. Ezt a keresztet kell viselnem, és nekem kell
viselnem.
– Hiszen szeretetből csinálta.
Lena és Amma is szeretetből csinálták.
– Tudom. Ez segít elviselni. Bárcsak ne kellett volna az én
Ethanemnek ebben részt vennie! A Távoli Őrzők kegyetlenek.
– Lepillantott a sírjára. – De ami történt, megtörtént. A halált
nem lehet átverni, sem a Holdak Könyvét. Valaki mindig
megfizet érte. – Szomorúan elmosolyodott. – Gondolom, ezzel
te is tisztában vagy, különben nem lennél itt.
– Gondolom, így van.
Én tudtam a legjobban.
Megreccsent egy ág. Aztán egy hangot hallottam,
hangosabban.
– Ne gyere utánam, Link!
Amikor meghallotta a szavakat, Genevieve Duchannes
eltűnt. Nem tudom, hogy csinálta, de magam is annyira
megrémültem, hogy éreztem, a semmibe tűnök.
 Belekapaszkodtam a hangba – mert annyira ismerős volt,
hogy bárhol felismertem volna. Mert az otthonomra
emlékeztetett, a káoszával együtt.
Ez a hang láncolt a Halandók birodalmához most, pontosan
úgy, ahogyan a szívemet Gatlinhez kötötte, amikor még
életben voltam.
L.
Földbe gyökerezett a lábam. Moccanni sem tudtam, bár ő
nem láthatott engem.
– Le akarsz rázni?
Link Lena mögött menetelt, igyekezett utolérni a lányt, aki a
citromfák között haladt előre. Lena a fejét rázta, mintha
tényleg le akarná rázni magáról Linket.
Lena.
Átverekedte magát a bokrokon, és én megpillantottam arany
és zöld szempárját. Ennyi. Nem tudtam uralkodni magamon.
– Lena! – üvöltöttem olyan hangosan, ahogyan csak tudtam,
a hangom megrepesztette a hófehér eget.
Rohanni kezdtem a durva, fagyott földön, át a gazon, végig a
kavicsos ösvényen. A karjába vetettem magam… és pofára
estem mögötte.
– Nem akarlak lerázni. Le is rázlak!
Lena hangja átlebegett felettem.
Már majdnem elfelejtettem. Nem voltam igazából itt, nem
érezhetett engem. Zihálva visszahanyatlottam a földre. Aztán
felkönyököltem, mert Lena viszont itt volt, és egy pillanatot
sem akartam elmulasztani belőle.
Ahogyan mozgott, ahogyan fordította a fejét, a lágyan
dallamos hangja – tökéletes volt, tele élettel, szépséggel,
mindennel, ami nekem már nem járt.
Mindennel, ami már nem lehetett az enyém.
Itt vagyok. Pontosan itt. Érzel, L.?
 – Csak meg akarom nézni. Egész nap nem voltam itt. Nem
akarom, hogy magányos legyen, vagy unatkozzon, vagy
dühöngjön. Nem tudom, mit érezhet.
Lena letérdelt a sírom mellé, mellém, és belemarkolt a
jéghideg fűbe.
Nem vagyok magányos. De nagyon hiányzol.
Link beletúrt a hajába.
– Először a házat nézted meg. Aztán a víztornyot, majd a
hálószobádat, most meg a sírját. Nincs jobb dolgod, mint
Ethan után koslatni?
– Neked meg nincs jobb dolgod, mint engem zaklatni, Link?
– Megígértem Ethannek, hogy vigyázok rád.
– Ezt te úgysem érted – mondta Lena.
Link pont annyira tűnt bosszúsnak, mint amilyen ideges
Lena volt.
– Te meg miről beszélsz? Azt hiszed, nem értem? Óvoda óta
a legjobb barátom volt!
– Ne így mondd! Még mindig a legjobb barátod!
– Lena… – Link nem jutott dűlőre Lenával.
– Nekem te itt ne Lenázz! Azt hittem, hogy legalább te
megérted, hogyan működnek itt a dolgok!
Lena arca sápadt volt, a szája meg furán megrándult, mintha
nem tudná eldönteni, hogy sírjon–e vagy nevessen.
Lena, minden rendben lesz. Itt vagyok.
De hiába gondoltam végig, tudtam, hogy ezt senki nem
hozhatja rendbe. Az az igazság, hogy abban a pillanatban,
amikor leléptem a víztorony tetejéről, minden megváltozott, és
az égvilágon semmi sem fog visszaváltozni.
Nem egyhamar.
Nem tudhattam, milyen rossz lesz erről az oldalról szemlélni
a dolgokat. Legalábbis nekem. Mert mindent láttam, de
semmit sem tudtam tenni.
 A keze után nyúltam, az ujjai közé fontam az ujjaimat. Az én
kezem ugyan átcsúszott az övén, de amikor nagyon
koncentráltam, éreztem a súlyát, az erejét.
Most először nem rázott meg. Nem égetett. Már nem olyan
volt, mintha egy konnektorba dugtam volna a kezemet.
Ennyit jelent halottnak lenni.
– Lena, ezt meg hogy érted? Én nem beszélek libául, nagyon
jól tudod. Rid meg nincs itt, hogy fordítson.
– Libául?– Lena megsemmisítő pillantást vetett Linkre.
– Jaj, már! Angolul is alig tudok, hacsak nem valami mucsai
tájszólásban kell megszólalni.
– Azt hittem, mész és megkeresed Ridley–t – mondta Lena.
– Kerestem is, a Járatokban végig. Néhány helyre Macon
küldött, de ott is jártam, ahová az életben nem engedett volna
be. De a fenébe is, még csak nem is látta senki.
Lena leült, és megigazgatta a köveket a sírom körül.
– Pedig szükségem van rá. Ridley tudja, hogyan működnek
itt a dolgok. Segíteni fog kitalálni, mit kell tennem.
– Te meg miről vartyogsz?
Link leült Lena mellé, és mellém.
Mint a régi szép időkben, amikor mi hárman együtt
üldögéltünk a Jackson gimi lelátóján. Csak ők nem tudtak
rólam.
– Nem halt meg. Mint ahogyan Macon bácsi sem. Ethan
vissza fog térni, majd meglátod. Biztos vagyok benne, hogy
most is engem keres.
Megszorítottam a kezét. Ebben mindenesetre igaza volt.
– Nem gondolod, hogy észrevennéd, ha így lenne?
Linknek nyilvánvalóan kétségei voltak.
– Ha itt lenne, biztosan jelezné nekünk, nem?
Megint megszorítottam Lena kezét, de hiába.
Mi lenne, ha figyelnétek?
Lena a fejét csóválta, észre sem vette, mi történik körülötte.
 – Ez nem így működik. Nem azt mondom, hogy Ethan itt ül
mellettünk.
Pedig ott ültem. Mellettük.
Skacok? Itt vagyok!
Bár keltáltam, olyan érzés volt, mintha üvöltöttem volna.
– Igen? És honnan tudod, hol van Ethan, meg hol nincsen?
Ha már ennyire biztos vagy magadban.
Link vasárnapi iskolai neveltetése itt nem segített:
nyilvánvalóan habos felhőket és duci, szárnyas angyalkákat
képzelt maga elé.
– Macon bácsi szerint az új szellemek nem tudják, hol
vannak, és mit csinálnak. Arra is alig emlékeznek, hogyan
haltak meg, és mi történt velük a való életben. Milyen
elszomorító lehet, amikor az ember hirtelen a Másvilágban
találja magát! Lehet, hogy Ethan sincsen tisztában azzal, ki is
ő, vagy hogy ki vagyok én.
Pontosan tudtam, ki volt ő. Hogyan is feledkezhetnék meg
róla?
– Igen? Tegyük fel, hogy igazad van. És amennyiben igazad
van, nincs min aggódnod. Liv megmondta, hogy meg fogja
találni. Van neki az az órája, az az izé, Ethan Wate–méter, vagy
mi.
Lena felsóhajtott.
– Bár ilyen egyszerű lenne!
A fakereszt után nyúlt.
– Már megint ferde.
Link bosszúsnak tűnt.
– Igen? A sírásásért nem jár érdemérem. Legalábbis
Gatlinben nem.
– A keresztről beszélek, nem a sírról.
– Te nem engeded, hogy sírkövet állítsunk – mondta Link.
– Nem kell neki sírkő, tekintve, hogy Ethan nem…
Ebben a pillanatban megmerevedett a keze, mert észrevette.
Az ezüstgomb nem volt ott, ahol hagyta.
 Persze hogy nem volt ott. Hiszen ott volt, ahova ejtettem.
– Link, nézd már!
– Kereszt. Vagy két deszka, attól függően, hogy honnan
nézzük.
Link szeme összeszűkült. Kezdte unni a beszélgetést, láttam,
hogy üvegesedik a tekintete, pont mint a suliban gyakorlatilag
mindennap.
– Nem a kereszt. – Lena a gombra mutatott. – A gomb!
– Igen. Egy gomb. Totál gomb.
Link úgy nézett Lenára, mintha Lena félkegyelmű lett volna.
Ijesztő gondolat lehetett.
– Az én gombom. És nem ott van, ahol hagytam.
Link megvonta a vállát.
– Na és?
– Hát nem érted? – Lena hangjából remény csendült ki.
– Nem igazán.
– Ethan itt járt. Ő mozdította el.
Halleluja, L.! Végre! Beindultak a dolgok.
Kinyújtottam felé a karomat, erre ő Linkre vetette magát, és
szorosan megölelte. Remek.
Majd izgatottan elengedte Linket.
– Ne már! – Link zavarba jött. – Lehet, hogy a szél volt az.
Vagy esetleg egy… izé… vadállat, vagy ilyesmi.
– Nem az volt.
Ismertem ezt a hangulatát. Nem volt az égvilágon semmi,
ami megmásíthatta volna az elképzelését, függetlenül attól,
milyen eszetlenül hangzott.
– Ennyire biztos vagy benne?
– Igen. – Lena arca kipirult, a szeme ragyogott. Kinyitotta a
jegyzetfüzetét, és egy kézzel lepattintotta a filctollat az
amulettes nyakláncáról. Magamban mosolyogni kezdtem,
mert azt a filctollat tőlem kapta a summerville–i víztorony
tetején nem is olyan régen.
Most szinte felszisszentem erre az emlékre.
 Lena firkantott valamit, majd kitépte a papírlapot a
jegyzetfüzetből. Rátette a keresztre, és egy kővel lefogta.
A papírlap zizegett a hűvös szélben, de ott maradt, ahova
Lena tette.
Lena letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából, és
elmosolyodott.
A papíron egyetlen szó állt, mind a ketten tudtuk, hogy mit
jelent. Utalás volt az egyik első beszélgetésünkre, amikor arról
mesélt, mi áll a költő Bukowski sírján. Két szó: Ne próbálkozz!
De a síromra helyezett kitépett papírlapon csak egyetlen szó
díszelgett, nagybetűkkel. Nedves volt, és filctollszagú.
Filctoll, citrom és rozmaring.
Minden, ami Lena.

PRÓBÁLKOZZ!

Így lesz, L.
Megígérem.
 7. FEJEZET

Keresztrejtvény

A mikor Link és Lena eltűnt Ravenwood irányába,

tudtam, hogy el kell látogatnom még egy helyre, hogy
látnom kell még valakit, mielőtt visszafordulok. Inkább volt ő
a Wate–ház igazi úrnője, mint bármelyik Wate valaha. Hús és
vér emberként is ő volt a ház szelleme.
Egyrészt rettegtem a találkozástól, mert elképzeltem,
mennyire összetörhetett. De látnom kellett.
A rossz dolgok megtörténtek.
Ezen nem változtathattam, hiába akartam jobban, mint bármi
mást.
Nem tűnt helyénvalónak ez az egész, és nem lett jobb attól
sem, hogy láttam Lenát.
Prue néni úgy mondaná, hogy az egész világ megkergült.
Akár ebben a világban, akár a másikban, Amma volt mindig
az egyetlen, aki helyre tudott tenni.

Leültem a házzal szemben a járdaszigetre, és vártam a

naplementét. Képtelen voltam megmoccanni. Nem is akartam.
Látni akartam a napot, ahogy lebukik a ház, a szárítókötelek,
az öreg fák és a sövény mögött. Látni akartam, ahogyan a kinti
fények elhalványodnak, és odabent felgyúlnak a lámpák. Apa
dolgozószobájában kerestem az ismerős fényt, de sötét volt.
Biztosan még bent van az egyetemen, mintha mi sem történt
volna. Ami jó hír, sőt, nagyon jó hír. Kíváncsi voltam, vajon
dolgozik–e még a Tizennyolcadik Hold könyvön, vagy a Rend
helyreállásával annak a munkának is befellegzett.
A konyhaablakban viszont fényt láttam.
Amma.
Mellette egy második, kisebb ablakban is fény pislákolt. A
Nővérek néztek valami tévéműsort.
Aztán a megrebbenő fényben észrevettem valami furát. Nem
voltak palackok az öreg mirtuszfán. Azon, amelyikre Amma
mindig üres, töredezett üvegeket akasztott, hogy befogják a
házunk körül ólálkodó rossz szellemeket.
Hová tűnhettek a palackok? Miért nincs már rájuk szüksége?
Felálltam és közelebb mentem. A konyhaablakon keresztül
beláttam oda, ahol Amma az ősrégi tölgyfa asztalnál ült, és
nagy valószínűséggel keresztrejtvényt fejtett. Elképzeltem a
HB–s ceruzákat, szinte hallottam csikorgásukat a papíron.
Átvágtam a gyepen, és megálltam a feljárón, az ablak mellett.
Most az egyszer örültem, hogy láthatatlan vagyok, mert egy
ablakon bekukucskáló figura láttán a legszelídebb gatlini
lakosok is elővették a puskájukat. Bár errefelé sok minden okot
adhatott egy kis lövöldözésre.
Amma felpillantott, és a sötétségbe meredt a tekintete, mint
amikor egy őz bámul riadtan az autó fényszórójába.
Megesküdtem volna arra, hogy látott. De aztán valódi
fényszórók villantak fel mögöttem, és rájöttem, hogy Amma
nem engem nézett.
Hanem apát, anya régi Volvójában. Egyenesen áthajtott
rajtam, és felkúszott a feljárón. Mintha ott se lettem volna.
Mint ahogyan a szó szoros értelmében nem is voltam ott.
Megálltam a ház előtt, amelyet a nyári szünetekben annyiszor
átfestettem, és meg akartam érinteni az ajtó melletti
ecsetvonásokat. A kezem félig átcsúszott a falon.
Eltűnt odabent, kábé mint amikor a Lunae Libri elbűvölt
kapuján nyúltam át, azon a kapun, ami egyébként egy
közönséges, régi rácsnak tűnt.
Kihúztam a kezem, és rámeredtem.
Szerintem okés volt.
Közelebb léptem, egyenesen a ház oldalfalába, és csapdában
találtam magam. Úgy égetett, mintha a kandallóba sétáltam
volna bele. Átdugni a kezem a falon egy dolog, de a jelek
szerint a belépést itt nem nézték jó szemmel.
A bejárati ajtóhoz mentem. Semmi. Még a lábamat sem
tudtam bedugni. A konyhaasztal feletti ablakkal is
próbálkoztam, meg a mosogató felettivel is. A hátsó ablakokat
is megpróbáltam, még a Lucille részére felszerelt macskaajtón
át is megpróbáltam bejutni.
Nem sikerült.
Aztán rájöttem, mi folyik, mert visszamentem a
konyhaablakhoz, és megláttam, mit művel Amma.
Nem a New York Times keresztrejtvényét fejtette, még csak
nem is aCsillagok és Sávokét. Tű, nem pedig ceruza volt az egyik
kezében, és papír helyett egy négyzet alakú rongydarab a
másikban. Már milliószor láttam tőle ilyet, tehát tudtam, hogy
nem az elméje pallérozásán fáradozik.
Inkább az itt élők lelkének biztonságára felügyelt – gatlini
módra.
Merthogy Amma éppen olyan kis amulettzsákocskákat
töltögetett, amilyeneket általában a fiókjaimba, a matracom alá
és néha még a zsebembe is rejtett. Tekintve, hogy képtelen
voltam belépni a házba, valószínűleg nonstop ezzel
foglalatoskodott, mióta leugrottam a víztoronyról.
Szokás szerint mágiával védte a Wate–házat, ezért kizárt
dolog volt bejutni. Az ablakpárkányra szórt sóréteg még a
szokásosnál is szélesebb volt. Életemben először kétség sem
fért ahhoz, hogy őrült védőbűbájai révén maradhat a ház
szellemek nélkül. Életemben először vettem észre, hogy a só
halványan világít, és ami bűverőt adott neki, az a párkányok
felett is ott lebegett a levegőben.
Remek.
Éppen a hátsó szúnyoghálót zörgettem, amikor
megpillantottam az Amma éléskamrájába vezető lépcsőt.
Eszembe jutott a polcokkal teli helyiség hátsó részén az a
titkos ajtó, amelyet valószínűleg a Földalatti Vasút aktivistái
használtak. Megpróbáltam felidézni, hol bukkant elő a járat,
ahol a Temporis Portát is találtuk, a mágikus ajtót, amely a
Távoli Őrzőkre nyílt. Eszembe jutott, hogy a járat csapóajtaja a
9–es út másik oldalán, a mezőn volt. Ezen az átjárón már
kijutottam a házból többször is, talán most bejuthatok rajta.
Lehunytam a szemem, és olyan hevesen gondoltam a helyre,
ahogyan csak tudtam. Korábban nem működött a dolog,
amikor megpróbáltam valahová képzelni magam. De ettől
függetlenül próbálkozhatok, nem? Talán ha elég erősen
elképzelem, akkor ott találom magam. Mint az Óz, a nagy
varázslóban a rubinvörös cipellőkkel –a cipő nélkül, persze.
A vidámparkra gondoltam.
Cigarettacsikkekre, a kiszáradt gazra, a kemény földre és a
már régen messze járó lakókocsik és utánfutók hátrahagyott
nyomára.
Semmi sem történt.
Megint megpróbáltam. Megint semmi.
Fogalmam sem volt, hogyan csinálják a közönséges
Áttetszők. Tehát innen nincsen tovább. Majdnem feladtam, és
elindultam, arra gondolva, hogy ha kijutok a 9–es útra,
észrevétlenül felosonhatok egy gyanútlan kisteherautóra.
Amikor a leglehetetlenebb vállalkozásnak tűnt ez az egész,
Amma jutott eszembe. Olyan erősen gondoltam arra, hogy be
akarok jutni a házba, hogy szinte éreztem az illatát, mint
Amma sült oldalasáét. Eszembe jutott, mennyire hiányzik,
mennyire meg szeretném ölelni, mennyire bírnám, ha megint
megszidna, én meg cselesen kikötném a köténye szalagját,
mint ahogyan egész életemben tettem.
Amikor ezek a gondolatok kristálytisztán megjelentek az
elmémben, a lábam bizseregni kezdett. Lenéztem, de nem
láttam a lábam. Úgy éreztem magam, mint egy pezsgőtabletta,
ami lassan feloldódik egy pohár vízben, és körülöttem minden
bizseregni, zizegni kezdett.
Aztán eltűntem.

A Járatban találtam magam, a Temporis Portával szemben. Az

ősrégi ajtó holtomban is pont olyan rémisztőnek tűnt, mint
életemben, ezért boldogan hagytam magam mögött, miközben
a Járaton keresztül a Wate–ház felé igyekeztem. Még a
sötétben is tudtam, hogy merre kell mennem.
Hazáig futottam.
Egészen addig rohantam, amíg a kamraajtón és a lépcsőn
keresztül be nem estem a konyhába. Miután megoldottam a só
és az amulettek problémáját, a fal már nem tűnt akkora
számnak – és nem is érződött annak.
Olyan volt, mint a Nővérek végtelen diavetítésein: a századik
hajós kép után megállsz a diavetítő előtt, lenézel, és a hajó
hirtelenjében átúszik rajtad. A fal is pont ilyen volt. Mint egy
vetített kép, annyira valószerűtlen, mint valaki más bahamai
utazásán készült képek.
Amma fel sem pillantott, amikor beléptem. Életemben
először nem nyikordult meg a padlódeszka alattam, pedig
korábban de sokszor értékeltem volna… például amikor
megpróbáltam kiosonni a konyhából, a házból, el Amma
figyelő tekintete elől. Ehhez kisebb csodának kellett történnie,
de a legtöbbször így sem működött.
Jól jött volna néhány Áttetsző–trükk, amikor még éltem.
Most meg mindent megadnék, ha valaki tudná, hogy itt
vagyok. Nagyon vicces. Mondták már előttem, de tényleg így
van: jól vigyázz, hogy mit kívánsz!
Aztán földbe gyökerezett a lábam. A sütőből kiszivárgó illat
állított meg.
Mert a konyhának mennyországillata volt, vagy legalábbis
ahogyan a mennyországnak illatoznia kellene – erre többször
is gondoltam mostanában. A két legfinomabb illat a világon.
Az egyik a sült oldalas a Carolina Gold szósszal. Amma híres
mustáros barbecue szószát bárhol felismerném, nem beszélve
a lassú tűzön sült malachúsról, amely az első érintésre
szétesett.
A másik illat a csokoládé volt. Nem egyszerű csokoládé,
hanem a legsötétebb, legsűrűbb csokoládé, amit Amma a
csokoládés alagútba töltött, ami minden desszert közül a
kedvencem volt. Ezt az egyet sohasem sütötte meg semmiféle
versenyre vagy vásárra, egyetlen családtagnak sem, senkinek –
csak és kizárólag nekem, a születésnapomra, vagy ha jó
bizonyítványt hoztam, vagy ha egyszerűen szar napom volt.
Az én süteményem volt, csakúgy, mint ahogyan a citromos–
tojáshabos Abner bácsié.
Leereszkedtem a konyhaasztal mellett álló legközelebbi
székre, és a tenyerembe hajtottam a fejemet. A torta nem azért
volt itt, hogy megegyem, ő akarta valahová vinni,
felajánlásként. Kivinni Greenbrierbe, és letenni a síromra.
A legszívesebben elhánytam volna magam, amikor
elképzeltem a csokoládés alagút tortát a kis fakereszt előtti
friss földrakáson.
Ez rosszabb, mint a halál.
A Nagyszerűek egyike lettem, csak éppen nem voltam elég
nagyszerű.
 Amikor a konyhai óra felberregett, Amma hátratolta a székét,
még egyszer utoljára beleszúrta a tűt a kis szütyőbe, amit
azután az asztalra dobott.
– Nem hagyhatjuk, hogy túl száraz legyen az a torta, igaz,
Ethan Wate? – Amma kinyitotta a sütő ajtaját, mire a sütő
belsejéből forróság és csokoládéillat csapott ki. Olyan mélyen
nyúlt be a steppelt kesztyűvel, hogy attól tartottam, ő maga is
lángra kap. Nagy sóhajtás kíséretében kiemelte a tortát, de
majdnem beleejtette a lángba.
– Hűljön egy kicsit. Nehogy az a fiú megégesse a száját.
Lucille kiszagolta az ételt, és bebotorkált a konyhába.
Felugrott az asztalra, mint mindig, hogy a lehető
legelőnyösebb pozícióból várjon a sorára.
Amikor meglátott az asztalnál, borzalmasan felüvöltött. Úgy
meredt rám, mintha valami szörnyűséget követtem volna el
ellene. Ugyan már, Lucille! Hiszen régi barátok vagyunk.
Amma Lucille–re nézett.
– Mi az, öreglány? Mondani akarsz valamit?
Lucille megint nyávogni kezdett. Be akart köpni Ammának.
Először azt hittem, csak kényeskedik. Aztán rájöttem, hogy
szívességet akar tenni nekem.
Amma hallgatózott. Nem is csak hallgatózott – dühödten
tekintgetett jobbra–balra a helyiségben.
– Ki van itt?
Visszanéztem Lucille–re, és elmosolyodtam, majd felé
nyúltam, hogy megvakarjam a feje búbját. Összerándult a
kezem alatt.
Amma sasszemmel méregette a konyhát.
– Ne merészeljetek ebbe a házba jönni! Nem kellenek ide
szellemek! Már nincs mit elvinni innen. Csak egy rakás
megtört idős hölgy, és összetört szív.
A pulton álló üveg felé nyúlt, és megragadta az Egyszemű
Veszedelmet.
 Ez kész. A halállal is dacoló, igazságosztó, hatalmas kanál. A
lyuk a közepén ma éjjel még inkább mindent látó szemnek
tűnt. Kétségem sem volt afelől, hogy lát, talán pont olyan
élesen, mint Amma. Ebben az állapotban – bárhol is legyek –
pontosan láttam, miféle hatalommal bír. A sóhoz hasonlóan a
fakanál is ragyogott, fénycsíkot húzva maga után, amikor
Amma meglengette. Az erő sokféle alakban, méretben
megmutatkozhat. Az Egyszemű Veszedelemmel kapcsolatban
én lennék az utolsó, aki kételkedni merészelne a
varázserejében.
Kényelmetlenül fészkelődni kezdtem a széken. Lucille
megint rám pillantott, és fújt egyet. Elkényeztetett kis majom!
Illetve macska. A legszívesebben én is fújtam volna rá.
Buta macska!Ez még mindig az én otthonom, Lucille Ball.
Amma felém pillantott, mintha egyenesen a szemembe nézett
volna. Kísérteties volt, milyen pontosan eltalálta, merre
keressen. A fejünk fölé emelte a fakanalat.
– Jól figyelj rám! Nem állok jót magamért, ha hívatlanul
beólálkodsz a konyhámba. Vagy takarodj innen, vagy mutasd
meg, ki vagy! Hallottad? Nem hagyom, hogy beférkőzz ebbe a
családba! Már így is sok mindenen keresztülmentek!
Nem maradt sok időm. Az Amma szütyőjéből áradó szagtól
hányingerem támadt, és nem volt valami nagy gyakorlatom a
kísértetesdiben – már ha ez annak számított. Ez nem nekem
való volt.
A csokoládés alagút tortára pillantottam. Nem akartam
megenni, de egyértelműnek tűnt, hogy valamit kezdenem kell
vele. Valamit, amiből Amma mindent megért – pont ahogy
Lena is megértette az ezüstgomb üzenetét.
Minél többet gondoltam a tortára, annál biztosabb lettem
abban, hogy mit kell tennem.
Amma és a torta felé léptem, lehajtott fejjel kikerültem a
fakanalat, és olyan mélyen dugtam a kezem a tortába,
amennyire csak tudtam. Nem volt egyszerű, mintha egy
maréknyi betont akartam volna megragadni másodpercekkel a
megkötése előtt.
De megtettem.
Kimarkoltam egy nagy darabot a tortából, ami összeesett, és
a gázrózsára pottyant. Akár bele is haraphattam volna, a lyuk
pontosan úgy festett az oldalán.
Egy hatalmas, kísérteties harapásnyom.
– Ne!
Amma döbbenten meredt maga elé, egyik kezében a
fakanállal, a másikban a kötényével.
– Te vagy az, Ethan Wate!
Bólintottam, bár nem láthatott engem. Valamit azonban
megérezhetett, mert leengedte a kanalat, és a velem szemben
álló székre roskadt, miközben úgy folytak a könnyei, mintha a
templom gyermekmegőrzőjében lett volna.
A könnyek között meghallottam.
Csak suttogott, de én olyan tisztán hallottam, mintha
kiáltotta volna a nevemet.
– Kisfiam!
Reszketett a keze, mikor megkapaszkodott az öreg asztal
szélében. Lehet, hogy Amma a legnagyszerűbb Látó az egész
környéken, de Halandó.
Én pedig már nem voltam az.
Megsimogattam a kezét, és megesküdtem volna rá, hogy az
ujjaim közé fonta az ujjait. Ringatta magát a széken egy
darabig, mint amikor a kedvenc zsoltárát szokta énekelni,
vagy amikor egy különösen nehéz keresztrejtvénnyel küzd.
– Hiányzol, Ethan Wate. Jobban, mint gondolnád. Már
keresztrejtvényt sem fejtek. Arra sem emlékszem, hogy kell
húst sütni.
Kézfejével megtörölte a szemét, aztán tenyerét a homlokára
tapasztotta, mintha fájna a feje.
Te is hiányzol nekem, Amma.
 – Ne menj túl messzire! Hallod? Még ne! Beszélnem kell
veled, valamelyik nap.
Dehogy megyek.
Lucille megnyalta a mancsát, majd végighúzta a fülén.
Leugrott az asztalról, és még utoljára nyávogott egyet. Elindult
kifelé a konyhából, de egyszer csak visszapillantott rám. Olyan
tisztán hallottam, mit akart mondani, mintha kimondta volna.
Nos? Gyere már! Vesztegeted az időmet, fiú.
Megfordultam, és megöleltem Ammát, hosszú karommal
körbefonva aprócska testét, mint ahogyan korábban is mindig
tettem.
Lucille megállt, és várakozón megbiccentette a fejét. Tehát azt
tettem, amit mindig is, ha erről a macskáról volt szó. Felálltam
az asztaltól, és követtem.
 8. FEJEZET

Törött palackok

L ucille kaparászni kezdett Amma ajtaján, ami aztán ki is

nyílt. Beslisszoltam a résen a macska után.
Amma szobája nagyjából pontosan ugyanúgy festett, mint
amikor utoljára láttam, azon az éjszakán, amikor leugrottam a
víztoronyról. Azon az éjszakán többüvegnyi só, folyami kavics
és temetőföld – Amma amulettjeinek hozzávalói – tűnt el a
polcokról, két tucat egyéb üvegcsével együtt. A
„receptgyűjteményének” lapjai szétszóródtak a szobában, és
sehol nem volt egy voodoobaba, sehol egy amulett.
A szoba Amma lelkiállapotát tükrözte: olyan elveszett és
kétségbeesett volt akkor, hogy emlékeznem is fáj rá.
Ma teljesen másképpen nézett ki, de amennyire meg tudtam
ítélni, a szoba még mindig tele volt azzal, amit legbelül Amma
érzett, és azokkal a dolgokkal, amelyeket el akart rejteni mások
szeme elől. Az ajtók és ablakok tele voltak amulettekkel, és ha
Amma régi amulettjei hatékonynak számítottak, ezek még
jobbak voltak: az ágyát precíz alakzatokban kövekkel vette
körül, az ablakok köré galagonyaágakat tűzött, az ágy
oszlopairól pedig ezüstszentekkel és szimbólumokkal
teleaggatott gyöngysorok lógtak.
Nagyon keményen dolgozott azon, hogy valamit távol
tartson magától.
 Az üvegcsék még mindig ugyanúgy álltak, ahogyan
emlékeztem rájuk, de a polcok már nem tátongtak üresen.
Repedezett barna, szürke és kék üvegpalackok sorakoztak
rajtuk. Azonnal felismertem őket.
Az udvarunkban álló palackfáról kerültek ide.
Biztosan Amma szedte le őket. Talán már nem is tartott a
gonosz szellemektől. Vagy a megfelelőt akarta elfogni.
A palackok üresen álltak, de mindegyikben ott volt a parafa
dugó. Megérintettem egy kisebb, kékeszöld, hosszú nyakú
üveget, amelynek az oldalán hosszú repedés futott végig.
Lassan, és körülbelül annyi könnyedséggel, mint amennyi a
Roncs feltolásához kellett volna Ravenwoodig egy meleg,
nyári napon, kihúztam a dugót, és a szoba elhalványodott
körülöttem…

A nap forrón sütött, a mocsár felett kísértetként úsztak

a párafelhők. De a varkocsos kislány nem félt. A
szellemek nem gőzből és párából vannak. Pont olyan
valódiak, mint ő, várják, hogy ősöreg szépanyjuk vagy
annak tesvérei magukhoz szólítsák őket. Olyanok, mint
az élők.
Néhányan közülük barátságosan közeledtek hozzá,
mint például azok a lányok, akik ugróiskolát és
bújócskát játszottak vele. De voltak undokok is, mint
például az az öregember, aki a Wader–patakvölgyben
kóricált, valahányszor dörögni kezdett az ég. Ugyanaz a
szellem lehetett olykor barátságos, olykor pedig
makacsul ellenálló, teljesen a hangulatától és a
felajánlásoktól függően. Az ajándék mindig jó ötletnek
bizonyult. Ezt már az ük–ük–ük–ük–üknagyanyja
megtanította neki.
A ház a patakvölgy melletti dombon állt, mint egy
viharvert világítótorony, egyszerre mutatva az utat
élőknek és holtaknak. Sötétedés után mindig tettek egy
gyertyát az ablakba, az ajtó fölé szélcsengőket
aggattak, és a hintaágyra mindig bekészítettek egy
pekándiós pitét, ha netán valaki megjelenne. És valaki
mindig meg is jelent.
Az emberek mérföldeket utaztak, hogy Sulla
Prófétanőt láthassák. Ez volt az ük–ük–ük–ük–
üknagymama neve, mert a jóslatai nagy számban
váltak valóra. Előfordult, hogy többen a ház előtti
gyepen aludtak a sorukra várva.
De a kislány számára Sulla mást jelentett: a
mesemondót, aki megtanította csipkét horgolni és vajas
pitét sütni. Az öreg hölgyet, akinek a vállára telepedett
az ablakon berepülő kisveréb, mintha legalábbis egy
öreg tölgy ága lett volna.
Amikor a kislány az ajtó elé ért, megállt, és lesimította
a ruháját, mielőtt belépett volna.
– Nagyanya?
– Itt vagyok, Amarie.
A hangja mély és bársonyos volt – „Mennyország és
méz”, mondták róla a népek a városban.
A ház mindössze két kisebb szobából és egy aprócska
főzőfülkéből állt. Sulla a nappaliban dolgozott, ott
olvasott tarotkártya–lapokból és tealevelekből, ott
készítette az amulettjeit és rendezgette a gyógyerejű
gyökereket. Mindenhol befőttesüvegek sorakoztak, tele
bűbájdiótól kezdve a kamillán keresztül a hollótollig és
temetőföldig mindennel. Az alsó polcon állt az az üveg,
amelyet Amarie is kinyithatott. Abban vastag
zsírpapírba csomagolt karamellás cukordarabok voltak.
A Moncks Cornerben lakó orvos hozta őket,
valahányszor beugrott hozzájuk kenőcsökért és
jóslásért.
– Amarie, gyere csak ide!
Sulla egy pakli kártyát terített ki legyezőalakban az
asztalon. Nem az a tarotkártya–csomag volt, amelyből
Gatlin és Summerville hölgyei olvastattak maguknak.
Ezeket a kártyákat nagyanya különleges alkalmakra
tartogatta.
– Tudod–e, mik ezek?
Amarie bólintott.
– Az Isteni Gondviselés Lapjai.
– Pontosan.
Sulla elmosolyodott, és vékony fonatai a vállára
hullottak. Minden egyes fonatot színes fonállal kötöttek
el a látogatói, akik álmaik beteljesülésében
reménykedtek.
– Tudod–e, miben különböznek a tarotkártyától?
Amarie a fejét rázta. Tudta, hogy a képek különböznek
– például a vértől iszamos kés. Vagy a tenyerüket
összeérintő, egymással szemben álló ikrek.
– Az Isteni Gondviselés Lapjai az igazságról
számolnak be… a jövőről, amelyet néha én sem
szeretnék megismerni. Attól függően, kinek a jövőjét
olvasom.
A kicsi lány összezavarodott. Hát a tarotkártya nem
az igaz jövőt mutatja, ha értő szem elé terítik a lapokat?
– Én azt hittem, minden kártya az igazságot mutatja,
ha tudod, hogyan kell érteni őket.
A veréb berepült a nyitott ablakon, és megtelepedett
az idős asszony vállán.
– Az egyik igazsággal könnyű szembenézni, a
másikkal képtelenség. Gyere ide, ülj le, és megmutatom
neked, hogy értem.
Sulla megkeverte a lapokat, a Haragos Királynő el is
tűnt a pakliban a Fekete Holló mögött.
Amarie megkerülte az asztalt, és leült arra a billegős
kis sámlira, amelyen már annyian várták, hogy
szembenézhessenek a sorsukkal.
Sulla egy gyors csuklómozdulattal kiterítette a
lapokat.
 A nyakláncai összetekeredtek a nyakán – az Amarie
számára ismeretlen szimbólumokkal díszített
ezüstamulettek és kézzel festett fagyöngyök a kövek és a
Sulla mozdulataira felfénylő, színes kristályok
közégabalyodtak. Amarie kedvence, a sima, egyszerű
madzagrafűzött, fekete kő Sulla nyaka alatt pihent.
Sulla nagyanya „a szem”–nek hívta.
– Nagyon figyelj, kicsim! – utasította Amarie–t Sulla.
–Egy nap majd egyedül kell csinálnod, de én a széllel
suttogok majd a füledbe.
Amarie–nak tetszett ez az elgondolás.
Elmosolyodott, és kihúzta az első kártyalapot.

A látomás a látóterem szélénél kezdve lassan halványulni

kezdett, és a színes palackok sora ismét feltűnt a szemem előtt.
Még mindig hozzáért a kezem a repedt, kékeszöld palackhoz
és a dugóhoz, amely az emléket hozzáférhetővé tette – Amma
csapdába csalt, veszélyes emlékét, amelynek Amma szándéka
szerint nem lett volna szabad kiszöknie a nagyvilágba. Pedig
nem is volt veszélyes ez az emlék, hacsak számára nem.
Még mindig magam előtt láttam Sullát az Isteni Gondviselés
Lapjaival, azokkal a kártyákkal, amelyekből egy nap az én
halálomat rakta ki.
Visszaidéztem a kártyalapokon szereplő képeket, főleg az
egymással szemben álló ikrekre koncentrálva. A Hasadt Lélek.
Az én lapom.
Sulla mosolyára gondoltam, és arra, hogy milyen apró
termetű volt ahhoz az óriáshoz mérve, akivé szellemként vált.
Viszont életében és halálában is viselte a bonyolult
hajfonatokat és a nyaka körül kígyózó súlyos gyöngy
nyakékeket. Kivéve a madzagot a fekete kővel – arra az egyre
nem emlékeztem.
 Ránéztem az üres palackra, visszanyomtam a dugót, és
visszatettem a polcra a többi közé. Vajon minden palackban
Amma emlékei vannak? Emlékek, amelyek úgy kísértik,
ahogyan szellemek sohasem tennék?
Vajon a halálom éjszakája is benne van valamelyik
palackban, szorosan bedugaszolva, nehogy valaha
kiszökhessen?
Amma kedvéért nagyon reméltem, hogy így van.
Megnyikordult a lépcső.
– Amma, a konyhában vagy?
Apa.
– Itt vagyok, Mitchell! Pontosan ott, ahol vacsora előtt lenni
szoktam – felelte Amma. Furcsa volt a hangja, de nem voltam
biztos abban, hogy apa észrevette.
Követtem a hangjukat végig a folyosón. Lucille a túloldalon
várt rám, félrebillentett fejjel. Egyenesen ült egészen addig,
amíg oda nem értem mellé, aztán felállt és eloldalgott.
Kösz, Lucille!
Elvégezte a dolgát, végzett velem. A televízió előtt
valószínűleg egy tálka tejszín és egy puha párna várta.
Gyanítottam, hogy nem lesz egyhamar alkalmam ráijeszteni
megint.
Amikor befordultam a sarkon, apa éppen egy pohár édes teát
töltött magának.
– Hívott Ethan?
Amma kiegyenesedett, és a kés éle megállt a hagyma felett,
de apa nem vette észre. Amma elkezdte aprítani a hagymát.
– Biztosan Caroline ugráltatja. Tudod, milyen, kényeskedő
úrilány, mint az anyja volt.
Apa felkacagott, a szeme sarkában összefutottak a ráncok.
– Hát az igaz, ráadásul betegnek is szörnyű. Biztosan
megőrjíti Ethant.
Anya és Prue néni nem viccelt. Apa tényleg bitang erős
Igézet alatt állt. Fogalma sem volt arról, hogy mi történt. Vajon
hány családtagját állította Lena csatasorba, hogy ezt
végigvigyék?
Amma egy répát vett a kezébe, és levágta a két végét, mielőtt
a vágódeszkára dobta volna.
– A törött csípő nem vicc, sokkal rosszabb az influenzánál,
Mitchell.
– Tudom, de…
– Mi ez a hangzavar? – kiáltott ki Mercy néni a nappaliból. –
Néznénk a Jeopardy!–t!
– Mitchell, gyere gyorsan! Mercy nem ért a zenei
kérdésekhez!
Grace néni volt az.
– Te hitted azt, hogy Elvis Presley még életben van! – vágott
vissza neki Mercy néni.
– Biztos is vagyok benne. Halálosan jól nyomja a jive–ot! –
kiáltotta Grace néni, aki nagyjából minden harmadik szót
hallott. – Mitchell, siess már! Tanúra van szükségem. És ha
már jössz, hozz egy szelet tortát is!
Apa a pulton álló, még meleg csokoládés alagút felé nyúlt.
Amikor eltűnt a folyosón, Amma befejezte az aprítást, és
megdörgölte a láncon függő, kopott aranyamulettet. Szomorú
volt és megtört, mint a hálószobája polcain sorakozó,
repedezett palackok.
– Szólj, ha Ethan telefonál holnap! – kiáltotta apa a
nappaliból.
Amma hosszú ideig bámult ki az ablakon, mielőtt megszólalt
volna olyan halkan, hogy én is alig hallottam:
– Nem fog…
 9. FEJEZET

Csillagok és Sávok

O lyan érzés volt Ammától eljönni, mint amikor egy hideg,

téli éjszakán ott kell hagynunk a tüzet. Az otthont, a
biztonságot, a megszokottat jelentette nekem. Minden szidást,
minden vacsorát, mindent, ami valaha voltam. Minél közelebb
álltam hozzá, annál jobban felmelegedtem belül – és pontosan
azért éreztem a hideget olyan csontig hatolónak, amikor el
kellett jönnöm.
Megérte? Megéri pár percnyi boldogság, tudván, hogy a
hideg odakint visszakúszik a bőrünk alá?
Nem voltam biztos benne, ugyanakkor nem választás
kérdése volt. Képtelen voltam távol maradni Ammától és
Lenától – és valahol legbelül sejtettem, hogy egyikük sem
szeretné ezt.
Aprócska öröm volt ez az ürömben. Lucille látott engem, ami
tényleg nagy szó. A jelek szerint igaz, hogy a macskák látják a
szellemeket. Azt azonban nem hittem volna, hogy én fogom
magamnak a bizonyítékot szolgáltatni.
Aztán meg Amma… Ő nem látott, de tudta, hogy ott vagyok.
Nem sok, de legalább valami. Képes voltam megmutatni neki
a jelenlétemet, pont mint Lenának a síromnál.
Kimerítő volt, a tortázás és a gomb megmozdítása is. De az
üzenet megérkezett a címzetthez.
 Bizonyos fokig itt éltem még mindig Gatlinben, ahová
tartoztam. Minden megváltozott, és nem kaptam választ arra,
hogyan lehetne visszacsinálni az egészet. Viszont el sem
mentem igazán. Nem igazán.
Itt voltam.
Léteztem.
Azt kívántam, bárcsak meglelném a módját, hogy
elmondhassam, amit akarok! A csokoládés alagút, egy idős
macska és Lena egyik amulettjének segítségével ennél többre
nem voltam képes.
Az az igazság, hogy kezdtem magam határozottan
nyomorultul érezni. Nyomorultul, vagyis: én, Ethan Wate
térkép nélkül eltévedtem a bánat útvesztőiben.
N.Y.O.M.O.R.U.L.T.
Kilenc betű, vízszintes.
Abban a pillanatban jutott eszembe. Nem is ötletként, inkább
emlékként – Amma, ahogyan a konyhaasztalnál görnyed a
keresztrejtvények között, mellette egy tálka cukorka és egy
csomó HB–s ceruza. A keresztrejtvények segítségével bogozott
ki mindent.
Abban a pillanatban minden a helyére került. Olyan érzés
volt, mint amikor a kosárlabdapályán kiszúrtam egy helyzetet,
vagy már a film első pár percében tudtam, mi fog történni.
Tudtam, mit kell tennem, és tudtam, hová kell mennem.
Valamivel többre lesz szükség, mint egy torta vagy egy
elmozdított gomb, de nem sokkal többre.
Néhány ceruzavonásra.
Ideje meglátogatnom a Csillagok és Sávoknak, Gatlin megye
legjobb és egyetlen napilapjának a szerkesztőségét.
Majd én megírom a keresztrejtvényt.
A Csillagok és Sávok szerkesztőségének ablakaiban egyetlen
szem só sem volt a párkányon, mint ahogyan a lapban sem
jelentettek meg soha egy szem igazságot sem. Léghűtő viszont
volt minden ablakban. Életemben nem láttam még ennyi
léghűtőt egyetlen épületben. Egy olyan forró nyár mementói
voltak, amely alatt majdnem kiszáradt az egész város, mint
egy magnóliafa levelei.
Ugyanakkor se amulett, se só, se Kötés, se Igézet, de még
csak egy macska sem. Olyan könnyen szivárogtam be az
épületbe, mint a forróság. Hozzá tudnék szokni ehhez a
gondtalansághoz.
A szerkesztőségben alig volt valami néhány művirágon, egy
ferdén lógó, újrajátszós naptáron és egy linóleummal borított
pulton kívül. Ennél a pultnál kellett sorban állni tíz dollárral a
kezünkben, ha a lapban hirdetést akartunk megjelentetni
zongoraleckékről, újszülött kutyusokról vagy az 1972 óta a
pincében dekkoló ülőgarnitúráról.
Ez volt minden, amíg az ember be nem jutott a pult mögé,
ahol három kis asztal állt egymás mellett. Rajtuk lapok, pont
azok, amelyeket kerestem. Így nézett ki a Csillagok és
Sávok, mielőtt ténylegesen napilap lett belőle – amikor még
alig volt több városi pletykák gyűjteményénél.
– Te meg miben sántikálsz, Ethan?
Riadtan megpördültem, a karomat az oldalamhoz
szorítottam, mintha betörésen értek volna tetten – ami
tulajdonképpen igaz is volt.
– Anya?
Mögöttem állt az üres irodában, a pult másik oldalán.
– Semmiben.
Ennyi tellett tőlem. Nem is értem, miért csodálkoztam. Anya
tudta, hogyan kell végrehajtani az átkelést. Hiszen nekem is ő
segített visszatalálni a Halandók birodalmába.
De akkor sem számítottam rá itt.
 – Nem igaz, hogy „semmiben” sem sántikálsz, hacsak nem
döntöttél úgy, hogy újságíróvá avanzsálsz, és tudósításokat
küldözgetsz a Túlvilágról. Amit nehezen hiszek azok után,
hogy hiába könyörögtem neked annak idején, hogy lépj be
a The Jackson Stonewaller szerkesztőségébe.
Na persze. Eszem ágában sem volt az ebédszüneteimet az
iskolaújságnál melózókkal tölteni. Különösen akkor nem,
amikor Linkkel és a többi kosarassal lóghattam együtt. Most
annyira ostobának tűntek azok a dolgok, amelyeket akkor
fontosnak tartottam.
– Pedig nem, asszonyom.
– Ethan, kérlek… Miért vagy itt?
– Szerintem ezt én is megkérdezhetném tőled.
Anya szeme megvillant.
– Nem állást keresek a lapnál. Csak az egyik rovatot
szeretném feldobni.
– Rossz ötlet. – Rátenyerelt a pultra előttem.
– Miért is? Te magad küldted nekem azokat az Előrevetítő
Dalokat. Ugyanarról van szó. Csak egy kicsit…
egyértelműbben.
– Mit tervezel? Írsz Lénának a társkereső rovatba? „Egy Igéző
lány társaságára vágyom, és lehetőleg Lena Duchannes legyen
a neve”?
Megvontam a vállamat.
– Nem egészen így gondoltam, de miért is ne?
– Soha. Ebben a világban egy ceruzát is alig tudsz felemelni.
Áttetszőként a fizika itt nincsen a segítségedre. Itt nehezebb
egy madártollat megemelned, mint kisujjal elhúzni egy
kamiont.
– Te meg tudod csinálni?
Most ő vonta meg a vállát.
– Talán.
Jelentőségteljesen rápillantottam.
 – Anya, csak azt szeretném, ha tudná, jól vagyok. Ha tudná,
hogy itt vagyok – te is azt akartad, hogy tudjam, amikor ott
hagytad a kódot a dolgozószoba könyveiben. Most nekem kell
megtalálnom a módját, hogy szólhassak hozzá.
Anya lassan megkerülte a pultot. Egy hosszú percen át meg
sem szólalt. Engem követett a szemével, amikor elindultam a
szerkesztőségen keresztül a kiprintelt oldalak kupacai felé.
– Biztos, hogy ezt akarod?
Éreztem rajta a tétovázást.
– Segítesz vagy sem?
Odaállt mellém, amiből megértettem a választ. Elkezdtük
olvasni a következő lapszámot, amelynek oldalait kiteregették
szerte az irodában. A legközelebbi asztalon álló lapok fölé
hajoltam.
– A jelek szerint a Gatlin Megyei Nőegylet könyvklubot
indított, Olvass & Kuncogj néven.
– Marian nénéd el lesz ragadtatva, mert amikor legutóbb
könyvklubot akart indítani, nem tudtak megegyezni az
olvasandó könyvön, így az első összejövetel után fel is
oszlottak. – Anya szeme gonoszul megcsillant. – De csak
azután, hogy megszavazták a limonádé feljavítását egy nagy
üveg borral. Abban sikerült megegyezniük.
Folytattam.
– Reméljük akkor, hogy az Olvass & Kuncogj nem így végzi,
de ha mégis, aggodalomra semmi ok. Egy pingpongklubot is
megszerveztek, Üss & Kuncogj néven.
– Odanézz! – Anya a karom felett áthajolva rábökött az egyik
oldalra. – A vacsoraklubjukat pedig Egyél & Kuncogj–nak
hívják.
Elfojtottam a röhögést, mikor rábukkantam egy másik
kincsre.
– A legjobbat nem is láttad. Átnevezik a Gatlin Cotillont
Ropd & Kuncogj–ra.
 Átolvastuk az egész lapot, és olyan jól szórakoztunk, mint
amennyire két Áttetsző szórakozhat egy vidéki lap
szerkesztőségében. Mintha az életünk apró szeletkéit
ragasztották volna össze a kinyomtatott lapokon. A Kiwanis
Club az éves palacsintafesztiválra készült, ahol a palacsinták
közepe még folyós volt, ahogyan apa szerette. Az Édenkert
nyerte a Főutca Legszebb Kirakata címet ebben a hónapban is,
tekintve, hogy rajtuk kívül alig maradt kirakat a főutcán.
Minél tovább olvastunk, annál jobban mulattunk. Egy
vadtyúk belefészkelt abba a Télapó–szánkóba, amelyet Mr.
Asher helyezett ki a házuk előtti gyepre, a karácsonyi
dekoráció részeként. Ez azért volt különösen vicces, mert
Asherék karácsonyi dekorációiról mindenki hallott. Az egyik
évben Mrs. Asher kirúzsozta Emily cukimuki Jézus babájának
a száját. Amikor anya megpróbálta röhögés nélkül
megkérdezni tőle, hogy ugyan miért tette, Mrs. Asher így
válaszolt:
– Nem lehet elvárni mindenkitől, hogy megértse az üzenetet,
ha csak itt hozsannázgatunk, Lila. Isten irgalmazzon nekik, de
a nép azt sem tudja, mit jelent a hozsanna szó. – Amikor anya
kicsit tovább feszegette a témát, hamar kiderült, hogy ezt Mrs.
Asher sem tudja. De nem is hívott meg a házába többet
bennünket.
A többi hír ismerős volt, ezek sohasem változtak, még akkor
sem, amikor látszólag változtak. Az Állatrendőrség megtalált
egy elkóborolt macskát, Bud Clayton pedig megnyerte a
Karolinai Kacsahívogató Versenyt. A summerville–i zálogház
leárazást hirdetett meg, Óriás B. Ablak– és Tolóajtóüzlete
bezárt, a Quik–Chik „A jövő vezetői” ösztöndíjáén pedig
kiélesedett a harc.
Az élet megy tovább, nvilván.
Aztán megláttam a keresztrejtvényt, és a tőlem telhető
legnagyobb sebességgel magamhoz húztam a lapot.
– Itt is van.
 – Meg akarod fejteni a keresztrejtvényt?
– Nem én akarom megfejteni. Írni akarok Ammának. Ha
elolvassa, Lenának is szólni fog.
Anya a fejét csóválta.
– Még ha sikerülne is átrendezni a betűket, Amma nem fogja
látni. Már nem veszi a lapot. Azóta nem, mióta… elmentél.
Hónapok óta hozzá sem nyúlt a keresztrejtvényekhez.
Felszisszentem. Hogyan felejthettem el? Amma maga is
említette, amikor a Wate–ház konyhájában voltam.
– Levél?
– Már százszor próbáltam, de gyakorlatilag lehetetlen. Csak
azzal dolgozhatunk, ami már ott van az oldalon. – Tovább
nézegette az előttünk kiterített lapot. – Végül is működhet,
mert a szedésnél el tudod mozgatni a betűket. Látod, hogyan
tördelik az oldalt?
Igaza volt. Úgy csinálták meg a keresztrejtvényt, mintha
Scrabble tábla lett volna. Csak a papírt kellett elmozdítanom.
Már ha elég erősnek bizonyultam hozzá.
Anyára pislogtam, elszántabban, mint korábban bármikor.
– Akkor a keresztrejtvénnyel üzenünk, én meg gondoskodom
róla, hogy Lena lássa.
A betűk elmozgatása akkora feladat volt, mintha
szikladarabokat ástam volna fel a Nővérek kertjében, de anya
segített. Közben a fejét csóválta.
– Keresztrejtvény. Hogy én miért nem gondoltam erre
korábban?
Megvontam a vállam.
– Én nem tudok dalokat írni.
A keresztrejtvény alig félkész állapotban volt, és úgy
gondoltam, a szerkesztőségben biztosan nem bánnák, ha
kisegíteném őket egy kicsit. A jelek szerint a vasárnapi
különkiadás készült, a Csillagok és Sávok legnagyobb dobása –
legalábbis a keresztrejtvények szempontjából. A három
szerkesztő valószínűleg megkönnyebbül majd, hogy valaki
bevállalta erre a hétre. Szinte csodálkoztam, hogy Ammát
eddig nem hívták be segíteni.
A legnehezebb rész az lesz, hogy rávegyem Lenát a
rejtvényfejtésre.
Vízszintes tizenegy.
K.O.P.O.G.Ó.S.Z.E.L.L.E.M.
Mint jelenés, fantazmagória. Kísérteties jelenség. Szellem egy
másik világból. Kísértet. Egy ember leghalványabb árnyéka,
aki éjjel érkezik, amikor úgy gondolod, senki sem figyel.
Más szóval: amivé lettél, Ethan Wate.
Függőleges hatos.
G.A.T.L.I.N.
Mint vidéki. Helyi. Elszigetelt. Itt vagyunk meglőve, akár a
Másvilágban, akár a Halandók között létezünk.
Ö.R.Ö.K.
Mint végtelen, véget nem érő, örökké tartó. Ahogyan egy
bizonyos lány iránt érzünk, élve és halva is.
S.Z.E.R.E.L.E.M.
Mint ahogyan irántad érzek, Lena Duchannes.
P.R.Ó.B.Á.L.K.O.Z.Á.S.
Mint amit teszek, kőkeményen, a nap minden percében.
Mint megkaptam az üzenetedet, L.
Aztán teljesen letaglózott a veszteségem súlya, mindené,
amibe az az ugrás a víztoronyról került nekem, és
elveszítettem az irányítást, ami miatt Gatlin is távolodni
kezdett tőlem. Először csak a szemem telt meg, aztán a betűk
homályosodtak el, én pedig lassan belevesztem a semmibe,
miközben a világ eltűnt a lábam alól, és eltűntem vele én is.
Visszatértem. Megpróbáltam az emlékezetembe idézni a
tekercsen található szavakat – amelyek által idekerültem –, de
az elmém semmiben sem volt képes megkapaszkodni.
Elkéstem.
 A sötétség körbeölelt, és valami légvonat csapta meg az
arcomat, és süvített a fülembe. Aztán meghallottam anya
hangját – olyan biztos volt, mint hűvös keze a karomon.
– Kapaszkodj, Ethan! Foglak!
 10. FEJEZET

Kígyószemek

É reztem, ahogy a lábam szilárd talajt fog, mint amikor a

vonatról lelépünk a peronra. Megláttam a veranda
padlódeszkáit, aztán a Chuck tornacsukámat is. Visszatértünk,
magunk mögött hagytuk az élők világát. Visszatértünk oda,
ahová tartoztunk, a halottakhoz. Nem akartam így gondolni
rá.
– Éppen ideje volt, már egy órája megszáradt a mamád
festéke, azóta rá sem néztem.
Prue néni várt bennünket a Másvilágban, a Wate–ház
verandáján – mármint a temető közepén álló Wate–házén.
Még nem szoktam hozzá a házunk látványához, az Örök
Nyugodalmat többnyire mauzóleumok és síró angyalszobrok
uralták. Azonban a korlátnak támaszkodó Prue néni, lába
körül a három Harlon Jamesszel, szintén úgy festett, mint egy
uralkodó.
Mint egy totál kettyent uralkodó.
– Asszonyom… – mondtam, és zavaromban a nyakamat
kezdtem vakargatni.
– Ethan Wate, vártam rád. Azt hittem, egy perc alatt
megjárod.
A három kutya is bosszúsnak tűnt. Prue néni biccentett anya
felé.
– Lila.
 – Prue néni.
Óvatosan méregették egymást, ami számomra nagyon furcsa
volt. Gyerekkoromban mindig jól kijöttek egymással.
A nénikémre mosolyogtam, és témát váltottam.
– Megcsináltam, Prue néni! Átkeltem. Ott voltam… tudod,
izé… a túloldalon.
– Legközelebb szólhatnál, ne álljak itt a verandátokon egész
nap. – A nénikém felém intett a kendőjével. – Elmentem
Ravenwoodba, meg Greenbrierbe, a Wate–házba és a Csillagok
és Sávokhoz is.
Prue néni úgy nézett rám, mint aki egy szót sem hisz el az
egészből.
– Tényleg?
– Jó, hát nem egyedül. Anya is jött velem. Lehet, hogy ő is
segített, asszonyom.
Anya láthatóan jól szórakozott. Prue néni kevésbé.
– Nos, amennyiben tényleg arra vágysz, hogy visszakerülj
azok közé, beszélnünk kell.
– Prudence… – mondta anya igen furcsa hanghordozással.
Mintha figyelmeztetésnek szánta volna.
Nem tudtam, mit mondhattam volna, ezért folytattam.
– Az átkelésre érted? Mert szerintem már kezdtem…
– Fogd be a szádat, Ethan Wate, és jól figyelj! Nem arról
beszélek, hogy gyakorolgasd az átkelést. Hanem arról, hogy
végleg átkelsz. Örökre, a régi világba.
Egy másodpercig azt hittem, csúfolódik velem. De nem
változott az arckifejezése. Komoly maradt – már amennyire
egy bolondos nagynagynéni komoly lehet.
– Te meg miről beszélsz, Prue néni?
– Prudence! – mondta megint anya. – Ne csináld!
Mit ne csináljon? Ne segítsen visszatérnem az élők közé?
Prue néni dühösen anyára nézett, miközben egyik ortopéd
cipője koppant a másik után a lépcsőfokokon. Nyúltam felé,
hogy segítsek, de elhessegetett, mindig is makacs volt. Mikor
végre leért a lépcső előtti gyepszőnyegre, lecövekelt előttem.
– Hiba történt, Ethan. Nagyon nagy hiba. Ennek nem így
kellett volna történnie.
Elöntöttek a remény hullámai.
– Miről beszélsz?
Anya arcából eltűnt minden szín.
– Fejezd be!
Azt hittem, hogy el fog ájulni. Én is alig kaptam levegőt.
– Nem fejezem be – mondta Prue néni, és összeszűkült a
szeme a szemüveg lencséje mögött.
– Úgy döntöttünk, hogy nem áruljuk el neki, Prudence.
– Te döntöttél így, Lila Jane. Én már öreg vagyok, azt
csinálok, amit akarok.
– De én vagyok az anyja.
Anya is kitartónak bizonyult.
– Mi folyik itt?
Megpróbáltam közéjük furakodni, de egyikük sem nézett
rám.
Prue néni felhúzta az orrát.
– A fiú elég idős már, hogy maga döntsön egy ilyen fontos
ügyben, nem gondolod?
– Nem biztonságos.
Anya karba tette a kezét.
– Nem akarok udvariatlan lenni veled, de meg kell kérjelek,
hogy távozz.
Még nem hallottam anyát így beszélni a Nővérek egyikével.
Mintha a harmadik világháborút akarta volna kirobbantani a
Wate famíliában. Prue nénit azonban lehetetlenség volt
megállítani.
Kacagni kezdett.
– Ne fáraszd magad, Lila Jane! Te is tudod, hogy ez az
igazság, és nincsen jogod megfosztani a fiút ettől. – Prue néni
mélyen a szemembe nézett. – Szeretném, ha velem tartanál.
Találkoznod kell valakivel.
Anya Prue nénire meredt.
– Prudence…
Prue néni olyan tekintetet vetett anyára, amitől egy egész
virágágyás összeaszott volna.
– Te nekem ne Prudence–ezzél! Nem állíthatod meg. És nem
is tarthatsz velünk oda, ahová most megyünk. Te is
ugyanolyan jól tudod, hogy mindketten a fiú javát akarjuk.
A Nővérektől megszokott viselkedés: alig pislogott az ember,
már olyan szinten túl lett tárgyalva a téma, hogy lehetetlen
volt a visszatérés.
Egy másodperccel később anya megadta magát. Én nem
tudom, mi történt közöttük abban a pillanatban, és
valószínűleg jobb is.
– Itt megvárlak, Ethan. – Anya rám pillantott. – De legyél
nagyon óvatos!
Prue néni diadalmasan elmosolyodott.
Az egyik Harlon James morogni kezdett. Aztán olyan
gyorsan indultunk el lefelé, hogy alig tudtam lépést tartani
vele.

Követtem Prue nénit és a csaholó kiskutyákat az Örök

Nyugodalom széléig, és közben elhaladtunk Snow–ék
makulátlanra restaurált, szövetségi stílusú háza mellett is,
amely pontosan azon a helyen állt, ahol a család grandiózus
mauzóleuma az élők temetőjében.
– Ki halt meg? – kérdeztem a nénikémre pillantva. Mert azt
nagyon jól tudtam, hogy nincs az az erő, ami Savannah Snow–
t elpusztítaná.
 – Snow ükapa, még mielőtt te a szüleid gondolataiban
megfoganhattál volna. Tehát jó ideje. Ez a legrégibb sírhely
ebben a sorban. – Apró léptekkel haladt a kavicsos úton, amely
megkerülte a házat, én meg a nyomában kullogtam.
A ház mögötti viharvert fészert céloztuk meg, az elkorhadt
deszkák alig tartották már a csálé tetőt. Halvány, a fához
tapadó festéknyomokat fedeztem fel azon a részen, ahol valaki
megpróbálta lekaparni a színt. Nincs az a kaparásmennyiség,
ami eltüntethetné azt az árnyalatot, amely a házunkat fedte
Gatlinben – szellemkék. A kéknek az egyetlen olyan árnyalata,
amely állítólag távol tartja a szellemeket.
Azt hiszem, Ammának igaza volt, a szellemek nem sokat
törődtek a színnel. Amikor körülnéztem, azonnal észrevettem
a különbséget. Egyetlen temetőszomszéd sem volt a
láthatáron.
– Prue néni, hová megyünk? Egy életre elegem volt Snow–
ékból.
Prue néni rám morrant.
– Megmondtam neked. Benézünk valakihez, aki többet tud
nálam erről a cécóról. – A fészer törött kilincse felé nyúlt. –
Boldog lehetsz, hogy a Stathamek közé tartozom, mert a
Stathamek mindig is jól kijöttek mindenféle teremtménnyel, ha
nem így lenne, most senki sem segíthetne nekünk rendbe tenni
ezt a felfordulást.
Képtelen voltam a nénikémre nézni. Féltem, hogy elröhögöm
magam: Prue néni az égegyadta világon senkivel sem jött ki
jól, legalábbis abban a Gatlinben nem, ahonnan én
származtam.
– Igenis, asszonyom.
Belépett a fészerbe, ami pont úgy nézett ki, mint minden más
fészer. Azt viszont nagyon jól megtanultam Lenától és az ő
világában átéltekből, hogy nem minden az, aminek látszik.
Követtem Prue nénit – és a Harlon Jameseket – a fészerbe,
majd becsuktam az ajtót magunk mögött. Az ajtó repedésein
keresztül beszűrődő fényben láttam, hogy körbenéz. A tompa
megvilágításban ki tudtam venni, mi felé nyúl: egy másik
kilincset talált.
Rejtett Átjáró volt ez, mint a többi az Igéző Járatokban.
– Hova megyünk?
Prue néni megállt, keze a vaskilincsen nyugodott.
– Nem mindenkit ér az a megtiszteltetés, hogy az Örök
Nyugodalom Kertjében nyugodhasson, Ethan Wate.
Az Igézőknek ugyanúgy jár a Másvilág, mint nekünk, nem igaz?
Prue néni könnyedén kinyitotta az ajtót, és egy sziklás
tengerpartra léptünk át.
A sziklafal szélén egy ház egyensúlyozott. A viharvert
deszkák búbánatos, szürke árnyalata megegyezett a
sziklákéval, mintha azokból vájták volna ki. Kicsi volt,
egyszerű és szabad szemmel alig látható – mint annyi minden
abban a világban, amelyet magam mögött hagytam.
A hullámok a sziklafal felszínéhez csapódtak, a
ház felé ágaskodtak, de nem érték el azt. A hely kiállta az idő
próbáját, természetfeletti erővel dacolt a természettel.
– Kinek a háza az?
Felajánlottam a karomat Prue néninek, hogy könnyebben
mozoghasson az egyenetlen terepen.
– Tudod, mi lesz azzal, aki kíváncsi. Na, lehet, hogy
megöregedni már nem fogsz, de könnyen bajba kerülhetsz
miatta. Bár téged akkor sem kerül el a baj, ha éppen semmit
sem csinálsz. – Hosszú, világos szoknyája szegélyét felemelte a
másik kezével. – Majd meglátod.
Utána egy szót sem volt hajlandó kinyögni.
Felmásztunk a sziklaoldalban futó meredek lépcsőn. Ahol a
követ nem erősítették meg korhadó deszkákkal, a lépcsőfok
elporladt a lábam alatt, és majdnem elveszítettem az
egyensúlyomat. Próbáltam emlékeztetni magam arra, hogy
nem zuhanhatok a halálba, tekintve, hogy már egyszer
meghaltam. Volt azonban még egy dolog, amit az Igézőktől
megtanultam: mindig jöhetett valami rosszabb. Mindig van
mitől félni, akkor is, ha esetleg nem jöttél még rá, mi is lenne
az.
Amikor elértük a házat, nem tudtam kiverni a fejemből, hogy
mennyire emlékeztet a Ravenwood–házra, pedig a két épület
semmiben sem hasonlított egymásra. Ravenwood görög
neoklasszikus stílusban épült kúria volt, míg ez egy
egyemeletes, deszkaburkolatos házacska. Ettől függetlenül
mintha tisztában lett volna a jöttünkkel, szinte duzzadt az
erőtől és a mágiától, csakúgy, mint Ravenwood. Ferdén nőtt
fák övezték, amelyeknek egy irányba növő ágait uralma alá
hajtotta a szél.
Olyan volt az egész, mint egy beteges illusztráció egy, a
gyerekeket rémálmokba kergető könyvben. Egy olyan
könyvben, amelyikben nem csak gonosz boszorkányok ejtik
csapdába, és nem csak farkasok falják fel a gyerekeket.
Azon morfondíroztam éppen, hogy tulajdonképpen egészen
jó dolog az, hogy már nem kell álomra hajtanom a fejemet,
amikor a nénikém nekiindult. Prue néni nem tétovázott.
Odalépett az ajtó elé, és háromszor kopogtatott a rozsdás
rézkarikával. Az ajtófélfát vésett felirat borította. Niád nyelven
írták, az Igézők ősi nyelvén.
Hátrálni kezdtem, hogy a Harlon Jamesek megelőzhessenek.
Ott vakkantgattak az ajtó előtt. Még mielőtt lehetőségem lett
volna közelebbről is megnézni a feliratot, az ajtó résnyire
kinyílt.
Egy öregember állt előttünk. Feltételeztem, hogy Áttetsző,
bár ez említésre sem volt méltó – hiszen itt mindannyian
szellemek voltunk, ki ilyen, ki olyan. Kopasz fején sebhelyek
éktelenkedtek, a halvány csíkok visszataszító mintázatot
alkottak. Fehér szakállát rövidre nyírta, a szemén arcához
simuló, sötét szemüveget viselt.
Csont és bőr testén, amelyet az ajtó félig eltakart, fekete
pulóver lógott. Törékenynek tűnt és kimerültnek, mintha
koncentrációs táborból vagy még annál is gonoszabb helyről
szökött volna meg.
– Prudence – bólintott. – Ez az a fiú?
– Persze hogy az. – Prue néni előretolt. – Ethan, ez itt Obidias
Trueblood. Menjünk be!
Kinyújtottam a kezem.
– Örvendek.
Obidias felemelte a jobb kezét, amelyet eddig eltakart az ajtó.
– Biztosan megérted, hogy miért nem foghatunk kezet.
A keze csuklóból hiányzott, fekete vonal jelölte a helyet, ahol
levágták. A vonal felett a csuklóját sebhelyek borították,
mintha újra és újra megszurkálták volna.
Pontosan ez történt.
Öt tekergő kígyó nőtt ki a csuklójából, és addig
nyújtózkodtak, ameddig Obidias ujjai értek volna, ha lettek
volna. Az állatok sziszegve ágaskodtak és kapkodtak a
levegőbe, egymásba tekeredve.
– Ne aggódj! – mondta Obidias. – Nem bántanak. Csak
engem szeretnek kínozni.
Egy szót sem tudtam kinyögni. A legszívesebben elszaladtam
volna.
A HarJon Jamesek még hangosabban ugattak, a kígyók
visszasziszegtek rájuk. Prue néni rámordult az állatseregletre.
– Ugyan kéh–lek. Legalább ti ne…
A kígyókézre meredtem. Ismerősnek tűnt.
Ugyan hány kígyóujjú pasas szaladgál a világban? Miért
éreztem úgy, hogy ismerem?
Szinte fejbevágott a felismerés: a Járatokban Obidiashoz
küldte Linket Macon. Tavaly nyáron, rögtön a Tizenhetedik
Hold után. Ez a pasas halt meg Link szeme láttára, amikor
Hunting megharapta, a saját házában, ebben a házban –
legalábbis annak Másvilági verziójában. Akkoriban azt
gondoltam, Link túlzott, holott nem is.
Ezt Link magától nem találhatta ki.
 Az Obidias hüvelykujja helyén tekergőző kígyó feltekerte
magát Obidias csuklójára, és felém nyújtogatta a fejét. Villás
kis nyelvét ki–kinyújtotta.
Prue néni belökött az ajtón, én megbotlottam, és majdnem túl
közel kerültem a kígyókhoz.
– Indíts! Ugye nem félsz holmi icipici, kerti kígyóktól?
Viccel? Engem viperákra emlékeztettek.
Sután Obidias felé fordultam.
– Ne haragudjon, uram. Csak… kissé váratlanul ért.
– Szóra sem érdemes. – Bocsánatkérésemet a jó keze egy
mozdulatával elhessegette. – Nyilván nem hétköznapi látvány.
Prue néni szipogott.
– Láttam én ennél furábbat is.
A nénikémre meredtem, aki olyan öntelten bámult maga elé,
mintha naponta fogna kezet kígyóujjakkal.
Obidias becsukta mögöttünk az ajtót, de előtte körbekémlelt
a látóhatáron.
– Egyedül jöttetek? Senki sem követett?
Prue néni a fejét rázta.
– Engem? Engem nem lehet követni.
Nem viccelt.
Visszanéztem Obidiasra.
– Kérdezhetek valamit, uram?
Tudni akartam, hogy találkozott–e Linkkel, hogy tényleg ő
volt–e.
– Hát persze.
Megköszörültem a torkomat.
– Úgy gondolom, találkozott egy barátommal. Amikor még
életben volt. Ő mesélt nekem valakiről, aki úgy nézett ki, mint
ön.
Obidias kinyújtotta a kezét.
– Úgy érted, öt kígyóujjal? Biztosan kevesen vagyunk.
Nem tudtam, hogyan folytassam.
 – Ha a barátom igazat beszélt, akkor ott volt, amikor maga…
tudja. Meghalt. Nem tudom, számít–e ez, de ha igen,
szeretném tudni.
Prue néni döbbenten pillantott rám. Erről mit sem tudott.
Link rajtam kívül senkinek sem mondta el, legalábbis nem
tudok róla. Obidias is engem figyelt.
– Ez a te barátod… ismerte Macon Ravenwoodot?
Bólintottam.
– Igen, uram.
– Akkor jól emlékszem rá. – Elmosolyodott. – Láttam, hogy
átadta az üzenetemet Maconnak, miután elhunytam. Erről az
oldalról sok mindent látni ám.
– Biztosan.
Igaza volt. Halottak voltunk, mindent láttunk tehát. De mivel
halottak voltunk, nem számított, mit láttunk. És ez az egész
majd–a–túlvilágról–is–figyellek dolog? Túlértékelik. A végén
jóval többet látsz, mint amit eleve látni szerettél volna.
Tuti biztos vagyok abban, hogy nem én voltam az első, aki
szívesen látott volna valamivel kevesebbet, hogy egy kicsivel
többet élhessen. Ezt persze nem említettem Kígyókezű
Edwardnak. Nem óhajtottam arra gondolni, mennyi közös van
bennem egy olyan pasassal, aki ujjak helyett méregfogakat
használ.
– Miért nem helyezzük kényelembe magunkat? Sok
mindenről kell szót ejtenünk.
Obidias beljebb invitált minket a nappaliba, ami szemmel
láthatóan az egyetlen szoba volt a szűk konyha és a folyosó
végén nyíló újabb helyiség, gondolom, a hálószoba mellett.
Az egész egy hatalmas könyvtár volt. A polcok egészen a
földtől a mennyezetig magasodtak, a legmagasabbhoz pedig
kopott rézlétra támaszkodott. Egy fényes, fából faragott
állványon hatalmas, bőrkötéses könyv feküdt, olyan, mint a
szótár a Gatlin Megyei Könyvtárban. Mariannak tetszett volna
ez a hely.
 A helyiségben négy, foszladozó kárpitú karosszéken kívül
semmi sem volt. Obidias megvárta, hogy Prue néni és én
leüljünk, aztán ő is helyet foglalt velünk szemben. Levette
sötét szemüvegét, és mélyen a szemembe nézett.
Tudhattam volna.
Sárga szempár.
Sötét Igéző volt. Hát persze.
Így már értettem, ha tényleg ő szerepelt Link elbeszélésében.
Ugyanakkor, most, hogy végiggondoltam a dolgot, mi a fenét
művel Prue néni? Egy Sötét Igézőhöz hozott?
Obidias szinte olvasott a gondolataimban.
– Nem is hitted volna, hogy itt is megfordulnak Sötét Igézők,
igaz?
Megráztam a fejemet.
– Nem, uram, nem hittem volna.
– Meglepetés. – Obidias komoran elmosolyodott.
Prue néni a segítségemre sietett.
– A Másvilágra azok kerülnek, akik végezetlenül hagyták a
dolgukat. Tehát én, te, meg Obidias, mert mi még nem állunk
készen arra, hogy továbblépjünk.
– És anya?
Prue néni bólintott.
– Főleg Lila Jane. Több időt töltött itt, mint mi mindannyian
együttvéve.
– Vannak, akik szabadon mozognak a világok között –
magyarázta Obidias. – Végül mindannyian elérjük a nekünk
rendelt helyet. De mi, akiknek élete még azelőtt véget ért, hogy
helyrehozhattuk volna a bennünket kísértő problémákat, mi itt
maradunk, amíg rá nem lelünk a lelkünk békéjére.
Feleslegesen magyarázott. Magamtól is tudtam – az átkelés
bonyolult dolog. A lelkem meg messze nem volt békés.
Nagyon messze.
Prue nénihez fordultam.
 – Szóval akkor te is itt ragadtál? Úgy értem, amikor éppen
nem a Nővéreket látogatod meg odaát? Miattam?
– Elmehetnék, ha nagyon akarnék.
Megpaskolta a kezemet, mintha emlékeztetni akart volna,
hogy ostobaság volt részemről azt feltételezni, akad a világon
bárki, aki meggátolhatná a nénikémet abban, hogy oda
menjen, ahová úri kedve tartja.
– De addig nem megyek sehová, amíg vissza nem térsz oda,
ahová tartozol. A befejezetlen ügyeim része lettél, Ethan, és én
elfogadom a kihívást. Rendbe akarom hozni ezt a dolgot. –
Megveregette az arcomat. – Meg aztán mi más dolgom lenne?
Be kell várnom Mercyt és Grace–t, ennyi.
– Visszatérni? Úgy érted, Gatlinbe?
– Vissza Ammához, Lenához meg a többiekhez – felelte.
– De Prue néni, alig tudtam átkelni Gatlinbe, de még akkor
sem látott senki.
– Nagyon tévedsz, fiam – szólalt meg Obidias, mire az egyik
dühösnek tetsző kígyó a csuklójába mártotta a méregfogát.
Obidias arca görcsbe rándult, majd a férfi kihúzott egy fekete,
kesztyűnek tűnő textildarabot a zsebéből. Az anyagot a
sziszegő kígyófejekre húzta, majd megrántott két zsinórt az
alján. A kígyók mérgesen tekergőztek a textília alatt. – Hol is
tartottam?
– Jól van? – Kissé elterelte a figyelmemet a fenti hadművelet.
Nem mindennapos sztori, hogy egy fickót, vagy akár egy
Áttetszőt a saját keze harapja meg. Legalábbis reméltem, hogy
nem mindennapos.
Obidias azonban nem kívánt önmagáról mesélni.
– Amikor meghallottam, milyen körülmények között kerültél
erre az oldalra, azonnal üzentem a nénikédnek. A nénikédnek
és az anyádnak.
Prue nénikém türelmetlenül csettintett a nyelvével.
Már értettem, miért akart a nénikém idehozni, és az anyám
miért nem. Ha a családomban ugyanazt az üzenetet adod át
két családtagnak, nincs rá garancia, hogy ugyanúgy
értelmezik, amit hallanak.
Anya mindig azt állította, hogy az Everseknél
szűklátókörűbb, makacsabb vérvonal aligha létezik –
leszámítva a Wate–eket, akik még ennél is rosszabbak. Egy
fészeknyi darázs veszekedik a helyért – így írta le apa a Wate–
ek családi összejöveteleit.
– Honnan hallotta, mi történt?
Igyekeztem nem nézni a fekete anyag fogságában tekergőző
kígyókra.
– A Másvilágban gyorsan terjednek a hírek – mondta
bizonytalanul Obidias. – Fontosabb, hogy rögtön tudtam,
tévedésről lehet csak szó.
– Mondtam én neked, Ethan Wate. – Prue néni nagyon
elégedettnek tűnt önmagával.
Ha tényleg tévedés volt – ha tényleg nem kellett volna itt
lennem –, talán tényleg akadhat megoldás. Talán tényleg
hazatérhetek.
Annyira akartam, hogy igaz legyen, mint amennyire azt
kívántam, bár lenne álom ez az egész, hogy végre
felébredhessek belőle. De ennél azért több eszem volt.
Soha semmi sem történik úgy, ahogyan az ember szeretné.
Már nem. Számomra nem.
Nem értették.
– Nem tévedés volt. Én döntöttem úgy, hogy jövök, Mr.
Trueblood. A Lilummal együtt terveltük ki. Ha nem tettem
volna meg, a szeretteim és még sokan mások meghaltak volna.
Obidias bólintott.
– Tudok róla, Ethan. Mint ahogyan tudok a Lilumról és a
Dolgok Rendjéről is. Nem is kérdőjelezem meg, amit
tettél. Arról beszélek, hogy sohasem lett volna szabad téged
ilyen választás elé állítani. Ez nem volt benne a Krónikákban.
– Az Igéző Krónikákban?
 Azt a könyvet csak egyszer láttam, a levéltárban, amikor
a Távoli Őrzők Tanácsa megjelent, hogy Mariant kivallassák,
viszont mióta itt voltam, már másodjára merült fel a téma.
Honnan tudott Obidias erről is? Akármit is jelentett ez az
egész, anya nem akarta részletezni.
– Igen – bólintott Obidias.
– Nem értem, mi köze van hozzám.
Obidias egy pillanatig hallgatott.
– Mondd csak el neki! – Prue néni pont olyan merőn szegezte
a tekintetét Obidias Truebloodra, mint ahogyan velem is tette,
mielőtt valami őrültséget kért tőlem, például hogy dugdossak
makkot a földbe a mókusgyerekek számára. – Tudnia kell róla.
Hozzuk rendbe!
Obidias bólintott Prue néni felé, majd rám vetette aranysárga
pillantását, amelytől pont úgy kirázott a hideg, mint a
kígyókéztől.
– Mint te is tudod, az Igéző Krónikák bán benne van minden,
ami a világban valaha történt. De az is benne van, mi minden
történhetne – elképzelhető jövőképek, amelyek még nem
váltak valóra.
– A múlt, a jelen és a jövő. Már emlékszem. – A három fura
Őrző a könyvtárban meg Marian pere alatt. Hogyan is
felejthettem el?
– Igen. A Távoli Őrzőknél ezeket a jövőképeket akár át is
alakíthatják, lehetséges jövőből valós jövő lehet belőlük.
– Azt akarja mondani, hogy a könyv változtathat a jövőn? –
Teljesen ledöbbentem. Marian sohasem említette.
– Igen – felelte Obidias. – Ha egy oldalt átírnak, vagy
beletesznek még egy lapot. Egy lapot, amelynek semmi
keresnivalója a könyvben.
Borzongás futott végig a gerincemen.
– Maga meg miről beszél, Mr. Trueblood?
– A halálodról szóló történet nem szerepelt az eredeti
Krónikákban. Később adták hozzá. – Komoran rám pillantott.
 – De miért tenne ilyet bárki?
– Jóval több oka lehet az emberek cselekedeteinek, mint
azoknak a cselekedeteknek a száma, amelyeket aztán végre is
hajtanak. – Távolról zengett a hangja, tele volt megbánással és
szomorúsággal, amit pedig nem vártam volna egy Sötét
Igézőtől. – A lényeg az, hogy a sorsodon, legalábbis ezen a
sorson, lehet változtatni.
Változtatni? Hát meg lehet egy életet azután is menteni, hogy
véget ért?
Rettegtem feltenni a következő kérdést, hinni abban, hogy
visszatérhetek mindahhoz, amit elveszítettem. Gatlinbe.
Ammához.
Lenához.
Semmi mást nem akartam, mint még egyszer a karomban
tartani, és hallani a hangját. Vissza akartam találni az Igéző
lányhoz, akit a világon mindennél jobban szerettem, minden
világon mindennél jobban.
– Hogyan? – A válasz igazából nem is számított. Megteszem,
amit kell, Obidias Trueblood pontosan tudta ezt.
– Veszélyes – mondta Obidias baljós hangon. – Ekkora
veszély a Halandók világában nincs is.
Hallottam a szavakat, de nem hittem bennük. Annál semmi
sem rettenetesebb, mint itt maradni.
– Mit kell tennem?
– Meg kell semmisítened azt az oldalt az Igézők
Krónikájában. Amelyik a halálodról szól.
Millió kérdésem lett volna, de csak egy volt lényeges.
– És mi van, ha téved, és annak az oldalnak ott volt a helye?
Obidias a keze csonkjára nézett, a kígyók még a textil alól is
támadni próbáltak. Árnyék suhant át az arcán.
Aztán mélyen a szemembe nézett.
– Tudom, hogy korábban nem volt ott, Ethan. Mert én írtam
azt az oldalt.
 11. FEJEZET

Sötétebb ügyek

A szobában csend lett, olyan csend, hogy a ház

eresztékeinek nyikorgását is hallani lehetett, amikor
igazán nekifeszült a falaknak a szél. Olyan csend, hogy a
kígyók sziszegése hangerőben vetekedett Prue néni asztmás
zihálásával és a szívem dobogásával. Még a Harlon Jamesek is
elhúzódtak, halkan nyüszítettek egy szék mögött.
Egy pillanatig gondolkodni is képtelen voltam. Teljesen
kiürült az agyam.
Ezt képtelenség volt megemészteni – megérteni, hogy egy
ember, akivel soha az életben nem találkoztam, hogyan
változtathatta meg az életem menetét ilyen
visszavonhatatlanul, ilyen kegyetlenül.
Mi a fenét ártottam én ennek a csávónak?
Végül mégis találtam szavakat, legalábbis néhányat. Közülük
párat Prue néni előtt nem ejthettem ki, mert azonnal kimosta
volna a számat szappannal, és valószínűleg egy üveg tabasco
szószt is le kellett volna döntenem a torkomon.
– Miért? Hiszen nem is ismer.
– Bonyolult dolog ez…
– Bonyolult? – A hangom velem együtt emelkedett,
miközben felugrottam a székről. – Tönkretette az életemet.
Választásra kényszerített, hogy vagy a szeretteimet áldozom
fel, vagy magamat. Mindenkinek fájdalmat okoztam, akit
szeretek. A saját apámra is Igézetet kellett bocsátaniuk, nehogy
megbolonduljon!
– Nagyon sajnálom, Ethan. A legádázabb ellenségemnek sem
kívánnám ezt.
– Persze hogy nem. De egy tizenhét éves kölyöknek, akit az
életben nem látott, simán kívánta.
Dehogy fog ez a pasas rajtam segíteni. Hiszen pontosan
miatta ejtett foglyul ez a rémálom.
Prue néni megfogta a kezemet.
– Tudom, hogy dühös vagy, és minden okod meg is van rá.
De Obidias segíthet nekünk, hogy vissza is juthass. Szóval ülj
le, légy szíves, és hallgasd végig, amit mond!
– Honnan tudod, hogy bízhatunk benne, Prue néni?
Valószínűleg minden szó, amit kiejt a száján, hazugság. –
Elhúztam a kezem.
– Na ide figyelj! – Erősebbet rántott a karomon, mint amit
kinéztem belőle, mire visszahanyatlottam a mellette álló
székre. Azt akarta, hogy a szemébe nézzek. – Régebben
ismerem Obidias Truebloodot, minthogy Fényhozó vagy Sötét
Igéző vált volna belőle, mielőtt jót vagy rosszat cselekedett.
Életem legnagyobb részét az Igéző Járatokban töltöttem a
Truebloodokkal és az apámmal. – Prue néni elhallgatott, és
Obidiasra pillantott. – Jó párszor megmentett odalent. Bár
ahhoz nem volt elég okos, hogy önmagát is megmentse.
Nem tudtam, mit gondoljak.
Lehet, hogy a nénikém Obidiassal együtt térképezte fel a
Járatokat. Még az is lehet, hogy megbízott benne.
Ami nem jelentette azt, hogy nekem is meg kell.
Obidias a jelek szerint tudta, mi járt a fejemben.
– Ethan, valószínűleg nehezedre esik elhinni, de pontosan
tudom, milyen érzés ez a fajta tehetetlenség – olyan döntés
következményét viselni, amelyet nem magad hoztál.
– Fogalma sincs arról, hogy mit érzek. – Éreztem a dühöt a
hangomban, de eszem ágában sem volt titkolni. Azt akartam,
hogy Obidias megtudja, gyűlölöm azért, amit velem meg a
szeretteimmel művelt.
Lenára gondoltam, és a gombra a síromon. Obidias nem
tudhatta, milyen érzés volt – milyen Lenának, és milyen
nekem.
– Ethan, tudom, hogy nem bízol benne, és nem is hibáztatlak
érte. – Prue néni bekeményített. Nyilván fontos volt neki ez az
ügy. – De arra kérlek, hogy bízz bennem, hallgasd végig
Obidiast!
Obidias szemébe néztem.
– Akkor beszéljen! Hogyan kerülök vissza?
Obidias mély lélegzetet vett.
– Mint már említettem, csak úgy kaphatod vissza az életedet,
ha kitörlöd a halálodat.
– Tehát ha megsemmisítem azt a lapot, hazamehetek, ugye? –
Biztos akartam lenni abban, hogy nincs csapda a dologban.
Hogy nem kell a holdat idő előtt megszólítani, nem kell a
holdat félbehasítani. Hogy nincs olyan átok, ami itt tartana,
miután az oldal megsemmisült.
Bólintott.
– Igen. De először meg kell szerezned a könyvet.
– A Távoli Őrzőktől? Náluk volt, amikor eljöttek Marian
néniért.
– Így is van. – Obidias riadtan nézett rám. Gyanítom, hogy
meglepte, mennyit tudok az Igéző Krónikáktól.
– Akkor meg mit ücsörgünk itt? Vágjunk bele! – Már félig
felemelkedtem a székemről, amikor észrevettem, hogy Obidias
nem moccan.
– Szerinted úgy működik a dolog, hogy odamész, és kitéped
a lapot? – kérdezte. – Nem olyan egyszerű a dolog.
– Ki állíthat meg? Egy rakás Őrző? Mi veszítenivalóm van? –
Igyekeztem nem gondolni arra, milyen rémisztőek voltak,
amikor Marianért jöttek.
 Obidias lehúzta a zsákot a kezéről, mire a kígyók sziszegve
estek egymásnak.
– Tudod te, ki tette ezt velem? Egy „rakás Őrző”, akik rám
bukkantak, miközben az én oldalamat próbáltam ellopni
a Krónikákból.
– Az Úr kegyelmezzen! – Prue néni a zsebkendőjével
legyezgette magát.
Egy másodpercig nem tudtam eldönteni, higgyek–e
Obidiasnak, vagy sem. De az arcára kiülő érzelmet
felismertem, hiszen én magam is azt éreztem.
Félelmet.
– Az Őrzők tették magával?
Bólintott.
– Angelus és Adriel. Mert aznap éppen kegyes hangulatban
voltak. – Adriel lehetett az a nagydarab Őrző, aki Angelusszal
és az albínó nővel bukkant fel a levéltárban. A legkülönösebb
külsejű lények voltak, akiket az Igézők világában láttam.
Egészen a mai napig.
Obidiasra és a kígyókra pillantottam.
– Mint mondtam, ugyan mit tudnak velem kezdeni? Már
halott vagyok. – Igyekeztem mosolyogni, bár nem voltam
vicces kedvemben. Éppen ellenkezőleg.
Obidias felém nyújtotta a kezét, a kígyók tekeregve,
nyújtózkodva próbáltak elérni.
– Van a halálnál is szörnyűbb dolog, Ethan. Sötétebb a Sötét
Igézőknél. Én már csak tudom. Ha elkapnak, soha nem
hagyhatod el a Távoli Őrzők könyvtárát. Az írnokuk, a
rabszolgájuk leszel, és kényszerítenek, hogy ártatlan Igézők
jövőjét írd át… meg a hozzájuk kötődő, halandó
Irányfényekét.
– Nagyon kevés Irányfény van. Ugyan hánynak lehet a sorsát
átírni? – Én még nem találkoztam rajtam kívül senkivel, pedig
több Háborgóval, Incubusszal és Igéző típussal futottam már
össze, mint amennyivel szerettem volna.
 Obidias előrehajolt a székén, ismét elkendőzve kegyetlenül
eldeformált kezét.
– Talán többen vannak, mint sejted. Talán csak nem élnek
elég hosszú ideig ahhoz, hogy az Igézők rájuk
bukkanhassanak.
Tagadhatatlan, hogy igazság csendült a hangjában, nem
tudtam megmagyarázni, miért. Talán mert egy részem tudta,
hogy a hazugság másképpen szólt volna. Egy másik részem
viszont azt is tudta, hogy mindig veszélyben leszek, vagy így,
vagy úgy – Lenával is, Lena nélkül is.
Akár le kell ugranom egy víztoronyról, akár nem.
A hangjából kicsendülő félelem volt a bizonyíték.
– Jól van. Tehát nem kaphatnak el.
Prue néni aggodalmas arccal nézett rám.
– Nem olyan jó ötlet ez. Menjünk vissza hozzám, és
gondoljuk át! Beszéljünk anyáddal is! Gondolom, megvár
bennünket.
Megszorítottam a kezét.
– Ne aggódj, Prue néni! Tudom, hogyan jutok be. Van
egy Temporis Porta egy régi járatban a Wate–ház alatt.
Megjárom, mielőtt az Őrzők rájönnének, hogy meglátogattam
őket.
Ha a Halandók birodalmában falakon át közlekedtem,
biztosan bejutok a Temporis Portán is.
Obidias leharapta egy vastag szivar végét. Reszketett a keze,
amikor meggyújtott egy szál gyufát, és a szájához emelte.
Szívott néhányat, míg a szivar narancsos fénnyel fel nem
parázslóit.
– A Halandók birodalmából nem léphetsz be az Őrzők
könyvárába. A szegélynél kell átcsusszannod.
Olyan nyugodtan közölte a hírt, mintha csak a Shop & Lop
felé irányított volna tejért.
 – A Nagy Gátat érted ez alatt? – Furcsa lenne, ha pont ott
lenne a bejárat a Távoli Őrzők belső szentélyébe. – Meg tudom
csinálni. Egyszer már megtettem, megint menni fog.
– Amit eddig tettél, semmi ahhoz képes, ami rád vár. A Nagy
Gát csak az egyik hely, ahová a szegélyből el lehet jutni –
magyarázta Obidias. – Könnyen olyan világokban találhatod
magad, amelyekhez képest a Nagy Gátat szinte az
otthonodnak érzed.
– Mondd el, hogyan jutok oda! – Csak az időnket
vesztegettük, és minden másodperc, amit ott töltöttünk, egy
másodperccel távolabb vitt Lenától.
– Először a Nagy Folyón kell átkelned. A Nagy Gáton
keresztül folyik, egészen a szegélyig. A folyó a világok határa.
– Mint a Styx?
Meg sem hallotta a kérdésemet.
– A folyó szeme, vagyis két sima, fekete kő nélkül át sem
lehet kelni.
– Viccel?
A fejét rázta.
– Eszemben sincsen. Elég ritka, és nehéz rábukkanni.
– A folyó szeme. Értem. Majd keresek két követ.
– Ha sikerül átkelned a folyón, és azt, hogy „ha”, nem tudom
kellőképpen hangsúlyozni, a Kapuőrzőt is le kell gyűrnöd,
mielőtt beléphetsz a könyvtárba.
– Azt hogyan kell csinálni?
Obidias beleszívott a szivarba.
– Ajánlj fel neki valamit, amit képtelen visszautasítani!
– És mi lenne az? – kérdezte Prue néni, mintha az a bizonyos
valami ott lapult volna a zsebében. A Kapuőrzőt nyilván lázba
hozza három szöszös mentolos cukorka, tejmentes tejszín vagy
egy csomag összehajtogatott papírzsepi.
– Mindig más. Akkor fogod megtudni, amikor odaérsz –
mondta Obidias. – Elég… változó az ízlése. – Többet nem akart
elárulni a témában.
 Felajánlás. Változó ízlés. Bármit jelentsen is mindez.
– Oké. Szóval keresek két fekete követ, és átkelek a Nagy
Folyón – mondtam. – Megtudom, mit akar a Kapuőrző, és
megadom neki, hogy bejussak a könyvtárba. Aztán
megkeresem az Igéző Krónikákat, és megsemmisítem a rólam
szóló oldalt. – Elhallgattam egy pillanatra, mert a következő
kérdésem a legfontosabb részletre vonatkozott, és pontosan
akartam érteni a választ. – Amennyiben ez sikerül, és nem
kapnak el, hazajutok, igaz? Az igazi otthonomba? Azt hogyan
csinálom? Mi történik, miután megsemmisítettem az oldalt?
Obidias Prue nénire, majd rám sandított.
– Nem tudom pontosan. Még sohasem történt ilyen
emlékezetem szerint. – A fejét csóválta. – Esély, semmi több.
Esélynek is gyengécske…
– Semmi sem bizonyos az életben, Ethan Wate, legfeljebb az,
hogy megvolt a saját életed, amelyet az őrzők elraboltak tőled.
Felálltam, pedig még nem végeztek.
Lena várt, az én szobámban, vagy az övében, a ferde
keresztnél, amelyet a síromnál szúrtak le a fűbe, vagy máshol.
De várt – és csak ez az egy számított.
Ha csak egy halvány kis esélyem is van hazajutni, meg
kellpróbálnom.
Megpróbálom, L. Bízz bennem!
– Indulnom kell, Mr. Trueblood. Vár a folyó.
Prue néni kinyitotta a zsebkönyvét, és elővett belőle egy
kopott térképet, amelyen egyetlen általam ismert földrészt,
országot, államot nem szimbolizáltak a krikszkrakszok. Nem
zsoltároskönyvbe fírkálgatott rajzok voltak ezek. Ismertem
Prue néni térképeit, és fontosak voltak számomra korábban is
– például amikor rátaláltam a szegélyre Lena Tizenhetedik
Holdján.
– Azóta dolgozgattam rajta, hogy ide kerültem, egy kicsit itt,
egy kicsit ott. Obidias tudta, hogy szükséged lesz rá. – Prue
néni vállat vont. – Gondoltam, ennyit én is megtehetek.
Lehajoltam és megöleltem.
– Köszönöm, Prue néni. És ne aggódj miattam!
– Nem fogok – hazudta. De tényleg feleslegesen aggódott.
Aggódtam én magamért kettőnk helyett is.
 12. FEJEZET

Még itt

M iután mindannyian – a Harlon Jameseket is beleértve –

visszatértünk a Másvilág másik, hozzánk tartozó
oldalára, nem mentem haza. Prue nénitől elbúcsúztam a
házánál, és sétálni indultam az Örök Nyugodalom Kertjének
utcáin, vagyis a sorok között. Nem éppen nyugodalom volt az,
amit éreztem.
Megálltam a Wate–ház előtt. Pontosan úgy festett, ahogyan
hagytam, és tudtam, hogy anya bent van. Beszélnem kellett
vele. De előtte még el kellett intéznem néhány dolgot.
Leültem a verandalépcsőre, és lehunytam a szemem.
– Vigyél haza.
Hát ez meg mi volt?
Hogy emlékezzem. Hogy emlékezzenek rám.
Ducite me domum.
Ut meminissem.
Ut in memoria tenear.
Emlékezem Lenára.
Nem a víztoronyra.
Ami előtte volt.
Emlékezem Ravenwoodra.
Hadd emlékezzen Ravenwood is rám.
Hadd emlékezzen…
Vigyél…
Ravenwood előtt feküdtem a porban, félig egy rózsabokor és
egy burjánzó kaméliasövény alatt. Már megint átkeltem –
ezúttal segítség nélkül.
– A mindenit! – röhögtem fel megkönnyebbülten. Lassan
kezdek belejönni ebbe a hulla–létbe.
Aztán fogtam magam, és felszaladtam a régi verandalépcsőn.
Tudni akartam, hogy Lena megkapta–e az üzenetet – az
üzenetemet. Annyi volt csak a gond, hogy senki, de senki nem
fárasztotta magát a Csillagok és Sávok keresztrejtvényével, még
Amma sem. Meg kellett találnom a módját, hogy belenézzenek
az újságba, ha eddig nem tették meg.
Lena nem volt a szobájában, és a sírom mellett sem. Sehol
sem volt, ahová általában együtt mentünk.
Nem volt a citromfáknál, se a kriptánál, ahol először
meghaltam.
Ridley régi szobájába is bekukkantottam, most Liv aludt a
nyikorgó mennyezetes ágyban. Reménykedtem benne, hogy
megérzi a jelenlétemet az Ethan Wate–méterével. Kizárt dolog.
Ekkor vettem észre, hogy Gatlinben, az igazi Gatlinben éjszaka
volt, és hogy nem volt semmiféle összefüggés a Másvilágban
töltött idő és a Halandók időszámítása között. Nekem úgy
tűnt, csak egypár órát voltam távol, és tessék, az éjszaka
közepén érkeztem vissza.
Ha jól belegondoltam, azt sem tudtam, milyen nap van.
És ami ennél is rosszabb volt: amikor Liv arca fölé hajoltam a
holdfényben, könnyeket láttam rajta. Elfogott a bűntudat,
hiszen jó okom volt feltételezni, hogy miattam sír, hacsak nem
vesztek össze Johnnal.
Ami valószínűtlennek tűnt, mert amikor lepillantottam,
észrevettem, hogy John Breed mellkasán álldogálok. Az ágy
mellett, a rózsaszín retró szőnyegen aludt összegömbölyödve.
Csórikám. Bár sok mindent elkúrt a múltban, Livhez mindig
jó volt, és egy ideig biztos volt benne, hogy ő az Egy, Aki
Kettő. Nehéz haragudni egy olyan csávóra, aki kész életét adni
a világ megmentéséért. Én értettem ezt a legjobban.
Nem az ő hibája volt, hogy a világ nem kért belőle.
Gyorsan leugrottam a mellkasáról, és megesküdtem, hogy a
jövőben a lábam alá nézek. Nem mintha tudott volna rólam.
A ház többi része teljesen lakatlannak tűnt. Aztán
meghallottam a tűz pattogását, és követtem a hangot. A lépcső
alján, rögtön az előcsarnok mellett, Macon üldögélt repedezett
bőr karosszékében a kandalló előtt. És mint mindig, ahol
Macon volt, Lenát is ott lehetett megtalálni. A nagybátyja
lábánál ült, az ottománnak támaszkodva. Éreztem a filctolla
illatát. A jegyzetfüzete az ölében feküdt, de alig pillantott bele.
Karikákat rajzolt, újra és újra, amíg a lap szinte elfoszlott a
tolla alatt.
Nem sírt – távolról sem.
Elméleteket gyártott.
– Ethan volt az. Biztos vagyok benne. Éreztem, hogy ott volt
velünk, mintha a sírja mellett állt volna.
Látta a keresztrejtvényt? Talán azért volt ilyen izgatott.
Körülnéztem a dolgozószobában, de semmi jelét nem láttam
az újságnak. A kandalló mellett régi újságlapok voltak a
réztartóban, Macon azokkal gyújtott be. Megpróbáltam egy
lapot megemelni, de a sarkát is alig bírtam megmozdítani.
Talán a keresztrejtvényes trükköt sem tudtam volna
végrehajtani egy olyan gyakorlott Áttetsző nélkül mint anya.
Amma feleslegesen machinált a szelleműző kékkel, a sóval és
az amulettekkel. Nem is volt olyan egyszerű kísérteni, mint
gondoltam.
Aztán észrevettem, milyen szomorúan fürkészi Macon Lena
arcát. Abbahagytam az újságpapírok piszkálgatását, és a
beszélgetésükre figyeltem inkább.
– Lehet, hogy az esszenciáját érezted meg, Lena. A
temetkezési helyek kétségkívül erőtől duzzadnak.
 – Nem azt mondtam, hogy éreztem valamit, Macon bácsi. Őt
éreztem. Ethant, az Áttetszőt. Biztos vagyok benne.
Füst gomolygott ki a rácson. Boo Lena ölébe hajtotta a fejét, a
lángok visszatükröződtek sötét szemében.
– Csak mert egy gomb a sírjára esett? – Macon hangszíne
nem változott, de kimerültnek tűnt. Hány ilyen beszélgetésen
kellett túlesnie vajon a halálom óta…
– Nem. Ő mozdította meg. – Lena makacsul ragaszkodott a
véleményéhez.
– A szél nem lehetett? Vagy valami más? Lehet, hogy Wesley
lökte le, tudod, milyen ügyetlenül mozog.
– Egy hete volt. Tökéletesen emlékszem rá. Tudom, hogy így
történt. – Kitartóbb volt, mint valaha.
Egy hete?
Ennyi idő telt el Gatlinben?
Lena nem is látta az újságot. Nem bizonyíthatta be, hogy ott
voltam, se magának, se a családomnak, és a legjobb
barátomnak sem. Hogyan is mesélhettem volna neki Obidias
Truebloodról és új életem nehézségeiről, miközben azt sem
tudta, hogy egy helyiségben tartózkodunk?
– És azóta? – kérdezte Macon.
Lena elszomorodott.
– Talán elment. Talán forral valamit. Nem tudom, hogyan
működnek a dolgok a Másvilágban.
Lena a lángokat fürkészte, mintha keresett volna valamit.
– Nem csak én gondolom így. Voltam Ammánál. Elmesélte,
hogy érezte Ethant a házban.
– Ha Ethanről van szó, Amma érzései megbízhatatlanok.
– Ez meg mit jelentsen? Természetesen megbízom Ammában.
A legmegbízhatóbb ember, akit csak ismerek. – Lena dühösnek
tűnt, és az jutott eszembe, vajon mennyit tudhat arról az
éjszakáról a víztoronynál.
Macon egy szót sem szólt.
– Ugye, hogy az?
 Macon becsukta a könyvét.
– Nem látok a jövőbe. Nem vagyok Látó. Annyit tudok csak,
hogy Ethan tette, amit tennie kellett. Az egész birodalom –
Sötét és Fényhozó – hálával tartozik neki érte.
Lena felállt, és kitépte a tintafoltos lapot a jegyzetfüzetéből.
– Nos, én pedig nem. Értem én, hogy nagyon bátor volt, meg
nemes tettet hajtott végre, de itt hagyott, és nem hiszem, hogy
megérte. Engem nem érdekel a világegyetem, a birodalom
meg a világ megmentése, már nem. Ethan nélkül nem.
Az összegyűrt papírlapot a tűzbe hajította. A narancssárga
lángok azonnal körülölelték.
Macon a tüzet bámulva megszólalt.
– Értem.
– Tényleg? – Lena nem hitt neki.
– Volt olyan idő, amikor én is a szívemet helyeztem minden
elé.
– És mi történt?
– Nem tudom. Érettebb lettem, gondolom. És megtanultam,
hogy a dolgok jóval bonyolultabbak, mint képzeljük.
Lena a kandallópárkánynak támaszkodva a tűzbe meredt.
– Talán csak elfelejtetted, milyen érzés.
– Talán.
– Én nem fogom. – Lena a nagybátyjára nézett. – Soha nem
fogom elfelejteni.
Tett egy körkörös mozdulatot a kezével, mire a tűzből
felszálló füst körbevette, és egy arcot formált. Az én arcomat.
– Lena…
Macon hangjára eltűnt az arcom, szürke felhőcsíkokká esett
szét.
– Hagyj békén! Hadd legyen az enyém az a kevés, ami
megmaradt belőle nekem. – Határozottnak tűnt a hangja,
imádtam érte.
– Csak emlékek. – Macon hangjába szomorúság vegyült. –
Tovább kell lépned. Higgy nekem!
 – Miért? Te sem léptél tovább.
Macon bánatosan elmosolyodott, és ő is a lángokat nézte.
– Ezért tudom.

Követtem Lénát felfelé a lépcsőn. Bár a hó és a jég elolvadt,

mióta utoljára Ravenwoodban jártam, vastag, szürke köd
borította a házat, és csípős hideg volt a levegő.
Lena észre sem vette, vagy nem törődött azzal, mi zajlott
körülötte, pedig a lélegzete gomolygó fehér felhőként lebegett
az arca előtt. Fekete karikák voltak a szeme alatt, vékonynak és
törékenynek tűnt, mint Macon halálakor. Nem ugyanaz az
ember volt, mint akkor: hanem sokkal, de sokkal erősebb.
Akkor úgy hitte, hogy Macon örökre eltűnt, de megtaláltuk a
módját, hogy visszahozzuk. Valahol legbelül sejtettem, hogy
ugyanezt tervezi velem kapcsolatban is.
Talán Lena nem tudta, hogy ott voltam vele, de abban biztos
volt, hogy nem mentem el. Nem mondott le rólam. Képtelen
volt rá.
Ebben biztos voltam, mert ha én maradtam volna hátra,
pontosan ugyanezt tettem volna.
Lena a bőröndök tucatjai között becsusszant a szobájába, és
ruhástól feküdt le az ágyára. Intett az ujjával, és az ajtó
becsukódott. Mellé feküdtem, arcom a párna szélén volt. Alig
néhány centiméter választott el tőle.
Amikor sírni kezdett, azt hittem, megszakad a szívem.
Szeretlek, L. Mindig szeretni foglak.
Lehunytam a szemem, és felé nyúltam. Kétségbeesetten
kívántam, bárcsak tehetnék valamit érte. Kellett lennie
valamiféle módnak, hogy tudtára adjam, nem hagytam el.
Szeretlek Ethan. Nem foglak elfelejteni. Soha nem foglak elfelejteni,
és mindig szeretni foglak.
 A hangja egyre hangosabban szólt a fejemben. Amikor
kinyitottam a szemem, egyenesen átnézett rajtam.
– Soha – suttogta.
– Soha – ismételtem.
Kezemet hullámos hajába temettem, és megvártam, amíg
elalszik. Éreztem, hogy hozzám bújik.
Valahogy meg kellett mutatnom neki az újságot.

Másnap reggel, amikor követtem Lénát a lépcsőn, úgy éreztem

magam, mint a.) egy leskelődő bűnöző, b.) mint aki
elveszítette a józan eszét. Konyha megint nagy reggelivel
készült, de mivel a Rend egészben volt, és a világ sem készült
véget érni, az étel immár nem félig nyersen került az asztalra,
így nem késztetett senkit hányásra.
Macon az asztalnál várt Lenára, és már hozzálátott a
reggelihez. Képtelen voltam hozzászokni a jóízűen falatozó
valamikori Incubus látványához. A mai menüben sütemény
volt, amely annyi vajjal sült, hogy kifolyt a tészta repedésein.
Vastag szelet szalonnák sorakoztak az Ammától megszokott
méretű rántottahegy mellett. A ropogós rétestészta alatt
bogyós gyümölcsök lapultak, Link – még mielőtt Linkubus lett
belőle – egyetlen darabban tüntette volna el az egészet.
Aztán megláttam. A Csillagok és Sávok ott volt összehajtva egy
rakás, mindenféle országból származó napilap alatt.
Ugyanabban a pillanatban nyúltam az újság felé, amikor
Macon a kávéskancsóért, a karja szinte felnyársalt a
mellkasomon keresztül. Hűvös volt, és fura érzés, mintha egy
jégkockát nyeltem volna le. Mint amikor az ember fejfájást kap
a jégkásától, csak most nem a fejemben, hanem a szívemben
éreztem a fájdalmat.
 Mind a két kezemmel megragadtam az újságot, és teljes
erőmből rángatni kezdtem. A széle ki is csusszant a rakás alól.
Ez kevés.
Maconra és Lenára néztem. Macon egy L’Express nevű
napilapba temetkezett, amelyet mintha franciául írtak volna.
Lena szeme a tányérjára szegeződött, mintha a tükörtojásból
akarta volna kiolvasni az igazságot.
Gyerünk, L.! Itt van. Itt vagyok!
Még erősebben megrántottam az újságot, ami kicsusszant a
többi napilap alól, és a padlóra esett.
Egyikük sem nézett fel.
Lena tejet kevert a teájába. Megfogtam a kezét, és addig
szorítottam, amíg le nem ejtette a kanalat, teával
összemaszatolva a térítőt.
Lena a csészére nézett, és az ujjait feszítgette. A szalvétájával
akarta felitatni a kiömlött teát. Aztán észrevette az újságot a
földön, mert az a lába mellett landolt.
– Hát ez meg micsoda? – Felvette a lapot. – Nem is tudtam,
hogy előfizettél erre az újságra, M. bácsi.
– Pedig de. Legalább tudom, mi folyik odalent a városban.
Nem akarok lemaradni… mit tudom én… például Mrs.
Lincoln vagy a Nőegylet újabb ördögi tervéről. –
Elmosolyodott. – Akkor mivel szórakoztatnám magam?
Visszatartottam a lélegzetemet.
Lena félretolta az újságot, címlappal lefelé.
A keresztrejtvény a lap hátoldalán volt. Vasárnapi
különkiadás, pont ahogyan elterveztem a szerkesztőségben.
Lena elmosolyodott.
– Amma öt perc alatt megoldaná a keresztrejtvényt.
Macon felpillantott.
– Vagy annál is kevesebb idő alatt. Nekem három percembe
telne.
– Tényleg?
– Tegyél próbára!
 – Vízszintes tizenegy – mondta Lena. – Jelenés vagy
fantazmagória. Kísérteties jelenség. Szellem egy másik
világból. Kísértet.
Macon összeszűkült szemmel nézett rá.
Lena az újság fölé hajolt, kezében a teáscsészével. Olvasni
kezdett.
Találd ki, L.! Könyörgök!
Abban a pillanatban, amikor a teáscsésze megremegett a
kezében, majd a szőnyegre hullott, tudtam, hogy felfogta –
nem a keresztrejtvényt, hanem a benne rejlő üzenetet.
– Ethan? – Felpillantott. Közelebb hajoltam hozzá, arcomat az
arcához simítottam. Tudtam, hogy nem érezheti, nem tértem
vissza hozzá teljesen, még nem. De azt tudtam, hogy hisz a
jelenlétemben, és abban a pillanatban csak ez számított.
Macon döbbenten meredt Lenára.
Az asztal felett lógó csillár kilengett. A helyiség ragyogni
kezdett, egészen addig, amíg vakító fehérségbe nem veszett
minden. A hatalmas ebédlőablakok ezernyi üvegpókhálóvá
repedtek. A súlyos függönyök szélben csapkodó szárnyakként
verődtek a falhoz.
– Szívem… – kezdte Macon.
Lena tincsei összevissza tekeregtek. Lehunytam a szemem,
mert egyik ablaküveg robbant fel a másik után, mint egy
tűzijátékban.
Ethan?
Itt vagyok.
Igazából csak ennyit akartam közölni vele.
Megértette, végre.
 13. FEJEZET

Ahová a holló repít

L ena tudta, hogy ott vagyok. Nagyon nehéz volt elválnom

tőle, de meg kellett tudnia az igazat. Ez volt a
legfontosabb. Amma és Lena. Kettő voltam kettejükért. Ez volt
a kezdet.
Én viszont teljesen kimerültem.
Meg kellett találnom a módját, hogy örökre visszatérhessek
hozzá. Nagyjából tíz másodperc alatt átkeltem. Bár ilyen
könnyű lenne az út hátralevő része is.
Gyanítottam, hogy a legjobb lenne hazamenni, és beszámolni
anyának mindenről, de azt is tudtam, hogy nagyon aggódna
amiatt, hogy a Távoli Őrzőket kell felkeresnem. Annyit
leszűrtem abból, amit Genevieve, anya, Prue néni és Obidias
Trueblood elmondott, hogy a Távoli Őrzőkhöz nem szívesen
megy az ember, hacsak nincsen más választása.
Akinek anyja van, az duplán is meggondolja.
Fejben listát készítettem arról, hogy mit kell tennem, hová
kell mennem. A folyó. A könyv. A folyó szeme – két sima,
fekete kő. Obidias Trueblood szerint ez kell. Az agyam vissza–
visszatért erre.
Hány sima, fekete kő lehet a világon? És én honnan
tudhatnám, melyik kettő lesz a folyó szeme, bármit is jelentsen
az?
 Talán útközben rájuk bukkanok. De az is lehet, hogy már
megtaláltam őket, csak nem tudok róla.
Mágikus fekete kő, a folyó szeme.
Furán ismerősnek hangzott. Hallhattam róla valahol?
Ammára gondoltam, az amulettjeire, a csontocskákra, a
temetőföldre és a sóra, meg a zsinórokra, amelyeket viselnem
kellett. Aztán eszembe jutott.
Nem Amma amulettje. Abban a látomásban láttam a köveket,
amikor kinyitottam az egyik palackot a szobájában.
Sulla nyakában lógott a kő. Sulla, a Prófétanő. A látomásban
Amma „szemnek” hívta.
A folyó szeme.
Na, akkor most már tudom, hol találom, és hogyan jutok oda,
már ha megtalálom az utat a Wader–patakvölgybe ezen az
oldalon is.
Ezt nem lehet megúszni, bármilyen ijesztőnek ígérkezik.
Muszáj ellátogatnom a Nagyszerűekhez.

Kihajtogattam Prue néni térképét. Miután már tudtam, hogyan

kell értelmeznem a jeleket, nem volt atomfizika kitalálni,
merre lehetnek az Átjárók. Megtaláltam az Obidiashoz vezető
Átjárót jelző piros X–et – Snow–ék családi kriptája mellett –,
tehát nem volt más dolgom, mint a piros X–eket
tanulmányozni.
Sok piros X volt a papíron, de vajon melyik vezethetett a
Wader–patakvölgybe? A célállomásokat nem úgy jelezték,
mint az autópálya–lehajtóknál – én meg nem akartam
semmiféle meglepetésbe ütközni a Másvilág mondjuk hármas
számmal jelölt ajtaja mögött.
Kígyóujjakkal tulajdonképpen még jól is járnék.
 Kell ebben lennie valami logikának. Nem tudtam, mi kötötte
össze a Snow–ék mögötti Átjárót az Obidiashoz vezető sziklás
ösvénnyel, de kellett ott lennie valaminek. Mivel errefelé
mindenki mindenkinek a rokona volt, az a valami
valószínűleg a vér volt.
De mi kötheti a Nagyszerűeket az Örök Nyugodalom
Kertjéhez? Ha lenne egy italbolt a temetőben, vagy egy
koporsó tele Abner bácsi kedvenc whiskyjével, vagy ott
lennének egy citrompitéjéről híres cukrászda romjai, közelebb
lennék az igazsághoz.
Viszont a Wader–patakvölgynek saját temetője volt. Ivynek,
Abnernek, Sullának és Delilahnak nem volt sírhelye az Örök
Nyugodalomban.
Aztán megláttam a piros X–et azon a helyen, amely anya
szerint a temető legrégebbi síremléke volt, és tudtam, hogy ez
lehet az, amit keresek.
Összehajtogattam a térképet, és elindultam megnézni.

Néhány perccel később egy fehér márványobeliszkkel találtam

szembe magam.
A SZENT szó betűit vésték az omladozó, erezetes mintázatú
kőbe, rögtön a koponya fölé, amelynek üres szemgödrei
egyenesen rám bámultak. Sohasem értettem, miért egy
gusztustalan koponya jelzi Gatlin legrégibb sírjait. De
mindenki hallott már erről a helyről, hiába dugták el az Örök
Nyugodalom egyik távoli sarkába, ott volt az a régi temető
szívében, még azelőttről, hogy az új temetőt a régi köré
építették.
A Konföderációs Tű – így emlegették a népek Gatlin–szerte,
nem azért, mert hegyes volt, hanem az alapító hölgyek miatt.
Katherine Cooper Sewell, aki megalapította az Amerikai
Forradalom Lányai szervezet gatlini csoportját – valószínűleg
nem sokkal a forradalom után gondoskodott arról, hogy az
AFL összegyűjtse a pénzt az obeliszkre, mielőtt ő meghalna.
 Samuel Sewell felesége volt.
Samuel Sewell alapította és vezette a Legyezőpálma
Whiskyfőzdét, Gatlin első szeszfőzdéjét. A Legyezőpálma
Szeszgyárban egyetlen dolgot állítottak elő.
Abner bácsi kedvenc whiskyjét, a Wild Turkey–t.
– Okos – mondtam ki hangosan, és megkerültem az
obeliszket ott, ahol a kitekeredett kovácsoltvas kerítés
meghajolt és darabokra tört. Nem tudom, hogy odaát
láthattam–e volna, de itt, a Másvilágban a kő alapzatába
vágott csapóajtó világosan látszott. A bejárat téglalap alakú
körvonala a kőbe vésett kagylók és angyalkák között
kanyargott.
A puha kőre helyeztem a tenyeremet, és éreztem, amint
megadja magát az érintésem alatt, a napfényből a sötétségre
nyílva.
Tucatnyi egyenetlen lépcsőfokkal később egy kavicsosnak
hangzó ösvényen találtam magam. Elbotorkáltam az első
kanyarig, ahol a távolban fényt pillantottam meg. Amikor
közelebb értem, már éreztem a mocsári fű és a vízben
növekedő legyezőpálma illatát. Ezt az illatot el sem lehetett
téveszteni.
Jó helyen jártam.
Elértem a göcsörtös faajtót, és félig kinyitottam. A fénynek
immár semmi sem állta útját, de a forró, párás levegőnek sem,
amely egyre forróbb és párásabb lett, ahogyan felfelé haladtam
a lépcsőn az ajtó túloldalán.
A Wader–patakvölgy várt rám. Nem láttam tovább az első,
magas ciprusfák soránál, de tudtam, ott járok. Ha követem a
sáros ösvényt, megtalálom Amma második otthonát.
Átverekedtem magam a legyezőpálma levelei között, és a víz
szélén apró házak sorát pillantottam meg.
A Nagyszerűek. Biztosan ők azok.
Miközben az ösvényt jártam, hangokat hallottam. A
legközelebbi verandán három nő ült egy asztal körül,
kártyáztak. Úgy pufogtak és csapkodták a lapokat, mint a
Nővérek, amikor szókirakót játszottak.
Twylát messziről megismertem. Gyanítottam én, hogy
csatlakozik a Nagyszerűekhez, amikor meghalt a Tizenhetedik
Hold éjszakáján. Ennek ellenére fura volt itt látni, ahogy a
többiekkel lóg és kártyázik.
– Na, azt a lapot nem dobhatod, Twyla, te is nagyon jól
tudod. Azt hiszed, nem látom, hogy csalsz? – Egy színes sálat
viselő asszony visszatolt egy kártyalapot Twyla felé.
– Na, Sulla, lehet, hogy Látó vagy, cher, de itt nincs mit nézni
– felelte Twyla.
Sulla. Ő volt az. Megismertem a látomásból – Sulla, a
Prófétanő, Amma leghíresebb rokona.
– Szerintem meg mind a ketten csaltok. – Egy harmadik
asszony lehajította a kártyalapjait, és megigazította kerek
szemüvegét. A stólája élénksárga volt. – Egyikőtökkel sem
vagyok hajlandó tovább játszani. – Igyekeztem nem röhögni,
de annyira ismerős volt a jelenet, mintha otthon ültem volna.
– Ne legyél már ilyen ünneprontó, Delilah! – csóválta a fejét
Sulla.
Delilah. A kerek szemüveges.
A veranda szélén egy negyedik asszony is ült egy
hintaszékben, az egyik kezében hímzőráma, a másikban tű.
– Miért nem megy be valaki, és vág az öreg Ivy néninek egy
szelet pitét? Engem lefoglal a hímzés.
Ivy. A látomások után fura volt „élőben” látni.
– Pite? Haha! – röhögött egy idős férfi a másik hintaszékből,
egyik kezében pipával, a másikban Wild Turkey whiskyvel.
Abner bácsi.
Úgy éreztem, ismerem az öregurat, bár még nem
találkoztunk. Ott voltam a konyhában mindig, amikor Amma
pitét sütött neki, talán százat, de akár ezret is.
A hatalmas holló leszállt, és megült Abner bácsi vállán.
– Itt már nincsen pite, Delilah. Kifogyunk lassan belőle.
 Delilah megállt, egyik keze a szúnyoghálón pihent.
– Ugyan miért fogynánk ki belőle, Abner?
Abner bácsi az irányomba bökött.
– Szerintem Amarie most már neki süt. – Kiürítette a pipát, a
régi dohányt kiütögette a veranda korlátján túlra.
– Nekem???
Alig hittem, hogy Abner bácsi hozzám beszélt. Tettem egy
lépést feléjük.
– Jó napot, uram.
Meg sem hallotta.
– Nem lesz itt citromhabos pite, hacsak nem az a fiú
kedvence.
– Ott akarsz álldogálni a végtelenségig, vagy bejössz? – Sulla
háttal állt nekem, de tudta, hogy ott vagyok.
Twyla hunyorgott a napfényben.
– Ethan? Te vagy az, cher?
Elindultam a ház felé, bár a legszívesebben maradtam volna
ott, ahol voltam. Nem is tudom, miért lettem ilyen ideges. A
Nagyszerűek meglepően hétköznapiak voltak. Egy rakás
öregember, akik a verandán sütkéreztek. Leszámítva, hogy
mind halottak voltak.
– Aha. Vagyis igen, asszonyom. Én vagyok az.
Abner bácsi felállt, és áthajolt a korláton, hogy jobban
szemügyre vegyen. A hatalmas holló a vállán üldögélt.
Csapkodott a szárnyával, de Abner bácsi meg sem rezzent.
– Megmondtam én, nem lesz itt pite, meg nagyjából semmi
sem, most, hogy a fiú itt van velünk.
Twyla intett, hogy lépjek közelebb.
– Talán majd ad az övéből.
Felkapaszkodtam a szálkás falépcsőkön, és a szélcsengők
finoman egymáshoz értek. Pedig nem mozdult a levegő.
– Igen, semmi kétség: szellem – nyugtázta Sulla. Az asztal
körül aprócska, barnás kismadár ugrándozott. Veréb.
 – Persze hogy az – szívta meg az orrát Ivy. – Különben hogy
került volna ide?
Olyan nagy ívben kerültem meg Abner bácsit meg a
ragadozó madarát, ahogyan csak tudtam.
Amikor közel értem hozzá, Twyla felugrott, és hevesen
megölelt.
– Nem örülök, hogy itt vagy, de annak nagyon örülök, hogy
látlak.
Én is megöleltem.
– Ja, én sem örülök annak, hogy itt kötöttem ki.
Abner bácsi húzott egyet a whiskyből.
– Akkor meg minek ugrottál le arról a francos toronyról?
Nem tudtam, mit mondhatnék, de Sulla megválaszolta a
kérdést, mielőtt kiizzadhattam volna a magam verzióját.
– Pontosan tudod, hogy miért, Abner. Mit kukacoskodsz?
Hagyd békén ezt a szegény gyereket!
A holló ismét csapkodni kezdett a szárnyával.
– Márpedig valakinek meg kell kérdeznie! – mondta Abner
bácsi.
Sulla megfordult, és azzal a „nézéssel” meredt Abnerre.
Amma biztosan tőle tanulta.
– Ha csak nem vagy képes megállítani a Sors Kerekét, te is
tudod, hogy a fiúnak nem volt más választása.
Delilah nekem is hozott egy fonott széket.
– Ülj le közénk!
Sulla még mindig a lapokat kevergette, de ezek sima
kártyalapok voltak.
– Ebből is tudtok olvasni?
Nem lepett volna meg.
Sulla felkacagott, a veréb pedig csiripelni kezdett.
– Nem, rablórömit játszunk. – Lecsapta a paklit. – Pontosan
azt… rablórömit.
Delilah lebiggyesztette az ajkát.
– Mindig te nyersz.
 – Nos, megint én nyertem – mondta Sulla. – Ethan, gyere, ülj
le, és meséld el, mi járatban vagy!
– Nem tudom, mennyit tud.
Sulla felhúzta a szemöldökét.
– Na jó, akkor biztosan tudja, hogy elmentem Obidias
Truebloodhoz, ahhoz a vén….
– Aha, aha – bólogatott Sulla.
– Amennyiben igazat mondott, van rá lehetőség, hogy
hazamehessek. – Belezavarodtam a mondókámba. – Úgy
értem, haza, ahol életben voltam.
– Aha, aha.
– Meg kell szereznem azt az oldalt…
– …az Igéző Krónikákból – fejezte be a mondatot helyettem. –
Pontosan tudom. Akkor miért nem árulod el, mire van
szükséged tőlünk?
Biztos voltam benne, hogy tudja, de azt akarta, hogy én
mondjam ki. Így volt helyes.
– Egy kőre van szükségem. – Gondolkodtam, hogyan lehetne
a legjobban körbeírni. – Valószínűleg bután hangzik, de egy
álomfélében mintha önnél láttam volna. Fényes és fekete…
– Ez az? – Sulla kinyitotta a tenyerét. Ott is volt. A
látomásomban feltűnt fekete kő.
Megkönnyebbülten bólintottam.
– Milyen igaz, hogy ez kell neked.
A követ a tenyerembe nyomta, és az ujjaimat összezárta
felette. Furcsa, pulzáló melegséget éreztem a bőrömön. Csak a
kő belsejéből jöhetett.
Delilah rám nézett.
– Tudod–e, mi ez?
Bólintottam.
– Obidias azt mondta, hogy a folyó szemének hívják, és
kettőre lesz szükségem ahhoz, hogy átkelhessek a folyón.
 – Akkor itt eggyel kevesebb van – mondta Abner bácsi. Nem
mozdult el a korlát mellől. Buzgón tömte a pipáját száraz
dohánylevelekkel.
– Ó, hát van másik is – mosolygott Sulla mindentudóan. –
Nem emlékszel?
Megráztam a fejem.
Twyla felém nyúlt, és megragadta a kezemet. Mosoly terült el
az arcán, hosszú fonatai átbuktak a vállán, annyira bólogatott.
– Un cadeau. Egy ajándék. Emlékszem is rá, mikor adtam
Lenának – lelkendezett erős francia kreol akcentusával. – A
folyó szeme hatalommal bíró kő. Szerencsét hoz, és a
biztonságos utazás záloga.
– Miközben beszélt, felötlött előttem az amulett Lena
nyakláncán. A fekete, sima kő, amely a láncán lógott.
Hát persze.
Lenánál volt a második kő.
– Aztán azt tudod–e, hogyan juss a folyóhoz, és folytasd az
utad? – kérdezte Twyla, miközben elengedte a kezemet.
Kihúztam Prue néni térképét a hátsó zsebemből.
– Van térképem. A nénikémtől kaptam.
– A térkép hasznos – mondta Sulla, és alaposan megnézte. –
De a madarak hasznosabbak. – Ciccegett a nyelvével, mire a
veréb a vállára szállt. – A térkép félrevezet, ha rosszul olvasod.
A madár mindig tudja az utat.
– Nem szeretném elvinni a madarát.
Már a követ is nekem adta. Úgy éreztem, túl sokat követelek.
Különben is, ideges leszek a madaraktól. Olyanok, mint az
idős hölgyek, csak élesebb a csőrük.
Abner bácsi hosszan beleszívott a pipába, és elindult felénk.
Bár nem az ég felől magasodott fölém, magasabb volt nálam.
Kicsit sántított, kíváncsi voltam, vajon mitől.
Egyik ujját a bő, barna nadrágot kordában tartó
nadrágtartóba akasztotta.
– Akkor vidd el az enyémet!
 – Már megbocsásson, uram?
– Az én madaramat. – Megrándította a vállát, mire a
hatalmas holló felborzolta a tollát. – Ha nem akarod magaddal
vinni Sulla madarát – amit meg is értek, hiszen alig nagyobb
egy mezei egérnél –, vidd el az enyémet!
Már attól is ideges lettem, hogy a keselyű méretű holló
mellett kellett állnom. Nyilván nem akartam magammal vinni.
De diplomatikusnak kellett lennem, mert Abner bácsi egy
értékes tulajdonát ajánlotta fel nekem, nem bánthattam meg.
Igazán nem akartam megbántani.
– Nagyra értékelem, uram, az ajánlatát. De az ön madarát
sem szeretném magammal vinni. Úgy tűnik… – A holló
hangosan károgni kezdett. – …ragaszkodik önhöz.
Az idős férfi elhessegette az aggodalmamat.
– Bolondság. Exu okos, a keresztutak istene után neveztem el.
Ő őrzi az ajtókat a világok között, és ismeri az utat. Hát te,
fiam?
A madár büszkén feszített az öregúr vállán, mintha csak
tudta volna, hogy Abner bácsi éppen őt dicséri.
Delilah odajött hozzánk, és kinyújtotta a karját. Exu egyszer
csapott egyet a szárnyával, és lerepült hozzá.
– A holló az egyetlen teremtmény, amely a világok között
képes repülni, az életet és a halált elválasztó fátylakon át a
sokkal rettenetesebb helyek felé. Ez a vén tollcsomó erős
szövetséges, és még annál is jobb tanár, Ethan.
– Azt állítja, hogy a Halandók világába is átrepül? –
Lehetséges lenne?
Abner bácsi az arcomba fújta a vastag pipafüstöt, amikor
megszólalt:
– Persze hogy lehetséges. Oda–vissza, oda–vissza. Csak a víz
alá nem tud menni. De csak azért, mert még nem tanítottam
meg úszni.
– Tehát meg tudja mutatni nekem az utat a folyóig?
 – Ha jól figyelsz, annál sokkal többet mutat meg neked. –
Abner bácsi a madár felé biccentett, ami azonnal felszállt az
égbe, és körözni kezdett a fejünk felett. – Akkor viselkedik a
legjobban, ha időnként ajándékra is számíthat tőled, pont mint
az isten, aki után elneveztem.
Fogalmam sem volt, milyen ajándékokat lehet felajánlani egy
hollónak, vagy voodooistenségnek, vagy egy istenség után
elnevezett hollónak. Volt egy sanda gyanúm, hogy nem
madáreledelre gondoltak.
De felesleges volt az aggodalom, mert Abner bácsi
gondoskodott arról, hogy ne maradjak információ nélkül.
– Vigyél magaddal ebből!
Whiskyt öntött egy horpadt kulacsba, és kezembe nyomott
egy kisebb fémdobozt. Ezt a szelencét nyitogatta, amikor a
pipáját tömte.
– A madara whiskyzik és dohányzik?
Az öregember rosszalló tekintetet vetett rám.
– Örülj neki, hogy nem cingár, a Másvilágban bolyongó
kisfiúkkal táplálkozik!
– Igenis, uram – bólintottam.
– Akkor indulás, fogd a követ és a madarat! – Abner bácsi
gyakorlatilag elhessegetett. – Amarie addig nem süt nekem
pitét, amíg te itt időzöl.
– Igenis, uram. – Zsebre vágtam a dohányos szelencét és a
kulacsot. – És köszönök mindent.
Elindultam lefelé a lépcsőn, és leléptem a verandáról.
Visszafordultam, hogy egy utolsó pillantást vessek a
Nagyszerűekre, akik a kártyaasztal körül üldögéltek,
varrogattak és zsörtölődtek, morgolódtak és whiskyztek, aki
amit. Így akartam emlékezni rájuk, mint hétköznapi
emberekre, akik nem azért voltak nagyszerűek, mert a jövőbe
láttak és halálra rémisztették a Sötét Igézőket is.
Ammára emlékeztettek, és mindarra, ami miatt Ammát
annyira szerettem. Akinek mindig mindenre volt valami
válasza, és mindig dugott valami fura dolgot a zsebembe.
Ahogyan zsörtölődött velem, amikor aggódott, és ahogyan
emlékeztetett azokra a dolgokra, amelyekről még nem tudtam.
Sulla felállt és áthajolt a korlát felett.
– Ha találkozol a Folyómesterrel, ne feledd el közölni vele,
hogy én küldtelek!
Úgy mondta, mintha tudnom kellett volna, kiről beszélt.
– Folyómester? Az meg kicsoda, asszonyom?
– Ha meglátod, tudni fogod – mondta.
– Igenis, asszonyom. – Félig visszafordultam.
– Ethan! – kiáltott utánam Abner bácsi. – Amikor hazaérsz,
mondd meg Amarie–nak, hogy egy citromos–tojáshabos pite
és egy tálnyi sült csirke rendel. Két hatalmas, kövér
combocska… na jó, legyen négy!
Elmosolyodtam.
– Megmondom.
– És ne felejtsd el visszaküldeni a madaramat! Egy idő után
kissé nehezen kezelhető.
A holló a fejem felett körözött, mialatt lefelé lépdeltem a
lépcsőn. Fogalmam sem volt, hová tartottam, hiába volt velem
a térkép és egy dohányt csócsáló madár, ami át tud kelni a
világok között.
Nem számított, hogy anya, Prue néni, egy Sötét Igéző, aki
megjárta már azt a helyet, ahová készülök, és a Nagyszerűek,
Twylával az élen mind mellettem álltak.
Volt egy kövem, és minél többet gondoltam Lenára, annál
biztosabb voltam abban, hol találom a másikat. Soha nem vette
le az amulettes nyakláncát. Talán Twyla pont ezért adta neki,
amikor kicsi volt – hogy megvédje. Vagy eleve nekem szánta.
Twyla hatalmas Halottlátó volt. Talán tudta, hogy egyszer
szükségem lesz rá.
Jövök, L. Amilyen gyorsan csak tudok.
 Tudtam, hogy nem hallja a keltálásomat, mégis hallani
akartam a hangját a fejemben. Mintha hangjának emléke
helyettesíthette volna az igazit.
Szeretlek.
Magam elé képzeltem fekete haját, arany– és zöld színű
szemét, kopott Converse cipőjét és a lepattogzott, fekete
körömlakkot.
Egy dolog maradt már csak hátra: és ideje volt belefognom.
 14. FEJEZET

Zűrzavar

N em tellett sok időbe, hogy visszataláljak a

Konföderációs Tűhöz, és magamtól is megtaláltam
a Csillagok és Sávokhoz vezető utat. Gyakorlott Áttetszőként
keltem át. Miután rájöttem a dolog nyitjára – hagytam, hogy az
elmém végezze el a munkát, miközben én az égvilágon
semmire sem összpontosítottam olyan könnyűnek tűnt, mint
egy egyszerű séta. Még könnyebbnek is, hiszen egy métert
sem kellett megtennem.
Tisztában voltam vele, hogy amikor odaérek, tudni fogom,
mit kell tennem, és én magam is meg tudom tenni. Valójában
már alig vártam. Kicsit előregondolkodtam. Megértettem,
miért szerette Amma annyira a keresztrejtvényeket. Ha az
ember rá tud állni agyilag, könnyű a rabjává válni.
Amikor elértem a szerkesztőségbe – túl a léghűtő–városon –,
a következő lapszám oldalai már ott voltak a három asztalon,
ahol legutóbb is. Szétteregettem az újságot. Ezúttal könnyedén
rábukkantam a keresztrejtvényre.
A keresztrejtvény még annyira sem volt kész, mint korábban.
Talán ellustultak a szerkesztők, mert rájöttek, hogy akad itt
valaki más, aki elvégzi helyettük a munkát.
Bárhogy is legyen, Lena el fogja olvasni. Felkaptam a
legközelebbi betűt, és a helyére tettem.
Függőleges négy.
 Ó.N.I.X.
Mint fekete kő.
Vízszintes kilenc.
M.E.L.L.É.K.F.O.L.Y.Ó.
Mint folyó.
Függőleges hat.
O.C.U.L.U.S.
Mint szem.
Vízszintes nyolc.
B.Ű.B.Á.J.
Mint amulett.
M.A.T.E.R.
Mint az enyém. Lila Jane Evers Wate.
H.A.L.L.G.A.T.A.G.
Mint a sír.
Ez volt az üzenet. Szükségem van a fekete kőre – a folyó
szemére –, amelyik a nyakadban lóg. Azt szeretném, ha az
anyám sírjánál hagynád. Ennél világosabban nem is
fogalmazhattam volna.
Legalábbis nem ebben a lapszámban.
Mire végeztem, teljesen kimerültem, mintha egész délután
sprintelgettem volna a kosárlabdapályán. Fogalmam sem volt,
mennyi időre lesz szükségem ahhoz, hogy visszatérjek a
Másvilágba, mielőtt Lena megkapja az üzenetemet ebben a
világban. Csak abban voltam bizonyos, hogy megkapja.
Mert annyira bíztam benne is, mint önmagamban.
Amikor hazaértem a Másvilágba – a házamba, vagy anyám
sírjához, ahogy tetszik –, már ott is volt a küszöbön.
Ott hagyta anya sírjánál, ahogyan kértem tőle.
Alig akartam elhinni, hogy összejött.
Lena fekete szem ékköve Barbadosról, amely mindig a
nyakában lógott, ott hevert a lábtörlő közepén.
Megvan a második folyószem.
 Hirtelen megkönnyebbültem. Körülbelül öt másodpercig
tartott, mert aztán eszembe jutott, mit jelent a kő.
Indulnom kellett. És el kellett búcsúznom.
Miért esett ennyire nehezemre?

– Ethan! – hallottam meg anya hangját, de fel sem

pillantottam.
A nappali közepén ültem, hátammal a díványnak
támaszkodva. Egy ház és egy kocsi volt a kezemben, anya
ősrégi karácsonyi dekorációjának kóbor darabjai. Le sem
tudtam venni a szemem az autóról.
– De jó! Megvan az elveszett zöld autó! Én nem találtam!
Nem felelt. Kócosabb volt, mint valaha. Az arcán könnyek
csorogtak végig.
Nem tudom, miért készítette ki a városkamakettet a
dohányzóasztaltra, de azonnal letettem a házat, és a kis zöld
autót messzebb toltam. Messze a játék állatoktól, a ferde
tornyos templomocskától és a drótból készült fenyőfától.
Mint mondtam, ideje volt indulnom.
Egy részem a legszívesebben azonnal rohanni kezdett volna,
ahogy meghallottam, miként juthatok vissza a régi életembe.
Egy részem semmit sem kívánt jobban, mint Lenát újra látni.
Ugyanakkor, amint ott üldögéltem, csak az járt a fejemben,
menynyire nem szívesen hagyom itt anyát. Mennyire
hiányzott, és milyen gyorsan megszoktam, hogy újra láthatom
a házban, és hallhatom a motoszkálását a szomszéd szobában.
Nem voltam biztos abban, hogy fel akarom adni mindezt,
hiába vágyom vissza a régi életembe olyan nagyon.
Anya mély lélegzetet vett, én pedig lehunyt szemmel vártam,
mit akar mondani. Nem fojtottam belé a szót.
– Nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne, Ethan. Nem
biztonságos, és szerintem nem kellene elindulnod. Teljesen
mindegy, mit mond Prue néni.
Megremegett a hangja.
 – Anya…
– Csak tizenhét éves vagy!
– Igazából nem is. Ami most vagyok, az semmi. –
Felpislogtam rá. – Utálom felhívni a figyelmedet erre az
egyszerű igazságra, de kicsit elkéstél a szentbeszéddel. Te sem
gondolhatod komolyan, hogy a biztonságom miatt kell
aggódnom leginkább. Hiszen halott vagyok, vagy mi a fene.
– Hát, így is lehet mondani. – Felsóhajtott, és leült mellém a
padlóra.
– Hogy mondjam?
– Mit tudom én… eltávoztál? – Igyekezett elrejteni a
mosolyát. Halványan visszavigyorogtam rá.
– Bocsi. Elhunytam. – Igaza volt. Ahol mi élünk, a népek nem
szívesen hívják az eltávozottakat hullának. Udvariatlanság.
Mintha a szó megmásíthatatlanná tenné a dolgot. Mintha a
szavak ereje többet számítana, mint ami megtörténhet veled.
Talán igaz.
Hiszen éppen ezt kell tennem, ugyebár. El kell pusztítanom a
szavakat egy könyvtári könyvben, amely megváltoztatta
Halandó sorsomat. Annyira tehát nem elképzelhetetlen, hogy
a szavak befolyásolhatják az életünket.
– Szívem, fogalmad sincs, mibe ártod magad. Talán ha én
okosabb lettem volna, mielőtt ez az egész megtörtént veled,
lehet, hogy most itt sem lennél. Nem lett volna autóbaleset, és
víztorony sem… – Elhallgatott.
– Anya, nem tudsz megvédeni mindentől. Ezektől a
dolgoktól pláne nem. – Hátrahajtottam a fejemet a dívány
háttámlájára. –A zűrzavaros dolgoktól sem.
– Akkor sem, ha akarom?
– Akkor sem. Ez az én életem, vagy mim. – Megfordultam,
hogy a szemébe nézhessek.
A vállamra hajtotta a fejét, és tenyerét az arcomra simítva
közelebb húzta a fejemet. Kölyökkorom óta nem csinált ilyet.
 – A te életed. Igazad van. És nem hozhatok meg egy ilyen
horderejű döntést helyetted, bármennyire szeretném is. Pedig
nagyon, nagyon szeretném.
– Rögtön sejtettem.
Bánatosan elmosolyodott.
– Most kaptalak vissza. Nem akarlak megint elveszíteni.
– Tudom, én sem szívesen hagylak itt.
Egymás mellett ülve bámultuk a karácsonyi dekorációt, talán
utoljára együtt. Visszatettem a kisautót a helyére.
Azonnal tudtam, hogy nem fogunk soha többé együtt
karácsonyozni, történjen bármi. Akár maradok, akár elmegyek
– bármi is legyen, egy olyan helyre kell mennem, ami nem itt
van. Nem maradhatnak örökké így a dolgok, még ebben a
Gatlin–de–nem–is–Gatlinben sem. Akár visszakapom az
életem, akár nem.
Megváltoztak a dolgok.
Aztán újra és újra.
Ilyen az élet, meg a halál is, gondolom.
Nem lehetek anyával és Lenával együtt, legalábbis egy
emberöltőig nem. Soha nem fognak találkozni, bár mindent
elmeséltem nekik a másikról. Mióta ide jöttem, anya Lena
nyakláncának minden egyes amulettjéről beszámoltatott.
Minden egyes verssorát fel kellett idéznem. Minden történetet,
még a legapróbb dolgokat is el kellett mesélnem, azokat is,
amelyekről azt hittem, már régen elfelejtettem őket.
Akkor sem lettünk egy család, vagy ami válhatott volna
belőlünk.
Lena, anya, én.
Soha nem fognak kiröhögni, vagy eltitkolni előlem valamit,
de veszekedni sem fognak miattam. Anya és Lena volt a két
legfontosabb ember az életemben meg az életem után, és
együtt sohasem lehetek velük.
Erre gondoltam, amikor lehunytam a szememet. Amikor
kinyitottam, anya eltűnt – mintha tudta volna, hogy képtelen
vagyok elhagyni. Mintha tudta volna, hogy magamtól nem
fogok elindulni.
Igazság szerint én magam sem voltam biztos abban, hogy
meg tudom tenni.
Most már mindegy, sohasem fogom megtudni.
Talán jobb is így.

Zsebre vágtam a két követ, és miután óvatosan becsuktam

magam mögött az ajtót, lementem a lépcsőn. Sült paradicsom
illata lebegett ki az ajtórésen.
Nem köszöntem el. Volt egy olyan érzésem, hogy lógunk
még találkozni. Majd valamikor, valahol.
Ráadásul nem volt semmi olyasmi, amit anyának
mondhattam volna, mert mindent tudott. És ha kimondom
azokat a dolgokat, talán el sem indulok soha.
Tudta, hogy szeretem. Tudta, hogy mennem kell. Végül is,
mit mondhattam volna neki?
Nem tudom, követett–e a szemével.
Magamat győzködtem, hogy biztosan.
És nagyon reméltem, hogy nem.
 15. FEJEZET

A Folyómester

A mikor beléptem az Ajtón, az ismert világ gyorsabban

adta át a helyét az ismeretlennek, mint számítottam rá.
Még a Másvilágban is akadnak olyan helyek, amelyek
másabbak a másnál.
A folyó is ilyen volt. Cseppet sem hasonlított azokra a
folyókra, amelyeket a Halandó Gatlin megyében láttam. A
Nagy Gáthoz hasonlóan ez is szegély volt. Világokat fogott
össze úgy, hogy egyikben sem volt.
Teljesen feltérképezetlen területen jártam.
Szerencsére Abner bácsi hollója a jelek szerint tudta az utat.
Exu felszállt, és vitorlázva körözött a fejem fölött, néha egy–
egy ágon megpihenve, ha lemaradtam. Nem volt ellenére ez a
vállalkozás, csak néha károgta el magát. Talán jól is esett neki
egy kis kimozdulás. Ebben az értelemben Lucille–re
hasonlított, bár őt nem kaptam rajta azon, hogy egértetemeket
csócsál, amikor éhes.
Amikor rám nézett, tényleg engem nézett. Minden
alkalommal, amikor normálisan éreztem magam, a szemembe
nézett, mire megborzongtam, mert mintha direkt csinálta
volna. Mintha tudta volna, hogy megteheti.
Néha eszembe jutott, hogy Exu talán nem is igazi madár. Azt
tudtam, hogy képes átkelni a világok között, de ettől lett volna
természetfeletti? Abner bácsi szerint ettől volt holló.
 Talán minden holló ilyen hátborzongató.
Ahogy haladtam előre, a zsombékokat és a felkavarodott
vízből kiemelkedő ciprusfákat zöldebb növényzet váltotta fel,
de olyan magas volt a fű, hogy volt, ahol alig láttam.
Átküzdöttem magam a füvön, követve az égen köröző fekete
madarat, és igyekeztem nem gondolni arra, mi vár rám, és mit
hagytam magam mögött. Nehéz volt nem elképzelni, milyen
arcot vághatott anya, amikor kisétáltam az ajtón.
Kétségbeesetten igyekeztem kizárni a gondolataim közül a
szemét, ahogyan felragyogott, amikor engem meglátott. Vagy
a kezét, ahogyan hadonászott vele, amikor beszélt, mintha az
égből ráncigálná ki a szavakat. Vagy a karját, amely úgy
fonódott körém, mint az otthonom, hiszen belőle születtem.
Igyekeztem nem gondolni arra a pillanatra, amikor
becsukódott az ajtó. Soha nem fog kinyílni többé, nekem nem.
Nem úgy, mint régen.
De ezt akarom. Győzködtem magam, miközben egyik lépést
tettem meg a másik után. Anya is ezt akarta nekem. Hogy
legyen életem. Hogy éljek.
Hogy menjek el.
Exu károgott, én meg a magas bokrokat és a füvet kaszáltam
magam előtt.
A távozás nehezebb volt, mint képzeltem, és magam is alig
hittem el, hogy képes voltam rá. De csak úgy tudtam nem
gondolni anyára, hogy közben Lena arcát idéztem fel
magamban, és folyamatosan emlékeztettem magamat arra,
miért is keltem útra – miért tettem mindent kockára.
Vajon mit csinálhat most? A jegyzetfüzetébe körmöl?
Gyakorol a brácsán? Vagy a Ne bántsátok a feketerigót kopott
példányába merülve olvas?
Még mindig ezen morfondíroztam, amikor a távolból zenét
hallottam. Úgy hangzott, mint… a Rolling Stones?
Szerettem volna azt hinni, hogy a magas fűből kiérve Linket
pillantom meg. De amikor közelebb értem a You Can’t Always
Get What You Want refrénjéhez, rájöttem, hogy nyilván a
Stones szól, de határozottan nem Link muzsikál.
A hangzás ugyanis tűrhető volt, és az illető feltűnően sok
hangot talált el.
Egy kifakult bandanát és a hátán pikkelyes szárnymintás,
Harley Davidson–pólót viselő megtermett férfi énekelt. Egy
összecsukható műanyag asztal mellett ült, mint a bridzsező
dámák Gatlinben. Hosszú szakállával és sötét
napszemüvegével leginkább egy régi chopper nyergében
kellett volna ülnie, nem a folyóparton.
Leszámítva az ebédjét. Egy műanyag Tupperware dobozból
kanalazott ki valamit. Ami akár belsőség vagy emberi
maradvány is lehetett. Vagy…
A motoros böfögött.
– Ez a legjobb chili–ghetti a Mississippin innen – jelentette ki,
és megcsóválta a fejét.
Exu károgott, és az összecsukható asztal szélére telepedett.
Egy hatalmas kutya felugatott ugyan, de nem fáradt azzal,
hogy felkeljen.
– Hát te, madár, mi szél hozott errefelé? Hacsak nem üzletet
akarsz, nincs itt keresnivalód. És ne gondold, hogy ez
alkalommal kaphatsz a whiskymből. – A motoros elhessegette
Exut. – Indíts! Hess! Mondd meg Abnernek, hogy készen állok
az üzletre, ha beszáll a játékba.
Miután elhessegette Exut az asztalról, és a madár felröppent
a kék égbe, a motoros engem is észrevett a füves rész szélén.
– Városnéző túrára jöttél, vagy keresel valamit?
A maradék ebédjét polisztirol dobozba tette, és felkapott egy
kártyapaklit.
Felém biccentett, és a paklit egyik kezéből a másikba keverte.
Nagyot nyeltem, és közelebb léptem hozzá, miközben a
porban álló tranzisztoros rádión felcsendült a Hand of
Fate. Kíváncsi voltam, hogy a Rolling Stoneson kívül hallgat–e
valami mást is, de nem volt kedvem megkérdezni.
 – A Folyómestert keresem.
A motoros röhögni kezdett, majd kiosztotta a lapokat, mintha
ült volna valaki az asztal másik oldalán.
– Folyómester. Na így sem hallottam már jó ideje.
Folyómester, Révész, Vízenjáró – sok nevem van, kölyök. De
hívj nyugodtan Charlie–nak. Erre az egy névre hallgatok,
már amikor kedvem van hallgatni.
Elképzelni sem tudtam, hogy akadhat bárki, aki ezt a csávót
ráveszi valamire, amit nem akar megtenni. Ha a Halandók
birodalmában lennénk, Charlie valószínűleg egy motorosbár
vagy biliárdszalon kidobóembere lenne, és kíméletlenül
kihajítaná azokat, akik sörösüvegeket törnek össze a másik
fején.
– Örülök a szerencsének… Charlie – böktem ki a nevét nagy
nehezen. – Az én nevem Ethan.
Intett, hogy lépjek közelebb.
– Mit tehetek érted, Ethan?
Odamentem az asztalhoz, nagy ívben megkerülve a mellette
fekvő gigantikus teremtményt. Szögletes fejével és ráncos
pofájával masztiffnak tűnt. A farka fehér gézzel volt betekerve.
– Sárkitól ne tarts! – mondta Charlie. – Nem tápászkodik fel,
hacsak nincs nálad nyers hús. – A Folyómester elvigyorodott.
– Illetve ha te vagy a nyers hús. De te, kölyök, döglött vagy,
tehát megúsztad.
Hogy most miért nem lepődtem meg?
– Sárki? Az meg miféle név? – A kutya felé nyúltam.
– Sárkány. Amelyik tüzet fúj, és leharapja a kezedet, ha
simogatni próbálod.
Sárki morogva rám pillantott. Gyorsan zsebre vágtam a
kezemet.
– Át kell kelnem a folyón. Ezeket hoztam neked. – A folyó
szemeit a kipárnázott kártyaasztalra helyeztem. Az asztal pont
úgy nézett ki, mint az, amelyik a bridzsklubban volt.
Charlie közönyösen a kövekre pillantott.
 – Jól tetted. Egy odafele, egy a visszaútra. Mint amikor a
buszsofőrnek bemutatod a jegyedet. De attól nekem még nincs
kedvem felszállni a buszra.
– Nincs? – Nagyot nyeltem. Ennyit a tervről. Sejtettem én,
hogy nem lesz ez könnyű.
Charlie rám nézett.
– Black jacket játszol–e, Ethan? Tudod, huszonegy?
Tudtam, mire gondol.
– Hát, nem igazán. – Ami nem fedte a teljes valóságot.
Thelmával játszottam már ilyet, de aztán felhagytam vele,
mert Thelma ugyanúgy csalt, mint a Nővérek a rummikubban.
Felém tolta az én lapjaimat, és a káró kilencest pörgette fel
kezdésnek. Én voltam soron.
– Okos gyerek vagy te. Fogadjunk, hogy belejössz.
Megnéztem a lapomat, hetes.
– Kérek! – Thelma is ezt mondta mindig.
Charlie a jelek szerint szeretett kockáztatni. És ha jól
sejtettem, kedvelte azokat, akik szintén így tettek. Ugyan mi
vesztenivalóm lehetett?
Helyeslően bólogatott, és egy királlyal állt elő.
– Bocs, kölyök, ez huszonhat. Vesztettél. De neked legyen
mondva, én is kértem volna.
Charlie megkeverte a lapokat, és megint osztott.
Most egy négyest és egy hatost kaptam.
– Kérek még.
Hetest adott. Tizenkilencem van, ezt nehéz űberelni. Charlie
előtt egy király és egy ötös volt. Kérnie kellett, különben én
nyerek. Húzott a pakli tetejéről. Kőr hatos.
– Huszonegy. Black jack – mondta, és megint keverni
kezdett.
Nem voltam biztos abban, hogy kóstolgat, vagy csak
unatkozik, de nem úgy tűnt, mintha le akart volna rázni.
– Nekem át kell jutnom a folyón, ur… – Gyorsan elharaptam
a mondat végét, nem akartam „uramnak” szólítani.
Csodálkozva rám nézett. – Úgy értem, Charlie. Van ez a
lány…
Charlie bólintott és közbevágott.
– Mindig van egy lány.
A Rolling Stones belefogott a 2000 Light Years from
Home2 című nótába. Vicces.
– Vissza kell jutnom hozzá…
– Nekem is volt egy csajom. Penelope volt a neve. Penny.
Hátradőlt a székén, és bozontos szakállát simogatta.
– A végén megunta az ittlétet, és lelépett.
– Miért nem mentél vele? – Abban a pillanatban, amint
kimondtam a kérdést, rájöttem, hogy talán túlságosan
messzire mentem. De válaszolt.
– Nem mehetek el innen. – Közönyösen mondta, miközben
osztott. – Én vagyok a Folyómester. A munkaköröm része.
Nem léphetek le.
– Nem is mondhatsz fel?
– Ez nem állás, kölyök. Hanem büntetés. – Felkacagott
ugyan, de olyan keserűen, hogy megsajnáltam. Az
összecsukható asztal és a sérült farkú, lusta kutya miatt is.
Aztán a 2000 Light Years from Home–nak vége lett, kezdődött
a Plundered My Soul3.
Nem akartam tudni, ki lehet olyan hatalmas, hogy egy
jelentéktelennek tűnő folyó melletti ücsörgésre ítéljen egy
embert. A folyó lassan, nyugodtan folyt a medrében. Ha
Charlie nem ülne itt, nyilván átúsznám.
– Ne haragudj! – Mi mást mondhattam volna?
– Oké. Már megbékéltem vele. – Megkocogtatta a lapjaimat.
Ász és hetes. – Kérsz?
Tizennyolc.
Charlie–nál is ász volt.

2 2000 fényévre az otthontól (a ford.)

3
Elorozta a lelkem (a ford.)
 – Kérek. – Figyeltem, ahogyan a lap megfordult az ujjai
között.
Pikk hármas.
Levette a napszemüvegét, és jégkék szemével rám meredt. A
pupillája olyan világos volt, hogy alig láttam.
– Kimondod?
– Black jack.
Charlie hátratolta a székét, és állával a folyó felé bökött. Egy
ócska, farönkökből vastag kötéllel összekötözött tutaj
ringatózott a vízen. Pont olyan volt, mint a mocsár szélén
várakozó alkalmatosságok a Wader–patakvölgyben. Sárkány
kinyújtózkodott, és elindult.
– Menjünk, mielőtt meggondolom magam!
Követtem a rozoga mólóra, és ráléptem a korhadt rönkökre.
Charlie a tenyerét nyújtotta felém.
– Fizesd meg a Révészt! – A barnás víz felé mutatott. –
Gyerünk! Kérlek!
Bedobtam a köveket, amelyek hang nélkül elsüllyedtek.
Abban a pillanatban, amint a hosszú pózna a folyó fenekének
veselkedett, a víz megváltozott. Rohadó szag párállt a víz
színén – mocsárszag és romlott hús –, meg valami más.
Lenéztem az árnyékos mélységbe. A víz elég tiszta volt
ahhoz, hogy lelássak a folyó fenekéig, bár gyorsan elkaptam a
tekintetemet, mert mindenhol testek lebegtek néhány centivel
a víz felszíne alatt. Nem a mítoszok és mozifilmek szörnyei
voltak. Hanem felfúvódott, szétázott holttestek, hullamereven.
Néhányan arccal lefelé, néhányan felfelé – minden arc
ugyanolyan volt: ijesztően fehér bőr és kék ajkak. Hajuk
szétterült a vízen, miközben egymásnak ütközve lebegtek.
– Előbb–utóbb mindenki kifizeti a Révészt – vonta meg a
vállát Charlie. – Ezen nem lehet változtatni.
Keserű epe kaparta a torkomat, és nagyon kellett
koncentrálnom, hogy el ne hányjam magam. Az undor
valószínűleg kiült az arcomra is, mert Charlie együtt érzőén
folytatta.
– Tudom, kölyök. Elviselhetetlen a bűz. Szerinted miért nem
lelkesedem az átkelésért?
– Miért változott meg? A folyó. – Le sem tudtam venni a
szemem a szétázott hullákról. – Előtte nem ilyen volt.
– Tévedsz. Csak nem láttad. Egy csomó dolgot inkább nem
látunk meg. De ez nem jelenti azt, hogy nincsenek ott, hiába
kívánjuk, bár ne lennének.
– Elegem van abból, hogy mindent látok. Sokkal könnyebb
volt, amikor nem tudtam semmiről. Azt is alig tudtam, hogy
élek.
Charlie bólintott.
– Ja. Én is úgy hallottam.
A fatákolmány a szemközti partnak ütközött.
– Kösz, Charlie.
A póznának dőlt, és természetellenesen kék, pupilla nélküli
szemével átnézett rajtam.
– Szóra sem érdemes, kölyök. Remélem, rátalálsz arra a
lányra.
Óvatosan kinyújtottam a kezem, és megsimogattam Sárkányt
a füle mögött. Nem égett le a kezem.
A hatalmas kutya felugatott.
– Talán Penny is visszajön – mondtam. – Sosem lehet tudni.
– Kevés esély van rá.
Kiléptem a partra.
– Hát, ja. Ha így nézzük, akkor nekem is kevés esélyem van.
– Igazad lehet. Ha oda tartasz, ahová gondolom.
Vajon tudta? Talán a folyónak ezen az oldalán csak egyfelé
lehetett menni, bár ebben kételkedtem. Minél többet
megtudtam arról a világról, amiről azt gondoltam, ismerem, és
mindarról, amit nem ismertem, annál inkább láttam az
összefüggést a dolgok között, amelyek mindenhová és sehová
sem vezettek egyidejűleg.
 – A Távoli őrzőkhöz megyek. – Nem tudta közölni az
Őrzőkkel a hírt, hiszen nem hagyhatta el ezt a helyet. Ráadásul
volt valami nagyon szimpatikus Charlie–ban. Amikor
kimondtam a szavakat, még jobban éreztem a bennük rejlő
igazságot.
– Arra egyenesen. El sem tévesztheted. – A messzeség felé
mutatott. – De a Kapuőrzőn is át kell jutnod.
– Hallottam róla. – Folyamatosan ezen járt az eszem, mióta
Obidiasnál jártam Prue nénivel.
– Emlékeztesd rá, hogy tartozik nekem pénzzel! – mondta
Charlie. – Nem várok rá örökké. – Ránéztem, mire felsóhajtott.
– Azért csak mondd meg neki!
– Ismered?
Bólintott.
– Nagyon régről. Nem is tudom, mióta, van vagy két
emberöltő.
– Milyen? – Talán ha többet tudok róla, nagyobb eséllyel
tudom meggyőzni, hogy engedjen be a Távoli Őrzőkhöz.
Charlie elmosolyodott, lökött egyet a póznával, amivel ismét
a hullák tengerére bocsátotta a tákolmányt.
– Nem olyan, mint én.
 16. FEJEZET

Kő és holló

M iután magam mögött hagytam a folyót, észrevettem,

hogy a Távoli Őrzők Kapujához vezető út nem is út
volt. Durva, kanyargós, két egymás mellett álló fekete szikla
között húzódó ösvény volt, ilyen természetes kaput Halandók
nem vághattak – de még Őrzők sem. A sziklák tükörsima,
pengeéles kiszögellései megcsillantak a napfényben, mintha
obszidiánból lettek volna. Mintha valaki fekete lyukat vágott
volna az égbe.
Remek.
Kissé rémisztő volt a gondolat, hogy azok között a recés,
pengeéles sziklák között kell elhaladnom. Nem tudom, mit
forgattak a fejükben az Őrzők, de nyilvánvaló volt, hogy
titokban óhajtják tartani.
Micsoda meglepetés.
Exu a fejem fölött cirkált, mintha pontosan tudta volna,
merre kell mennie. Gyorsítottam, hogy tartani tudjam a
tempóját, követtem az árnyékát az ösvényen, és hálásan
gondoltam a Harlon James–nél is nagyobb testű madárra.
Vajon Lucille mit gondolna róla? Fura, hogy egy, a
Nagyszerűektől kölcsönkapott, természetfeletti holló volt az
egyetlen ismerős látvány az egész tájon.
Bár Abner bácsi hollója kétségkívül hasznosnak bizonyult,
Prue néni térképét is elővettem. Exu nyilvánvalóan tudta az
utat a Távoli őrzőkhöz, de egy–egy mérföld megtétele után
rendszeresen eltűnt a szemem elől. A sziklák magasak voltak,
az ösvény kanyargott, és Exunak nem volt gondja a
navigációra.
Szerencsés madár.
A térképen Prue néni reszkető keze jelölte ki az útvonalat.
Minden egyes alkalommal, amikor le akartam követni, hová
vezet, a vonal eltűnt néhány kilométerrel előttem. Kezdtem
aggódni, hogy Prue néni keze túlságosan remegett, ráadásul
nem jó irányba. Mert a térkép utasításai szerint a sziklákon
nem át kellett kelnem, vagy közöttük elmennem,
hanem keresztül kellett volna menni rajtuk.
– Ez így nem jó.
A papírról az égboltra néztem. Exu fáról fára vitorlázott
előttem, bár most, hogy közeledtünk a sziklákhoz, a fák egyre
távolabb kerültek egymástól.
– Oké. Menjél csak! Dörgöld az orrom alá! Van, akinek
gyalogolnia kell, ha nem tudnád.
Exu károgott. Megráztam a kulacsot a fejem felett.
– Na, kinél van a vacsora?
Azonnal elindult felém, én meg röhögve zsebre vágtam a
palackot.
Az első kilométerek után már nem röhögtem annyira.

Amikor odaértem a pengeéles sziklákhoz, újra konzultáltam a

térképpel. A domboldalon egy kör volt – talán egy barlangot
vagy járatot jelölt. A térképen könnyű volt megtalálni. De
amikor leeresztettem a papírlapot, és körülnéztem, az
égvilágon semmit sem láttam.
 Csak egy sziklás kőfelületet, olyan meredeket, hogy szinte
függőlegesen meredt felfelé, elvágva az utat előttem. Olyan
magasan nyújtózkodott az ég felé, hogy a tetejét nem is láttam.
Itt valami nem stimmelt.
Kellett lennie egy bejáratnak valahol itt. Körbetapogattam a
sziklát, el–elbotolva a letöredezett, fényes, fekete
szikladarabokban.
Semmi.
Csak amikor hátraléptem a sziklától, akkor láttam meg a
kiszáradt bozótot a kövek mellett – és akkor összeállt a kép.
A bozót nagyjából kör alakban nőtt.
Mindkét kezemmel megragadtam a száraz gallyakat, és teljes
erőmből húzni kezdtem – és ott volt. Vagyis majdnem. Semmi
sem készíthetett fel arra a látványra, amit a térképen a hegyre
rajzolt kör szimbolizált.
Egy kicsi, sötét lyuk – a kicsin azt értem, hogy parányi – alig
elég egy embernek. Talán még Boo Radley–nek sem. Lucille
esetleg átfért volna rajta, de akkor is sokat mondtam. És tök
sötét volt bent. Naná!
– Ugyan már!
A térkép szerint ez a járat volt az egyetlen út a Távoli
Őrzőkhöz, Lenához. Ha haza akarok jutni, keresztül kell
kúsznom rajta. A gondolattól is kivert a víz.
Talán körbe is mehetnék. Mennyi idő alatt érném el a hegy
másik oldalát? Valószínűleg túl sok időbe telne. Kit akarok én
becsapni?
Nem akartam arra gondolni, milyen érzés lehet, amikor egy
egész hegy omlik az emberre, miközben egy szűk alagúton át
mászik a közepén. Ha már úgyis meghaltam, halálra zúzhat az
összeomló hegy? Fájna? Maradt még bármim, ami fájhat?
Minél inkább győzködtem magam, hogy ne gondoljak erre,
annál többet gondoltam rá, és kis idő elteltével a
legszívesebben visszafordultam volna.
 De aztán eszembe jutott, hogy akkor mi lenne: itt ragadok a
Másvilágban Lena nélkül „örökször–örökké”, ahogy Link
mondaná. Nem éri meg a kockázat. Mély lélegzetet vettem,
beszuszakoltam magam a nyíláson, és mászni kezdtem.

A járat még annál is szűkebb és sötétebb volt, mint képzeltem.

Miután betuszkoltam magam, csak néhány centiméter maradt
körülöttem. Ez még annál is rosszabb volt, mint amikor Link
és én beragadtunk Emory apja kocsijának a csomagtartójába.
Nem féltem én soha a szűk helyektől, de itt képtelenség volt
elhessegetni a klausztrofóbiát. Sötét is volt, illetve a sötétnél is
rosszabb. Csak a szikla repedésein keresztül szivárgott be egy
kis fény, de az is alig–alig.
Többnyire totál sötétségben kúsztam, csak a lélegzetvételem
hangját verték vissza a falak. Láthatatlan por csikorgott a
fogaim között, marta a szememet. Azzal rémisztgettem
magam, hogy falnak ütközöm, hogy a járat egyszer csak véget
ér, és vissza kell ereszkednem, hogy kijuthassak. Vagy hogy
nem vagyok képes kijutni.
Az alagút falát ugyanaz a pengeéles szélű fekete kő alkotta,
mint ami az egész hegyet, és lassan kellett mozognom, hogy
fel ne sértse a bőrömet. A tenyeremen mintha cafatokban
lógott volna a bőr, és úgy éreztem, hogy törött üvegcserepeken
térdepelek. Vajon a hullák elvérezhetnek? Egy kis szerencsével
én lehetek az első, aki megtudja a választ.
Igyekeztem elterelni a gondolataimat – számoltam százig,
dúdolgattam a Holly Rollers totál hamis dallamfoszlányait, és
képzeletben keltáltam Lénával.
Nem segített. Tudtam, hogy egyedül vagyok.
Ami megerősítette az elhatározásomat, hogy nem szeretnék
így maradni.
 Már nem vagyok messze, L. Megcsinálom, és elérem a Kaput.
Nemsokára újra együtt leszünk, és akkor elmesélem
neked, mennyire szar volt ez az egész.
Aztán már semmit sem mondtam.
Túl nehéz volt képzeletben keltálni.
Lelassultak a mozdulataim, és velük együtt a gondolataim is,
egészen addig, amíg a karom és a lábam egyfajta ritmusra nem
kezdett mozogni, mintha Link egyik régi dalának a
dobkísérete lett volna.
Előre, hátra. Előre, hátra.
Lena. Lena. Lena.

Még mindig a nevét keltáltam, amikor megláttam a fényt az

alagút végén – nem metaforikus értelemben, hanem tényleg.
Hallottam Exu károgását a távolban. Szellő simogatta meg az
arcomat, légmozgás. A járat hűvös nyirkosságát lassan a
külvilág meleg fénye váltotta fel.
Majdnem megérkeztem.
Hunyorogni kezdtem, amikor a napfény megvilágította a
járat végét. Még nem préseltem ki a testemet. De annyira sötét
volt a járatban, hogy a legkisebb fény is zavarta a szememet.
Amikor már félig kint voltam, csukott szemmel hasra
feküdtem, a fekete porban pihentetve az arcomat. Exu
hangosan rikoltozva hívott, talán dühös volt, hogy
megpihentem. Legalábbis akkor így gondoltam.
Amikor kinyitottam a szememet, egy pár fekete, fűzős
bakancsot pillantottam meg az orrom előtt. Majd a hozzáillő
gyapjúköpenyt is megláttam.
Remek.
Lassan felemeltem a fejemet, arra számítva, hogy egy Őrző
tornyosul majd fölém. A szívem hevesen vert.
Ember külseje volt – nagyjából. Leszámítva, hogy
lehetetlenül sima, szürkésfekete bőre tar fejére simult, és a
szeme hatalmas volt. A köpenyt vastag zsinórral kötötte meg a
derekán, ezért úgy nézett ki, mint egy bánatos UFO szerzetes.
– Keresel valamit? – kérdezte. A hangja nagyon is emberi
volt. Öregemberes, szomorkás, talán még kedves is. Az emberi
vonások és a hang nem álltak összhangban a teljes látvánnyal.
Megkapaszkodtam a nyílást körülvevő sziklákban, és
kirángattam a lábamat a járatból, miközben igyekeztem nem
ütközni semmibe.
– Én… én a Távoli Őrzők felé vezető utat keresem –
dadogtam. Próbáltam visszaemlékezni Obidias szavaira. Mit is
keresek? Ajtót? Kaput? Ja, kaput. – A Távoli Őrzők Kapuját. –
Feltápászkodtam, és hátráltam volna, ha lett volna hová.
– Tényleg? – Felkeltettem az érdeklődését. De lehet, hogy az
utálatát. Őszintén szólva abban sem voltam biztos, hogy egy
arcot nézek, tehát nehéz volt értelmeznem az arckifejezését.
– Pontosan. – Próbáltam magabiztosnak tűnni. Ha
kiegyenesedtem, majdnem olyan magas voltam, mint ő, ami
váratlan elégedettséggel töltött el.
– Aztán várnak–e az Őrzők? – Fura, dülledt szemével
hunyorított.
– Persze – hazudtam.
Hirtelen sarkon fordult és elindult, a köpenye szinte úszott
utána.
Rossz válasz.
– Nem is! – szóltam utána. – Meg fognak kínozni, ha rám
találnak. Legalábbis mindenki ezt állítja. De van egy lány –
tévedés volt ez az egész –, nem is kellene itt lennem, és aztán
jöttek a sáskák, megtört a Rend, és ugranom kellett! –
Lenyeltem a többit, mert rájöttem, hogy totál elmebetegnek
hangzóm. Semmi értelme magyarázkodni. Hiszen én is alig
értem.
A lény megállt, oldalra hajtotta a fejét, mintha mérlegelné a
szavaimat. Engem.
– Nos, akkor megtaláltad.
 – Mit?
– A Távoli Őrzők Kapuját.
Elnéztem mellette. Csak fényes fekete sziklákat és vakítóan
kék eget láttam. Nyilván megőrült.
– Hát, én csak hegyeket látok.
Megfordult, és rámutatott valamire.
– Ott.
A köpenye ujja visszacsúszott, mire megpillantottam egy
második bőrréteget, amely elállt a testétől és eltűnt a köpeny
alatt.
Mint egy hatalmas denevérszárny.
Eszembe ötlött az az őrült történet, amivel Link traktált a
nyáron. Macon leküldte az Igéző Járatokba, hogy vigyen el egy
üzenetet Obidias Truebloodnak. Ennyit már tudtam. De volt
egy része a történetnek, amelyben valami lény megtámadta
Linket, aki egy metszőollóval támadott vissza – és ez a lény
szürkésfekete volt, kopasz, emberábrázatú, és fekete bőrredői
Link szerint szárnyak voltak.
„Komolyan! – emlékeztem vissza Link szavaira. –Nem akarsz
egy ilyen alakba belefutni egy sötét sikátorban.”
Azt tudtam, hogy nem ugyanarról a lényről van szó, mert
Link szerint az ő szörnyének sárga szeme volt. Ez meg itt zöld
szemmel méregetett – majdnem olyan volt a pillantása, mint
az Igézőké. Meg ott volt az a másik dolog is. A metszőolló a
mellkasban.
Akkor nem lehet ugyanaz a lény.
Zöld szem. Nem sárga. Akkor nem kell félnem, ugye? Nem
lehet Sötét, igaz?
De akkor sem láttam még hozzá foghatót – pedig láttam én
már sok mindent.
A lény megfordult, és leengedte a karját, ami nem is kar volt.
– Látod?
– Mit? – A szárnyát? Még mindig azon kattogtam, mi
lehetett, vagy mi nem.
 – A Kaput. – Csalódottnak tűnt az ostobaságom miatt. Azt
hiszem, a helyében én is csalódott lettem volna. Elég hülyének
éreztem magam.
Arrafelé néztem, amerre egy pillanattal korábban mutogatott.
Nem volt ott semmi.
– Nem látok semmit.
Elégedett mosoly telepedett az arcára.
– Persze hogy nem. Csak a Kapuőrző látja.
– És hol van a…? – Elhallgattam, mert rájöttem, felesleges
feltennem a kérdést. Már tudtam is a választ.
– Te vagy a Kapuőrző. – Volt már Folyómester, most meg
Kapuőrző. Naná. Láttam már kígyóembert, whiskyt vedelő
hollót, amely átrepül az élők világából a holtakéba, hullákkal
teli folyót és egy sárkánykutyát. Mintha egy számítógépes
játék világába csöppentem volna.
– A Kapuőrző. – A lény bólintott, nagyon elégedettnek tűnt
magával. – Az vagyok, többek között.
Igyekeztem nem gondolni a többekre. De miközben szénszínű
bőrét bámultam és a szörnyűséges szárnyakra gondoltam,
csak arra a következtetésre bírtam jutni, hogy valamiféle
ember–denevér korcs lehet.
Élő Batman, vagy valami ilyesmi.
De nem az a fajta, aki mindenkit megment. Inkább a
fordítottja.
Mi lesz, ha ez az izé nem akar beengedni?
Mély lélegzetet vettem.
– Nézd, tudom, hogy őrültség. De már egy jó éve nem
érdekel, mi őrültség és mi nem. Van ott bent valami, ami kell
nekem. Ha nem szerzem meg, nem jutok haza. Van annak
valami módja, hogy útbaigazíts a Kapu felé?
– Persze.
Előbb hallottam a szavait, mint láttam volna az arckifejezését.
Elmosolyodtam, de aztán feltűnt, hogy csak én mosolygok.
 A lény rosszallóan ráncolta a homlokát, a szeme
összeszűkült. Kezét a mellkasa előtt összeérintette, mintha
imára készülne, de göcsörtös ujjaival folyamatosan dobolt.
– De miért tennék ilyet?
Exu felrikoltott a távolban.
Felpillantottam rá, robusztus, fekete árnyéka úgy körözött a
fejünk fölött, mintha bármelyik pillanatban lecsapni készülne
ránk.
A lény egy szót sem szólt, csak felemelte a kezét.
Exu leszállt, és rátelepedett a Kapuőrző kezére, és úgy
dörgölőzött a karjához, mintha rég nem látott barátnak
örvendene.
Vagy nem.
A Kapuőrző Exuval a karján még félelmetesebbnek tűnt.
Ideje volt szembenéznem a tényekkel. A lénynek igaza volt.
Semmi oka nem volt arra, hogy segítsen.
Aztán a madár felrikoltott, szinte együtt érzőn. A lény
halkan, torokhangon morrant egyet – mintha kuncogott volna
–, és megsimogatta a hollót.
– Szerencséd van. A madár általában jól ítéli meg az
embereket.
– Igen? És rólam mit mond?
– Azt állítja, hogy kissé lassú vagy az éles kanyarokban, és
tartogatod a whiskyt, viszont jó a szíved. Egy halotthoz képest.
Elvigyorodtam. Talán nem is olyan rossz társaság egy vén
holló.
Exu ismét felrikoltott.
– Megmutatom neked a Kaput, fiú.
– Ethan.
– Ethan. – Tétovázva, lassan ismételte meg a nevemet. –
Viszont cserébe adnod kell nekem valamit.
Majdnem féltem megkérdezni.
 – Mit szeretnél? – Obidias említette, hogy a Kapuőrző
ajándékra számít majd, de igazából nem sokat foglalkoztam
ezzel.
Elgondolkodva nézett rám, a kérdést mérlegelte.
– A csere komoly dolog. A Dolgok Rendjében az egyensúly
kulcsszerepet játszik.
– A Dolgok Rendjében? Azt hittem, a Dolgok Rendjét már
letudtuk.
– Rendnek kell lennie, minden körülmények között. Most
jobban, mint valaha, az Új Rendre nagyon kell vigyáznunk.
Nem értettem ugyan a részleteket, de a dolog jelentőségét
felfogtam. Hiszen pontosan emiatt keveredtem bele ebbe a
kalamajkába.
Folytatta.
– Azt mondod, szükséged van valamire, ami hazajuttat? Ezt
kívánod a legjobban? És mi hozott ide téged? Na, arra vágyom
én a legjobban.
– Remek. – Egyszerűnek hangzott, de mintha találós
kérdéseket tett volna fel, vagy egy akasztófajátékba akart
volna bevonni.
– Mit ajánlasz? – csillant fel a szeme mohón.
Zsebre vágtam a kezem, és kivettem a megmaradt folyókövet
és Prue néni térképét. A whisky és a dohány – Exu jussa – már
régen elfogyott.
A Kapuőrző felhúzta nem létező szemöldökét.
– Egy kavics és egy régi térkép? Ennyi?
– Ezek hoztak ide engem. – Aztán a vállára telepedett Exura
mutattam. – Meg egy madár.
– Egy kő és egy holló. Kihagyhatatlan ajánlat. Viszont
mindkettőből van már a gyűjteményemben.
Exu elrugaszkodott a Kapuőrző válláról, és felrepült az ég
felé, mintha megbántódott volna. Néhány másodpercen belül
el is tűnt a szemünk elől.
 – Most már madarad sincsen – jelentette ki a Kapuőrző
közönyösen.
– Én ezt nem értem. Van valami konkrét, amit szeretnél? –
Igyekeztem palástolni a hangomból kicsendülő idegességet.
A Kapuőrzőt felderítette a kérdés.
– Konkrét, igen. Konkrétan az igazságos cserét pártolom.
– Nem lehetnél egy kicsivel konkrétabb?
Oldalra hajtotta a fejét.
– Nem mindig tudom, mihez lenne kedvem, amíg meg nem
látom. Gyakran azok a legértékesebb dolgok, amelyeknek a
létezéséről nem is tudunk.
Nagy segítség.
– Honnan kellene tudnom, mi az, ami már van neked?
Felcsillant a szeme.
– Megmutatom a gyűjteményemet, ha szeretnéd látni. Az
egész Másvilágban nincsen ehhez fogható.
Mit mondhattam volna?
– Oké, nagyszerű lenne.
Szinte hallottam Link hangját, amikor elindultam a Kapuőrző
után az éles, fekete kövek között: „Rossz húzás, haver. Meg
fog ölni, kitöm, és betesz a gyűjteményébe, a többi idióta közé,
akik szintén a gyűjteményére voltak kíváncsiak abban a
kísérteties barlangban.”
Ez alkalommal talán jobb is volt, hogy már meghaltam,
mintha élőként kerestem volna fel.
Ez ám az igazságos csere!

A Kapuőrző átcsusszant a sima, fekete szikla egy keskeny

hasítékán. Nagyobb volt a lyuknál, de nem sokkal. Oldalazni
kezdtem, mert megfordulni nem volt elég hely.
 Pontosan tudtam, hogy akár csapda is lehet. Link egy
állatként írta le azt a teremtményt, akibe belefutott – veszélyes
és kiszámíthatatlan volt. Mi van, ha a Kapuőrző sem jobb nála,
csak jobban palástolja? És hol van az az ostoba holló, amikor a
legnagyobb szükségem lenne rá?
– Majdnem ott vagyunk – szólt vissza a Kapuőrző.
A távolban vibráló, halvány fényt vettem észre.
A Kapuőrző árnyéka egy pillanatra eltakarta, és az átjáró
teljes sötétségbe borult, amikor a keskeny helyiség egy
barlangszobába nyílt. A fényes sziklamennyezetre erősített
csillárból viasz csöpögött. A falak csillogtak a gyertyafényben.
Ha nem kellett volna keresztülmásznom egy teljes hegyen
hasonló falak között, talán még le is nyűgözött volna a
látvány. Jelen helyzetben azonban a barlang falának közelsége
miatt kirázott a hideg.
De amikor körülnéztem, észrevettem, hogy a helyiség egy
múzeumra emlékeztet – bár a gyűjtemény még annál is
őrültebb volt, mint amit a Nővérek hátsó kertjéből lehetett
volna kiásni. Üvegszekrények és polcok sorakoztak a falak
mentén, több száz tárggyal. Leginkább a gyűjtemény
rendezetlensége vonta magára a figyelmemet, mintha egy
gyerek gyűjtötte volna össze a kincseit, és katalogizálta volna
őket. Igényesen megmunkált ezüst és arany ékszerdobozok
mellett olcsó, gyerekeknek szánt zenedobozok porosodtak.
Tölcséres gramofonok mellett fényes, fekete lemezek
tornyosultak, ilyenje a Nővéreknek is volt. Egy hintaszékben
rongybaba ücsörgött, az ölében alma nagyságú, zöld ékszerrel.
A középső polcon pedig megláttam egy opálosan áttetsző
gömböt, hasonlót ahhoz, amit az előző nyáron én is
magammal hordtam.
Az nem lehet, hogy… Fénygömb.
Pedig az volt. Pontosan ugyanolyan, mint amilyet Macon
adott anyának, csak ez éjfekete helyett tejfehér volt.
– Azt honnan szerezted? – indultam el a polc felé.
 Azonnal ott termett előttem, és megragadta a gömböt.
– Megmondtam. Gyűjtő vagyok. Mondhatjuk úgy is, hogy
történész. Semmihez nem érhetsz hozzá. Ebben a
gyűjteményben minden pótolhatatlan. Ezernyi élet munkáját
öltem bele a gyűjtésbe. Egyformán értékes minden darab –
lehelte.
– Igen? – Az igazgyöngyökkel teli snoopys ételhordóra
pillantottam.
Bólintott.
– Felbecsülhetetlenül.
Visszatette a Fénygömböt a helyére.
– Mindenféle dolgot ajánlottak már nekem a kapunál – tette
hozzá. – A legtöbb ember, és nem ember tudja, hogy nem
kopogtathatnak be hozzám üres kézzel. Az nem udvarias
dolog. – Rám pillantott. – Nem célozgatni akartam.
– Ja, bocs. Bárcsak lenne nálam valami, amit felkínálhatnék…
Felhúzta nem létező szemöldökét.
– A kavicson és a hollón kívül?
– Igen. – Végigfuttattam a pillantásom a polcokon katonás
rendben álló bőrkötéses könyveken, amelyeknek gerincén
titokzatos szimbólumok és ismeretlen nyelven írt címek
sorakoztak. Egy fekete, bőrkötéses könyv vonta magára a
figyelmemet.
– A Csillagok Könyve?
A Kapuőrző megörült, és gyorsan levette a polcról a kötetet.
– Ebben a kategóriában egyedülálló ez a könyv.
Niád nyelvű felirat futott a borító mentén – ezt az Igéző
nyelvet felismertem. A közepére csillagokat nyomtak.
– Csak egy másik hasonló létezik, a…
– A Holdak Könyve – fejeztem be a mondatot helyette. –
Ismerem.
Tágra nyílt a szeme, és a mellére szorította a Csillagok
Könyvét.
 – Te ismered a Sötét felet? A mi világunkban évszázadok óta
nem látta senki.
– Azért, mert nem a ti világotokban van. – Hosszasan
meredtem rá, aztán kijavítottam magam. – A mi világunkban,
úgy értem.
Hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Hogyan lehetséges, hogy tudsz róla?
– Mert én találtam meg.
Egy pillanatig egy szót sem szólt. Biztos voltam benne, hogy
azt mérlegeli, hazudok–e, vagy egyszerűen csak megőrültem.
Az arckifejezésében semmi sem volt, ami arról árulkodott
volna, hogy hisz nekem, de mint korábban is mondtam, nehéz
volt eligazodni rajta, hiszen az arca nem is volt igazából arc.
– Ez valamiféle trükk? – Fénytelen, zöld szeme összeszűkült.
– Nem ajánlom, hogy szórakozz velem, ha tényleg meg akarod
találni a Távoli Őrzők Kapuját.
– Azt sem tudtam, hogy a Holdak Könyvének létezik egy másik
fele, vagy micsodája. Akkor hogyan hazudhatnék?
Ez igaz volt. Soha senki sem említette a másik könyvet, se
Macon, se Marian, se Sarafine, se Abraham.
Lehet, hogy nem is tudtak róla?
– Megmondtam, egyensúly. A Fény és a Sötétség egyaránt
része a láthatatlan mérlegnek, amely időről időre kimozdul,
amikor belekapaszkodunk valamelyik végébe. – Göcsörtös
ujjait végigfuttatta a könyv borítóján. – Egyik sem létezhet a
másik nélkül. Bármenynyire szomorú is ez.
Azok után, amit a Holdak Könyvével kapcsolatban
megtapasztaltam, elképzelni sem tudtam, mi minden rejtőzhet
a másik könyv borítója mögött. Vajon a Csillagok Könyvének
olvasása is olyan végzetes következményekkel jár?
Szinte féltem rákérdezni.
– Itt is ára van annak, ha használni szeretném?
A Kapuőrző a helyiség távolabbi végébe ment, és leült egy
dúsan faragott székre, amely úgy festett, mint egy ősrégi
kastély trónja. Fogta a Mickey egeres termoszt, borostyánszínű
italt töltött a műanyag pohárba, és a felét megitta. Kimérten,
fáradtan mozgott, nekem meg az jutott az eszembe, hogy
vajon mennyi ideig tartott neki összehordani ezt az értékes
tárgyakból és értéktelen limlomokból álló gyűjteményt.
Amikor végül megszólalt, száz évvel öregebbnek tűnt a
hangja.
– Én magam sohasem használtam a könyvet. Túl sok
adósságot halmoztam fel ahhoz, hogy még többet
megkockáztassak. Bár ugyan mit vehetnének még el? –
Felhajtotta a maradék italt, és lecsapta a műanyag poharat az
asztalra. Néhány másodperc múlva idegesen, feszülten
járkálni kezdett.
Utána mentem.
– Kinek tartozol?
Megállt, és összehúzta magán a köpenyt, mintha egy
láthatatlan ellenségtől akarná megvédeni magát.
– A Távoli Őrzőknek, természetesen.
Keserűség és megadás volt a hangjában.
– Ők pedig mindig behajtják az adósságot.
 17. FEJEZET

A Csillagok Könyve

A Kapuőrző hátat fordított nekem, és a mögötte álló

üvegszekrényhez lépett. Végignézett az amulettek során
– hosszú, bőrszíjakon lógó medálok, kristályok, a folyószemre
hajazó egzotikus ásványok, számomra ismeretlen rúnák és
jelek. Kinyitotta a szekrényt, és kivette az egyik amulettet, az
ujjai között dörzsölgetve a kis ezüstkorongot. Amma is pont
ugyanígy babrált a nyakában hordott aranyamulettel, amikor
ideges volt.
– Miért nem mész el? – kérdeztem. – Fogd ezt a sok mindent,
és tűnj el! – Még ki sem mondtam a kérdést, már tudtam a
választ.
Senki sem maradna itt, hacsak nem lenne muszáj.
Megpörgette a szekrény melletti magas polcon álló lakkozott
földgömböt. Néztem, ahogyan forgott, furcsa alakzatok
futottak végig rajta. Nem azok a földrészek voltak, amelyekről
történelemórán tanultunk.
– Nem mehetek el. Ide vagyok kötve a Kapukhoz. Ha túl
messzire távolodom tőlük, tovább változom.
Göcsörtös, hajlott ujjaira bámult. Borsózni kezdett a hátam.
– Hogy érted ezt?
A Kapuőrző lassan megfordította a tenyerét, mintha még
sohasem látta volna.
 – Egy időben magam is úgy festettem, mint te, halott fiú.
Egyszer én is ember voltam.
A szavak a koponyámban lebegtek, de képtelen voltam
felfogni a bennük rejlő igazságot. Én nem tudom, mi volt a
Kapuőrző – bár emberi vonást is felfedeztem benne –, de ezt
képtelenségnek tartottam.
Vagy mégis lehetséges lett volna?
– Én ezt nem értem. Hogyan…? – Képtelenség volt úgy
megfogalmazni a kérdést, hogy ne tűnjön kegyetlenségnek. Ha
tényleg volt még benne valahol valami emberi, akkor több
kegyetlenséget szenvedett el, mint amennyit el tudtam
képzelni.
– Hogyan lettem ilyen? – A Kapuőrző egy aranyláncon lógó
hatalmas kristályt piszkálgatott. Egy másik, a Shop & Lopban
is kapható, cukorkarikákból kirakott láncot is a kezébe vett, és
visszaigazította a bársonytokba. – A Távoli Őrzők Tanácsa
nagyon hatalmas. Erőteljes mágikus erők állnak a
rendelkezésükre, erősebbek, mint amit én magam Őrzőként
valaha láttam.
– Őrző voltál? – Ez az izé valaha olyan volt, mint anya, Liv és
Marian?
Fénytelen zöld szeme rám meredt.
– Mi lenne, ha leülnél…? – Elhallgatott. – Nem hiszem, hogy
bemutatkoztál.
– Ethan. – Már másodjára mondtam a nevem.
– Örvendek, Ethan. Az én nevem Xavier… volt. Már senki
nem szólít így, de te hívhatsz Xaviernek, ha úgy könnyebb
neked.
Rögtön tudtam, mit akart mondani: ha könnyebb nekem
emberként elképzelnem, nem szörnyetegként.
– Oké. Kösz, Xavier. – Viccesen hangzott, még az én számból
is.
Megtapogatta a tokot, ideges szokásnak tűnt.
 – Megválaszolnám a kérdésedet: igen. Őrző voltam. Olyan
Őrző, aki elkövette azt a hibát, hogy kérdőre vonta Angelust, a
fő…
– Tudom, ki az. – Emlékeztem az Angelus nevű Őrzőre, a
kopasz volt az. De a kegyetlen arckifejezésére is emlékeztem,
amikor Marianért jött.
– Akkor tudod, hogy milyen veszélyes. És korrupt. – Xavier
óvatosan méregetett.
Bólintottam.
– Bántani akarta egy barátomat… akarom mondani kettőt is.
Az egyiket a Távoli Őrzők elé is citálta tárgyalásra.
– Tárgyalás.
Felkacagott, bár a mosolynak nyoma sem volt azon az arcra
nem hasonlító arcon.
– Nem volt vicces.
– Persze hogy nem. Angelus valószínűleg példát akart
statuálni a barátoddal – mondta Xavier. – Nekem nem volt
tárgyalásom. Szerinte a tárgyalás túl unalmas a büntetéshez
képest.
– Mit követtél el? – Féltem megkérdezni, de úgy éreztem,
tudnom kell.
Xavier felsóhajtott.
– Megkérdőjeleztem a Tanács tekintélyét és a döntéseiket.
Nem lett volna szabad ezt tennem – mondta csendesen. – De
megszegték az eskünket, és a törvényeket, amelyekre
felesküdtünk. Elvettek olyan dolgokat, amelyeket nem kellett
volna Őriznünk.
Megpróbáltam elképzelni Xaviert egy Marian könyvtárához
hasonló Igéző Könyvtárban, amint könyveket pakol, és az
Igézők világának eseményeit jegyzeteli. Itt is megteremtett
egyfajta Igéző könyvtárat, és megtöltötte varázslatos
tárgyakkal – meg néhány kevésbé varázslatossal.
– Miféle dolgokat, Xavier?
Ijedten körbenézett a helyiségben.
 – Nem hiszem, hogy szabad lenne erről beszélnünk. Mi lesz,
ha a Tanács fülébe jut?
– Hogyan juthatna a fülükbe?
– Megtudják. Mindig megtudják. Nem tudom, még mit
követhetnének el ellenem, de biztosan kitalálnak valamit.
– Egy hegy belsejében vagyunk. – Ma már a másodikban. –
Nem hiszem, hogy meghallanak.
Elrángatta a nyakától a nehéz gyapjúköpeny gallérját.
– Meglepődnél, ha tudnád, mi mindenről van tudomásuk.
Hadd mutassam meg!
Nem tudtam pontosan, mit akart mondani, amikor egy
halom rossz kerékpár mellett elhaladva egy újabb
üvegszekrényhez lépett. Kinyitotta az ajtót, és kivett egy
baseball–labda nagyságú kobaltkék gömböt.
– Az meg micsoda?
– A Harmadik Szem. – Óvatosan egyensúlyozta a tenyerén. –
Belelátsz vele a múltba, egy bizonyos emléket előhívhatsz.
A gömb belsejében a szín örvényleni kezdett, mint a
viharfelhők. Aztán kitisztult, és egy kép jelent meg benne…

Egy fiatal ember ült nehéz fa íróasztal mögött egy

rosszul megvilágított irodában. Hosszú köpenye lógott
rajta, és túl nagynak bizonyult a díszesen faragott szék
is, amelyen ült. Összekulcsolt kézzel támaszkodott a
könyökére.
– Mi az már megint, Xavier? – kérdezte
türelmetlenül.
Xavier sötét hajába túrt, és az arcán is végigsimított,
zöld szeme ide–oda villant. Nyilvánvaló volt, hogy
rettegett ettől a beszélgetéstől. Köpenyének zsinórját
csavargatta az ölében.
– Nagyon sajnálom, hogy meg kell zavarnom önt,
uram. De felfigyeltem néhány dologra… olyan
kegyetlenségekre, amelyek sértik az eskünket, és
veszélyeztetik az Őrzők küldetését.
Angelus unottan felpillantott.
– Miféle kegyetlenségekre utalsz, Xavier? Valaki nem
adta le a jelentését? Vagy elveszett valamelyik Igéző
könyvtár félholdkulcsa?
Xavier kihúzta magát.
– Nem elveszett kulcsokról van szó, Angelus. Valami
történik az Őrzők alatti börtönökben. Éjszaka
sikoltásokat hallok, olyan vérfagyasztó sikoltásokat,
hogy nem tudok…
Angelus csak legyintett.
– Az embereknek rémálmaik vannak. Nem
mindenkinek jut olyan pihentető alvás, mint neked.
Valakinek az Őrzőket is igazgatnia kell.
Xavier hátralökte a székét, és felállt.
– Voltam lent, Angelus. Tudom, mit rejtegetnek. A
kérdés az, hogy te tudod–e.
Angelus felkapta a fejét, és összeszűkült a szeme.
– Szerinted mégis mit láttál?
A Xavier szemében felvillanó dühöt leplezni sem
lehetett.
– Őrzőket, akik a Sötét erőt használják, úgy igéznek,
mintha Sötét Igézők lennének. Élőkön kísérleteznek.
Eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, közbe kell lépned.
Angelus hátat fordított Xaviemek, és az ablakon
keresztül a Távoli Őrzőket körbevevő hegyekre bámult.
– Azok a kísérletek, ahogyan te ezeket nevezed, az ő
védelmüket szolgálják. Háború van, Xavier. A
Halandók a Fényhozó és Sötét Igézők közötti harcokban
ragadtak.
Visszafordult.
– Végig akarod nézni, hogy meghalnak? Azért a
kegyetlenségért vállalnád a felelősséget? A tetteidért
már busásan megfizettél, nem gondolod?
 – A te védelmedet szolgálja – javította ki Angelust
Xavier. – Így értetted, ugye, Angelus? A Halandók
ragadtak a harcokban. Vagy te már többnek gondolod
magad egyszerű Halandónál?
Angelus a fejét csóválta.
– Nyilvánvaló, hogy ebben a kérdésben nem jutunk
dűlőre. – Halkan Igézni kezdett.
– Te meg mit művelsz?–Xavier Angelusra bökött. –
Igézel? Az nem helyes. Mi vagyunk az egyensúly…
megfigyelünk, és feljegyezzük az Őrzök történéseit. Az
Őrzők nem lépik át a varázslók és a szörnyetegek világa
között húzódó határvonalat!
Angelus lehunyt szemmel tovább kántált.
Xavier bőre azonnal fonnyadni és feketedni kezdett,
mintha megégett volna.
– Te meg mit művelsz? – kiáltotta.
A feketeség kiütés módjára terjedt, Xavier bőre
megfeszült, miközben elképzelhetetlenül simává vált.
Xavier felsikoltott, és a bőréhez kapott.
Angelus kimondta az Igézet utolsó szavait, és éppen
időben nyitotta ki a szemét ahhoz, hogy Xavier
csomókban hulló hajában gyönyörködhessen.
Határozottan tetszett neki az általa elpusztított ember
látványa.
– Nekem úgy tűnik, te lépsz át valamiféle
határvonalat.
Xavier végtagjai természetellenesen megnyúltak, a
csontjai repedezni kezdtek, majd eltörtek. Zene volt ez
Angelus füleinek.
– Talán kicsit együtt érzőbb lehetnél a
szörnyetegekkel.
Xavier térdre hullott.
– Könyörgök. Kegyelem…
Angelus megállt az Őrző felett, akire immár rá sem
lehetett ismerni.
 – Ez itt a Távoli Őrzők helye. Sem a Halandók, sem az
Igézők világához nem tartozik. Arra esküszünk, amit én
mondok, és a törvényeket én hozom.
Csizmájával Xavier elcsúfított testébe rúgott.
– Itt nincs kegyelem.

A kép elhalványult, a gomolygó kék köd visszavette a helyét.

Egy másodpercig moccanni sem tudtam. Úgy éreztem, hogy
egy ember kivégzésének voltam szemtanúja, aki pedig itt állt
mellettem. Már ami maradt belőle.
Xavier úgy festett, mint egy szörnyeteg, de jó csávó volt, és
helyesen akart cselekedni. Megborzongtam a gondolatra, mi
történt volna Mariannal, ha Macon és John nem ért volna oda
időben.
Ha nem kötöttem volna egyezséget a Lilummal.
Legalább eleget tudtam ahhoz, hogy ne bánjam meg, amit
tettem. Bár rosszul álltak a dolgok, sokkal rosszabb is lehetett
volna. Ebben most már biztos voltam.
– Nagyon sajnálom, Xavier. – Más nem jutott eszembe.
Visszatette a Harmadik Szemet a polcra.
– Régen történt. De arra gondoltam, nem árt tudnod, mire
képesek, ha már annyira oda kívánkozol. A helyedben én a
másik irányba rohannék.
A barlang hűvös falának vetettem a hátam.
– Bárcsak megtehetném!
– Miért akarsz annyira odajutni?
Biztos voltam abban, hogy egyetlen valamirevaló
magyarázatot sem tud adni erre a kérdésre. Számomra
egyetlen ok is bőven elég volt.
– Valaki betoldott egy lapot az Igéző Krónikákba mire én
meghaltam. Ha el tudnám pusztítani…
 Xavier felém nyúlt, mintha meg akarná ragadni a vállamat,
hogy néhány rántással észre térítsen.
– Van fogalmad arról, mit művelnek veled, ha elkapnak?
Nézz rám, Ethan! Én a szerencsésebbek közül való vagyok.
– Szerencsés? Te? – Befogtam a számat, mielőtt tovább
rontottam volna a helyzeten. Megőrült?
– Mással is megtették, Halandókkal és Igézőkkel egyaránt.
Sötét erő. – Remegett a keze. – A legtöbben beleőrültek, és
állatként portyáznak a Járatokban meg a Másvilágban.
Link pont így írta le azt a teremtményt, amely Obidias
Trueblood halálának napján megtámadta. De Link nem egy
állattal találkozott. Ember volt, vagyis valaha biztosan, aki
beleőrült teste átváltoztatásába és az ezzel járó kínokba.
Hánynom kellett.
A Távoli Őrzők falai az Igéző Krónikáknál súlyosabb dolgokat
rejtettek.
– Nincs más választásom. Ha nem semmisítem meg azt az
oldalt, nem térhetek haza. – Szinte láttam, hogy forognak a
kerekek az agyában. – Kell lennie egy Igézetnek valahol…
vagy a Csillagok Könyvében vagy valamelyik másik könyvben
az itt lévők közül, amelyik segíthet nekem.
Xavier megpördült, és törött ujját nekem szegezte.
– Soha, de soha és senki nem nyúlhat ezekhez a könyvekhez,
és nem használhatja őket Igézésre! Hát semmit sem tanultál?
Visszakoztam.
– Nagyon sajnálom. Nem lett volna szabad ezt mondanom.
Majd megtalálom a módját, de mindenképpen be kell jutnom.
Azonnal megváltozott a viselkedése, amikor megemlítettem,
hogy Igézetet használnék.
– Akkor sincs semmid, amit adhatnál. Nem mutathatom meg
neked a Kaput, ha nem adsz semmit cserébe.
– Ez most komoly? – Persze láttam az arckifejezésén, hogy
teljesen komoly. – Mi a fenét akarsz?
 – A Holdak Könyvét – bökte ki gondolkodás nélkül. – Te
tudod, hol van. Ez az ára.
– A Halandók világában van. És ha nem vetted volna észre,
én halott vagyok. Mellesleg, Abraham Ravenwood őrzi. Nem
kifejezetten kellemes teremtmény.
Kezdtem azt hinni, hogy a Kapun átjutás lesz a haza vezető
út legnehezebb része, már ha egyáltalán lehetséges hazajutni.
Xavier elindult a sziklarepedés felé, amely a külvilágba
vezetett.
– Mind a ketten tudjuk, hogy megvan a módja. Ha át akarsz
jutni a Kapun, hozd el nekem a Holdak Könyvét!
– Még ha meg is tudnám szerezni, miért adnám neked az
Igézők világának legnagyobb hatalommal bíró könyvét? –
Gyakorlatilag ordítottam. – Honnan tudhatom, hogy nem
valami szörnyű dologra fogod felhasználni?
Természetellenesen nagy szeme kitágult.
– Mi lehet szörnyűbb annál, mint ahogyan előtted állok? Van
annál rosszabb, mint amikor végig kell nézned, hogy a tested
ellened fordul? Érezni, ahogyan törnek a csontjaid, amikor
megmozdulsz? Szerinted megkockáztatnám az árat, amit a
Könyv fizettetni fog velem?
Igaza volt. A Könyv semmit sem adott ingyen. Mindannyian
a saját bőrünkön tapasztaltuk meg. A másik Ethan Wate.
Genevieve. Macon, Amma, Lena és én. A Könyv választott.
– Meggondolhatod magad. Elkeseredésében mond az ember
különös dolgokat.
Nem hittem el, hogy egy elkeseredett embert oktatok az
elkeseredettségről.
Xavier felém fordult, teste már részben árnyékba borult.
– Mivel tudom, hogy mire képes – mire lenne képes egy
Angelushoz hasonló ember kezében –, egyetlen szót sem
használnék abból a könyvből. Soha nem kerülne ki ebből a
helyiségből, erről biztosíthatlak, így soha senki sem
használhatná.
 Igazat beszélt.
Xavier rettegett a varázslattól, legyen az Fényhozó vagy
Sötét.
A lehető legszörnyűségesebb módon bántak el vele. Ő nem
akart Igézni, se természetfeletti erőket használni. Sőt, inkább
meg akarta védeni magát és másokat ezektől az erőktől.
A Holdak Könyve itt lenne a legnagyobb biztonságban –
nagyobb biztonságban, mint a Lunae Libriben vagy akármelyik
Igéző könyvtárban a világ bármelyik sarkában. Nagyobb
biztonságban lenne, mint Ravenwood járataiban vagy
Genevieve sírjában. Itt senki sem bukkanna rá.
Akkor döntöttem el, hogy megkeresem neki.
Egyetlen probléma merült csak fel.
Meg kellett találnom a módját, hogy megszerezzem Abraham
Ravenwoodtól.
Xavierre néztem.
– Mennyire becsülöd az itt található mágikus tárgyak számát,
Xavier?
– Az mindegy. Már megmondtam neked, hogy nem
használhatod egyiket sem.
Elmosolyodtam.
– Ahhoz mit szólsz, hogy meg tudom szerezni neked
a Holdak Könyvét, de a segítségeddel? Mármint a te és néhány
itt található tárgy segítségével?
Furcsa kifejezés suhant át az arcán, ferde szája megrándult.
Nagyon, de nagyon reméltem, hogy mosolynak szánta.
 18. FEJEZET

Árnyék

-A z mindegy, hogy kerülök oda, csak kerüljek oda –

magyaráztam már vagy ötödjére.
– Arra a Csillagok és Sávok Földjére? – kérdezte.
– Aha. Valahogy úgy. Legalábbis az irodába. A Fő utcán.
Bólintott.
– Ó, a Főrész… Az van a Léghűtők Mocsara után, igaz?
– Léghűtők? Úgy is lehet mondani – sóhajtottam.
Próbáltam megértetni Xavierrel a tervemet. Nem tudhattam,
mikor járhatott utoljára a Halandó világban, de tuti, hogy az
még a léghűtők és a napilapok előtt lehetett. Ami azért vicces,
mert láthatóan nagyon kedvelte az ételdobozokat, a régi
lemezeket és az édességet.
Kézbe vettem egy másik ősrégi kötetet, a felszálló
porfelhőben ott volt a lehetőség – és a bizonytalanság. Ideges
voltam, ott ültem ennek a fura lénynek a barlangjában a
padlón, Igéző Tekercsekkel körülvéve, és a helyzet nagyon
emlékeztetett a nyári szünet első napjára, amelyet a Gatlin
Megyei Könyvtárban töltöttem, munkával.
Gondolkodni próbáltam. Biztosan van itt valami, ami
segíthet.
– És az Utazás? Egy Irányfény csak használhat valamiféle,
Incubusoknak is jó Igézetet?
Xavier a fejét rázta.
 – Nem hinném.
Nekidőltem egy könyvhalomnak. Közel jártam ahhoz, hogy
feladjam. Azonban, ha Link most ott lett volna, biztosan arról
szónokol, hogy én vagyok az Igézők világának Aquamanje
– Halott Aquaman – motyogtam magamban.
– Tessék?
– Semmi – válaszoltam.
– Egy halott ember? – kérdezte.
– Jól van, nem kell az orrom alá dörgölni.
– Dehogy, hiszen pont erről van szó! Nem Halandóknak való
Igézetre van szükséged! Mert nem vagy többé Halandó.
Áttetsző Igézet kell ide. – Izgatottan lapozgatni kezdett. –
Egy Umbra Igézet. Árnyékot küld egyik világból a másikba. Te
vagy az árnyék. Működnie kell.
Fontolóra vettem. Ennyire egyszerű lenne?
A kezemet néztem, a csontot és a bőrt.
Csak úgy néz ki, mintha csont és bőr lenne. Nem vagy itt igazán,
nem úgy. Nincs tested.
Mi az alapvető különbség egy Áttetsző és az árnyék között?
– Meg kell majd érintenem valamit. Nem működik, ha nem
tudok Lenának üzenetet küldeni. Ahhoz viszont papírlapokat
kell elmozgatnom.
Félrehajtotta a fejét, arca grimaszba torzult. Csak remélni
mertem, hogy gondolkodik.
– Meg kell érintened valamit?
– Ezt mondom.
Megcsóválta a fejét.
– Nem ezt mondtad. Azt mondtad, hogy el kell mozdítanod
valamit. Az más.
– Számít?
– Mindenképpen.
Átlapozott néhány oldalt.
– A Veritas Igézet segítségével az igazság felszínre kerül. Már
ha az igazságot keresed.
 – Működni fog?
Nagyon reméltem, hogy igaza van.

Néhány perccel később minden kétségem elszállt Xavierrel

kapcsolatban.
Itt voltam. Nem repültem át a Nagy Folyón, sem a Nagy Gát
felett, és semmiféle természetfeletti szegélyen nem
csusszantam át. A hollóra sem volt szükségem. Itt voltam, a Fő
utcán, előttem meg a Csillagok és Sávok szerkesztősége.
Illetve az árnyékom előtt.
Olyan voltam, mint egy fordított Pán Péter. Mintha Wendy
leválasztotta volna az árnyékomat rólam, ahelyett, hogy
visszafércelte volna a lábamhoz.
Átmentem a falon, egyenesen az iroda sötétjébe, csakhogy én
sötétebb voltam. Nem volt testem, de nem is számított.
Felemeltem a kezem – a kezem árnyékát – és
visszaemlékeztem a szavakra, amelyeket Xavier tanított
nekem.
Figyeltem, ahogyan a szavak átrendeződnek az asztalon.
Találós kérdésekre nincs idő. Se szójátékra, rejtett üzenetre.
Egyszerű szavak.
Vízszintes, öt betű.
Könyv, spanyolul.
L.I.B.R.O.
Függőleges, hat betű.
Égitestek.
H.O.L.D.A.K.
Leengedtem a kezem, és eltűntem.
Ez az utolsó üzenet, nincs több mondanivalóm. Legutóbb
Lena megtalálta a módját, hogy elküldje nekem a folyó szemét,
azt tudni fogja, hogyan juttassa el hozzám a Könyvet.
Legalábbis reméltem. Vagy ha ő nem, akkor Macon.
Már ha Abrahamnél van, és Lena meg tudja szerezni tőle.
Millió ha. Igyekeztem kiverni őket a fejemből, azokkal az
emberekkel együtt, akik részt vesznek ebben a játszmában.
A Holdak Könyvét körüllebegő veszéllyel együtt.
Nem gondolhatok rájuk. Hiszen eddig már eljutottam.
Meg fogja találni az üzenetemet, én pedig visszatalálok
hozzá.
A Dolgok Rendjének csak ez a része érdekelt.
MÁSODIK KÖNYV

Lena
 19. FEJEZET

Halandó gondok

L ink néha elképesztően idióta tud lenni.

– Libro mi a fene? Holdak Könyve? Mit jelentsen ez?
A fejét vakarva hol rám, hol a Csillagok és Sávokra, pislogott.
Mintha még az életben nem hallott volna ilyesmiről.
– Két szó. Könyv, Link. Tuti, hogy hallottál már róla.
Ez az egy könyv volt csak képes arra, hogy tönkretegye az
életünket, illetve minden Igézőét a családomban a
tizenhatodik születésnapunkon.
– Nem úgy értettem.
Link megsértődött.
Tudtam én, hogyan értette.
Azt viszont hozzá hasonlóan ugyanúgy nem értettem, miért
kéri Ethan a Holdak Könyvét. Jobb híján a konyha közepére
kiterített újságra meredtem.
Amma mögöttem állt, és egy szót sem szólt. Már egy ideje
ilyen volt – Ethan óta. A csönd pont olyan rossz volt, mint
minden más. Fura volt, hogy nem csörömpölt mögöttünk a
konyhában. De még ennél is furább volt Ethanék
konyhaasztalánál megfejteni az üzenetet, amelyet Ethan a
keresztrejtvénybe rejtett. Vajon lát bennünket? Tudja, hogy itt
vagyunk?

idegenek köröttem, szeretnek

 (nem)idegenek furcsák
a fájdalomtól

Megrándult az ujjam, és a tollat kereste, ami nem volt ott.

Leráztam a verset magamról. Új szokás. Túlságosan fájt az
írás. Három nappal Ethan halála után fekete filctollfelirat jelent
meg a bal kezemen: NINCS. A jobbon meg ez: ÍRÁS.
Azóta egy szót sem írtam, papírra legalábbis nem. A
jegyzetfüzetembe sem. A falra sem. Egy örökkévalóság telt el
azóta, hogy utoljára írtam.
Mikor is ment el Ethan? Hetekkel ezelőtt? Hónapokkal?
Minden összefolyt, mintha megállt volna az idő, amikor
meghalt.
Minden megállt.
Link a padlón ült, és felpislogott rám. Amikor negyed–
Incubus testével kinyújtózott, a konyha nagy részét elfoglalta.
Karok és lábak voltak mindenhol, mintha egy izmos imádkozó
sáska vette volna birtokba a helyiséget.
Liv a saját példányát böngészte – gondosan kivágta az
újságból, beragasztotta a megszokott vörös jegyzetfüzetbe, és
teleirkálta megjegyzésekkel –, míg John a válla fölött figyelte.
Ahogyan együtt mozdultak, az ember azt hitte volna,
belehalnak, ha nem érhetnek egymáshoz.
Nem úgy, mint az Igézők és a Halandók.
Egy ember és egy hibrid Incubus. Nem is tudják, milyen jó dolguk
van. Nem gyullad fel semmi, ha csókolózni kezdenek.
Nagyot sóhajtva legyőztem a kísértést,
hogy Discordia Igézetet bocsássák rájuk. Mindannyian együtt
voltunk. Mintha semmi sem változott volna. Csak egy valaki
hiányzott.
Miatta minden megváltozott.
Összehajtottam a reggeli lapot, és leültem Liv mellé.
 – A Holdak Könyve. Csak ennyi. Nem tudom, minek olvasom
el újra meg újra. Ha még egyszer nekifutok, lyukat égetek a
papírlapba.
– Tényleg? – kérdezte Link hirtelen érdeklődéssel.
Megfenyegettem az ujjammal.
– Lehet, hogy nem csak papírt tudok égetni. Ne hergelj!
Liv együttérzőn rám mosolygott. Mintha jelen helyzetben
egy mosoly megoldást jelenthetett volna.
– Nos, akkor gondolkodjunk! Két egészen egyértelmű szóról
van szó. Tehát az üzenetek változnak.
Precízen és logikusan szónokolt – mintha csak Marian brit
változata lenne.
– Na és? – Link idegesnek tűnt, mostanában mindig az volt.
– Szóval mi folyik… odaát? – Ahol Ethan van. Liv nem
mondta ki hangosan. Senki sem mondta ki. Liv előhúzta a
három keresztrejtvényt a noteszából. – Az elsőben mintha csak
azt akarta volna tudatni, hogy…
– …hogy él? Nem akarom lehűteni a lelkesedésedet, de… –
mondta Link, de John belerúgott az asztal alatt. Amma leejtett
egy serpenyőt mögöttem, ami csörömpölve Link irányába
indult a padlón. – Jaj már! Tudod, hogy értettem!
– …hogy itt van – javította ki John, aki Ammáról rám
pislogott. Bólintottam, és éreztem, hogy Amma végigsimít a
vállamon.
Megérintettem a kezét, ő pedig ujjaival szorosan megragadta
az enyémet. Nem akartuk elengedni egymást. Most, hogy
lehetségesnek tűnt, hogy Ethan nem ment el örökre, főleg nem.
Ethan már hetek óta üzeneteket küldözgetett nekem a Csillagok
és Sávokban.
Teljesen mindegy volt, mi volt az üzenet. Számomra mind
ugyanazt jelentette.
Itt vagyok.
Még mindig itt vagyok.
Nem vagy egyedül.
 Bár én is elmondhattam volna neki.
Megszorítottam Amma ujjait. Próbáltam beszélni vele már az
első üzenet után is, de ő csak motyogott valami igazságos
cseréről, meg hogy az ő dolga rendbe tenni a dolgokat. Hogy
előbb–utóbb meg is fogja tenni.
De nem kételkedett. A nagybátyám sem, már nem. Igazság
szerint csak Amma és Macon bácsi hittek nekem. Értették, min
megyek keresztül, mert ők maguk is keresztülmentek rajta.
Nem tudom, hogy Macon bácsi valaha túltette–e magát Lila
elvesztésén. Amma ugyanúgy szenvedett Ethan nélkül, mint
én. Mindketten látták a bizonyságot is. Macon bácsi ott volt,
amikor először találkoztam Ethan keresztrejtvényével. És
Amma látta Ethant a Wate–ház konyhájában.
Tizedjére is elismételtem a mondókámat.
– Persze hogy itt van. Mondom, készül valahová. Valamit
tervez. Nem üldögél a babérjain egy koszos sírgödör alján.
Vissza akar jönni hozzánk. Biztos vagyok benne.
– Mennyire vagy biztos? – kérdezte Link. – Dehogy vagy
biztos benne, Lena. Semmi sem biztos, csak a halál. Meg az
adó. Amikor a halálról van szó, az ember halott marad, nem
járkál vissza.
Nem tudom, miért volt ilyen nehéz Linknek felfogni, hogy
Ethan ott volt közöttünk, hogy haza tudott jönni. Hát nem volt
részben Incubus? Pontosan tudta, hogy errefelé fura dolgok
történhetnek.
Miért nem tudott hinni abban is, hogy pont ez a fura dolog is
megtörténhet?
Talán Link sokkal rosszabbul viselte Ethan halálát, mint a
többiek. Talán nem akarta megkockáztatni, hogy újra és újra
elveszíti a legjobb barátját, akár élő, akár holt. Senki sem
tudhatta, Link min megy keresztül.
Senki, csak én.
Miközben Link és Liv folytatták a vitát arról, hogy Ethan
akkor most tényleg elment–e vagy sem, én újra belemerültem
a mardosó kétség ködébe, amelyet pedig mindenképpen el
akartam űzni a gondolataim közül.
De nem ment.
Mi van, ha tényleg a képzeletem szórakozik velem, ahogyan
Reece és a nagyi állítják? Mi van, ha igazuk van, és csak én
nem vagyok képes elfogadni, hogy nélküle kell élnem? De
nem csak ők… Macon bácsi sem tett semmit, hogy
visszahozza.
De ha tényleg igaz – ha Ethan hall engem –, mit mondjak
neki?
Gyere vissza!
Várlak.
Szeretlek.
Hiszen ezt tudja.
Minek erőltessem magam?
Írni nem akartam, de most már gondolni is nehéz volt a
szavakra.

ugyanazok a szavak, mint mindig

mint a semmi
amikor semmi sem ugyanaz

Semmi értelme, hogy magamnak mondogassam ezeket.

John megint belerúgott Linkbe, én pedig igyekeztem a jelenre
összpontosítani. A konyhára és a beszélgetésre. Arra, amit
Ethanért tehetnék, nem arra, amit éreztem iránta.
– Na, akkor feltételezzük, hogy Ethan… itt van. – Liv Linkre
nézett, aki ez alkalommal csendben maradt. – Már mondtam,
hogy pár hete minden energiáját arra fordította, hogy ezt
közölje velünk.
– Pont akkor, amikor azt a magas energiaszintet mérted
Ravenwoodban – emlékeztette John. Liv bólintott, és
lapozgatni kezdett a noteszében.
 – De az is lehet, hogy Reece mikrózott valamit – morogta
Link.
– Pont akkor, amikor Ethan megmozdította a gombot a
sírjánál – makacskodtam.
– Vagy csak fújt a szél – sóhajtotta Link.
– Biztos, hogy volt ott valami. – John közelebb igazította a
lábát Linkhez, akit a rúgással való fenyegetés el is hallgattatott.
Már gondoltam rá, hogy Silentium Igézetet bocsátok rá, de
nem len volna helyes. Meg aztán Linket ismerve a varázslatnál
erősebb hatalom kell ahhoz, hogy befogja a száját.
Liv újra a jegyzeteibe mélyedt.
– De aztán, elég hamar, megváltoztak az üzenetek. Mintha
rájön volna valamire. Hogy mit kell tennie.
– Hogy visszatérhessen – mondtam.
– Lena, én tudom, hogy szerinted erről van szó – mondta
tompán Amma. – És éreztem is a fiamat itt, pont mint te. De
nem látunk tisztán. Nem létezik egyszerű megoldás, amikor
valaki ki–be akar járkálni a Másvilágból. Hidd el, ha lenne
egyszerű megoldás, már régen segítenem volna.
Olyan kimerültnek, megtépázottnak tűnt. Tudtam, hogy
pontosan olyan keményen dolgozik azon, hogy Ethan
visszatérjen, mint én. Én is mindent megpróbáltam – mindent
és mindenkit. A Fényhozó Igézőket nem volt egyszerű rávenni
arra, hogy a halottak feltámasztásáról csevegjenek. A Sötét
Igézőkkel meg sokkal nehezebb volt kapcsolatba lépnem, mint
korábban. Ahogy betettem a lábam a Száműzöttek Klubjába,
Macon bácsi már meg is jelent értem. Azt gyanítom, lepaktált a
kocsmárossal, azzal a gyanús kinézetű Vérincubusszal, aki
úgy festett, mint aki bármire képes, ha igazán megszomjazik.
– De azt sem tudhatjuk, hogy nincs egyszerű megoldás –
mondtam, és Livre néztem.
– Igaz. A logikus magyarázat az lehet, hogy bárhol is van
Ethan, azon dolgozik, hogy visszajöhessen. – Liv lassan
kiradírozott egy jelet a margón. – Hozzád.
 Nem nézett rám, de tudtam, mit akar mondani. Liv és Ethan
nem voltak közömbösek egymás számára, és bár Liv John
személyében sokkal jobb boltot csinált, mindig óvatosan
fogalmazott, ha Ethanről volt szó, főleg előttem.
Kopogni kezdett a ceruzájával.
– Először a folyószem. Most meg a Holdak Könyve. Biztos kell
neki valamire.
John maga elé húzta az utolsó keresztrejtvényt.
– Jó jel, ha a Holdak Könyve kell neki. Biztos, hogy az.
– Erős hatalommal bíró könyv az, itt is és a másik oldalon is.
Egy olyan könyvre megéri alkudni. – Amma beszéd közben a
vállamat masszírozta, amitől borzongás futott végig a
gerincemen.
John ránk nézett.
– Megalkudni, mire? Minek?
Amma nem felelt. Sejtettem, hogy többet tud, mint amennyit
elárult, általában így volt. Ráadásul már hetek óta nem
emlegette a Nagyszerűeket, ami nem vallott rá. Főleg most,
hogy Ethan gyakorlatilag az ő gondnokságuk alatt állt. De
nagyjából pont annyit tudtam arról, hogy mit tervez Amma,
mint amennyit Ethan terveiről sejthettem.
Végül mindkettőnk nevében szólaltam meg, hiszen csak
egyetlen lehetséges válasz volt.
– Nem tudom. Nem kérdezhetem meg tőle.
– De miért nem? Nincs erre valami Igézet? – kérdezte John
bosszúsan.
– Ez nem így működik. – Bár így működött volna!
– Nincs valami Megvilágosító Igézet?
– Kire bocsássam az Igézetet?
– A sírjára? – John Livre nézett, de az a fejét csóválta. Senki
sem állt elő elfogadható válasszal, mert egyikünknek sem
kellett ilyesmivel foglalkoznunk korábban. Igézetet bocsátani
valakire, aki nincs is a létnek ezen az oldalán? A
halottfeltámasztáson kívül – Genevieve pont ezzel indította
útjára a bonyodalmakat, és én is megtettem száz évvel később
– mi mást lehetne tenni?
Megráztam a fejem.
– Mit számít? Ethan kéri, meg kell szereznünk. Ez a lényeg.
Amma közbeszólt.
– Különben is, az én fiam csak egyfajta alkut akarhat kötni
odaát. Csak egy dolog lehet, amit nagyon akarhat. Mégpedig
az, hogy hazajusson, ez olyan biztos, mint a napfelkelte.
– Ammának igaza van. – Rájuk néztem. – Meg kell
szereznünk neki a Könyvet.
Link felült.
– Biztos vagy benne, Lena? Halál– és adóbiztosan tudod,
hogy Ethan küldi ezeket az idézeteket? Mi van, ha Sarafine az?
Vagy mondjuk Sanders tábornok? – Megborzongott.
Tudtam, kire céloz Link. Abraham, abban a gyűrött fehér
öltönyben és a nyakába kötött fekete szalaggal. A Sátán maga,
már ami Gatlin megyét illeti.
Az lenne a legrosszabb eset.
– Nem Sarafine az. Arról tudnék.
– Tényleg tudnád? – Link a hajába túrt, aminek minden szála
szétállt. – Honnan?
Az ablakon keresztül megláttam, hogy Mr. Wate Volvója
bekanyarodik a ház elé. Már az előtt tudtam, hogy vége a
beszélgetésnek, mielőtt Amma keze megmerevedett volna a
vállamon.
– Egyszerűen csak tudnám.
Tényleg?
Úgy meredtem arra a hülye keresztrejtvényre, mintha választ
adhatott volna a kérdéseimre, miközben csak azt vágta a
szemembe, hogy nem tudok semmit.
Amikor kinyílt a bejárati ajtó, a hátsó ajtó becsapódott. John
és Liv távoztak rajta. Felkészültem az elkerülhetetlenre.
– Sziasztok gyerekek! Ethant várjátok? – Mr. Wate
reménykedve Ammára pillantott. Link feltápászkodott, én
viszont elkaptam a pillantásomat. Képtelen voltam
megszólalni.
Mindennél jobban. Jobban, mint képzelné.
– Igen, uram. Bár a várakozás nem a megfelelő szó. Halálra
unom magam itt Ethan nélkül. – Link mosolyogni próbált, bár
úgy festett, mint aki mindjárt elsírja magát.
– Fel a fejjel, Wesley! Nekem is pontosan annyira hiányzik. –
Mr. Wate megsimogatta Link tüskés haját. Aztán kinyitotta a
kamraajtót, és bekukkantott.
– Beszéltél ma a gyerekkel, Amma?
– Attól tartok, nem, Mitchell.
Mr. Wate megtorpant, kezében egy müzlisdobozzal.
– A legszívesebben leautóznék Savannahba. Semmi értelme
annak, hogy az a gyerek ennyi ideig ne járjon iskolába. Valami
nagyon nincs rendjén. – Elfelhősödött az arca.
Mitchell Wate magas, elegáns alakjára összpontosítottam,
már nem először Ethan halála óta. Mikor sikerült
fókuszálnom, lassan mormolni kezdtem az Oblivio Igézet
szavait, amelyeket a nagyi tanított nekem, hogy ismételjem
meg őket, valahányszor Ethan édesapjával találkozom.
Mitchell Wate kíváncsian rám nézett. Meg sem rebbent a
szemem. Csak az ajkam mozgott, és suttogni kezdtem az
elmémben formálódó szavakat.

Oblivio, Oblivio, Non Abest.

Feledés, Feledés, Nem Ment El.

Egy buborék képződött a mellkasomban abban a pillanatban,

amikor kimondtam az Igézetet, majd belőlem Ethan apja felé
lebegett át a konyhán, és beburkolta. A helyiség falai hol
kitágultak, hol összehúzódtak, már attól féltem, hogy a
buborék elpattan.
Aztán huzatot éreztem, és már véget is ért, a levegő újra
levegő volt, és minden teljesen normálisnak tűnt.
 Már amennyire normálisan mehetnek itt a dolgok.
Mr. Wate szeme felcsillant, aztán elködösült a tekintete.
Vállat vont, rám mosolygott, és ismét belenyúlt a
müzlisdobozba.
– Végül is, nincs mit tenni. Ethan jó srác. De ha nem húzza
haza a belét nagyon gyorsan Caroline–tól, teljesen le fog
maradni az iskolában. Ha így halad, egész tavaszi szünetben
házi feladatot fog írni. Közölnéd ezt vele a nevemben?
– Igen, uram. Megmondom neki.
Elmosolyodtam, és megtöröltem az arcomat, nehogy
leguruljon a szememből egy könnycsepp.
– Amikor legközelebb beszélek vele, megmondom neki.
Amma majdnem a gázrózsára ejtette a sertésbordával teli
serpenyőt. Link a fejét csóválta.
Megfordultam, és kirohantam a konyhából. Próbáltam nem
gondolni semmire, a szavak átokként, rontásként kúsztak
utánam.

feledő tekintet egy müzlisdobozon

egy apa a sötétítő mögött
elveszett és utolsóként hallja
elveszett és utolsóként hívja
utolsó fiú elveszett
egy buborék sem
látható
amikor
kipukkan

Leráztam a szavakat.
De egy kipukkant buborékot többé nem lehet felfújni.
Ezt még én is tudom.
 20. FEJEZET

Alku az ördöggel

M ekkora marhaság ez már! Nincs is nálunk a Holdak

Könyve. Biztos, hogy nincs más a Csillagok és Sávokban?
Link megint a földön ült, csak a lába lógott ki az asztal alól –
ez alkalommal Macon íróasztala alól. Nem haladtunk semmit,
ugyanott tartottunk. Új asztal. Ugyanazok az emberek.
Ugyanazokkal a gondokkal.
Egyedül a kandalló villózó árnyékába félig behúzódott
Macon bácsi jelenléte változtatta meg a beszélgetés menetét.
Meg az, hogy Ammát ott hagytuk a Wate–házban, hogy rajta
tarthassa a szemét Ethan apján.
– Magam is alig hiszem, hogy ezt mondom, de talán Linknek
igaza van. Még ha mindannyian egyetértünk – még ha tudjuk
is, hogy nincs más választásunk, mint megszerezni Ethannek
a Holdak Könyvét –, nem számít. Nem tudjuk, hol a könyv, és
nem tudjuk azt sem, hogyan juttassuk el hozzá – mondta ki
Liv hangosan, amit mindannyian gondoltunk.
Én egy szót sem szóltam, az amulettes nyakláncomat
csavargattam az ujjaim között.
Végül Macon is megszólalt.
– Nos hát. Nem mondom, hogy nem ütközik nehézségbe, de
nem lehetetlen.
Link felült.
 – Ez az egész meghalás dolog, na, az tényleg nehéz. Nem
hántásból mondom, Mr. Ravenwood.
– A Holdak Könyvének felkutatása nem lehetetlen vállalkozás,
Mr. Lincoln. Biztos vagyok benne, hogy nem kell
emlékeztetnem, hol láttuk utoljára, és kinél volt.
– Abraham.
Tudtuk, kiről beszél, de Liv mondta ki.
– A Tizenhetedik Holdnál volt vele, a barlangban. Az
Őrjöngőket hívta elő vele, mielőtt felkelt a…
– Tizennyolcadik Hold – mondta John csendesen. Egyikünk
sem akart beszélni arról az éjszakáról a víztoronynál.
De Link még jobban felhúzta magát.
– Hát, ja. Könnyű mondani. Találd meg a könyvet! Akár meg
is kereshetnénk azt az eldugott nyomortanyát a mocsárban,
ahol Sanders tábornok lakik már vagy kétszáz éve, és nagyon
udvariasan megkérhetnénk, hogy ugyan adja már ide azt az
undorító irományt, mert a barátunk, ki tudja mire, ki tudja hol,
használni szeretné.
Bosszúsan Link felé intettem. A tűzből egy szikra pattant ki,
és megégette a lábát.
Link megrándult.
– Hagyd már abba!
– Macon bácsinak igaza van. Nem lehetetlen vállalkozás –
mondtam.
Liv a noteszét lezáró gumigyűrűvel játszott – ideges szokás,
ami azt jelentette, hogy gondolkodik.
– És Sarafine is halott. Nem tudja Abrahamet fedezni.
Macon bácsi a fejét rázta.
– Attól tartok, Abrahamnek soha nem volt szüksége
Sarafine–ra. Legalábbis nem igazán. Nem feltételezhetjük,
hogy most gyengébb. Ne becsüljétek alá!
Liv komoran maga elé bámult.
– Mi van Huntinggal és a falkájával?
 Macon a tűzbe meredt. A lángok egyre magasabbra nyúltak,
a színük lilára, vörösre és narancssárgára mélyült. Nem
tudhattam biztosra, hisz–e nekem a nagybátyám, vagy sem.
Nem tudhattam, nem játszott–e el egy pillanatra azzal a
gondolattal, hogy valami módon visszahozhatjuk Ethant.
Nem is érdekelt, mit gondol, csak segítsen.
Úgy nézett rám, mint aki tudja, mi jár a fejemben.
– Hiába ostoba, Hunting még mindig hatalmas Incubus.
Abraham maga is nagy veszélyt jelent. Ha a félelem
megállíthat minket, akkor itt helyben nyilvánítsuk bukásnak a
vállalkozást!
Link a padlón ülve felhorkant.
Macon a válla felett rápillantott.
– Már ha tényleg félsz.
– Azt meg ki mondta? – Link dühös volt. – Csak szeretem
látni az esélyeimet, mielőtt fejest ugróm a kígyók közé.
– Én vagyok az – ült fel és jelentette ki John, mintha csak
most jött volna rá a válaszra, ami megoldja minden
gondunkat.
– Micsoda? – húzódott el Liv tőle.
– Abraham engem akar. Én vagyok az egyetlen dolog, amit
nem kaphat meg.
– Ne butáskodj! – nyögött fel Link. – Ez úgy hangzott, mintha
a csaja lennél.
– Nem vagyok buta. Igazam van. Azt hittem, én vagyok az
Egy, Aki Kettő, hogy nekem kell végrehajtanom azt, amit
végül… Ethan tett meg. De nem én voltam! Most viszont igen.
– Hallgass! – csattant fel Link.
Macon ráncolni kezdte a homlokát, zöld tekintete
elsötétedett. Nagyon jól ismertem ezt az arckifejezést.
Liv bólintott.
– Egyetértek. Tedd, amit zseniális Incubus testvéred javasolt!
Hallgass!
 John gyengéden átölelte Livet, és mintha csak neki címezte
volna, beszélni kezdett. Én viszont csüggtem minden szaván,
mert amit mondott, hirtelen értelmet nyert.
– Nem lehet. Most nem. Nem ülhetek ölbe tett kézzel,
miközben Ethan gürizik. Most az egyszer szembenézek azzal,
ami rám vár. Vagy aki.
– És ki lenne az? – Liv nem nézett Johnra.
– Abraham. Ha megmondod neki, hogy megalkudhattok, el
fog jönni értem. Simán becserél a Holdak Könyvéit. – John
Maconra pillantott, aki bólintott.
Link kétségei nem múltak el.
– Honnan tudod?
John halványan elmosolyodott.
– El fog jönni. Higgy nekem!
Macon felsóhajtott, és végre elfordult a tűztől.
– John, értékelem a hozzáállásodat és a bátorságodat. Remek
fiatalember vagy, bár megvannak a magad démonjai. Mint
mindannyiunknak. De hagyj magadnak időt eldönteni, hogy
tényleg hajlandó vagy–e erre az alkura. Ez csakis a végső
megoldás lehet, semmi több.
– Hajlandó vagyok. – John úgy állt fel, mint aki készen áll a
sorozásra.
– John! – Liv őrülten dühös volt.
Macon intett Johnnak, hogy üljön vissza.
– Gondold át! Ha Abraham magával visz, nem valószínű,
hogy vissza tudunk hozni, legalábbis nem egyhamar. És
bármennyire is szeretném, ha Ethan visszatérne… – Macon
bácsi rám pillantott, mielőtt folytatta volna – .. .nem vagyok
biztos benne, hogy feláldozni egy életet egy másikért cserébe
megéri azt a kockázatot, amelyet Abraham jelent,
mindannyiunk számára.
Liv John elé lépett, mintha meg akarta volna védeni a
szobában ülőktől, meg mindentől a világon.
 – Nem kell neki idő, hogy átgondolja. Rettenetes ez a terv.
Teljes képtelenség. Ez a legrosszabb terv, ami eszünkbe juthat.
Liv sápadt volt, és egész testében reszketett, de amikor
meglátta, hogy figyelem, elhallgatott.
Tudta nagyon jól, mire gondolok.
Nem Johnra, aki leugorhatott volna a summerville–i
víztoronyról. Nem ez volt a legrosszabb terv. Lehunytam a
szemem.

zuhan nem repül

elveszett sáros cipő
elveszett világok
én itt, ott ő

– Megteszem – mondta John. – Nekem sem tetszik jobban ez

az egész, mint bármelyikőtöknek, de így kell történnie.
Nagyon ismerősen hangzott. Kinyitottam a szemem, és
ránéztem Livre, aki bénultan állt. Amikor könnyek gördültek
ki a szeméből és folytak végig az arcán, rettenetes érzésem
támadt.
– Nem. – Hallottam a hangomat, még mielőtt felfogtam
volna, hogy én beszélek. – A nagybátyámnak igaza van. Nem
tehetlek ki téged ennek, John. Egyikőtöket sem. – Liv, akinek
az arcába visszatért a szín, lassan leereszkedett John mellé. –
Ez lesz az utolsó próbálkozás. Az utolsó esély.
– Hacsak nincs valami más ötleted, Lena, máris az utolsó
esélyekhez érkeztünk. – John komolyan beszélt. Eldöntötte a
kérdést, és én szerettem érte.
De megráztam a fejemet.
– Van. Mit szólnátok Link ötletéhez?
– Link… mijéhez? – Liv teljesen összezavarodott.
– Az én… mimhez? – Link a fejét vakarta.
 – Megkeressük azt az eldugott nyomortanyát a mocsárban,
ahol Abraham az utóbbi kétszáz évet töltötte.
– És szépen megkérjük rá, hogy adja ide nekünk a könyvet? –
pislogott Link reménykedve. John úgy bámult rám, mintha
agyvérzést kaptam volna.
– Nem. Szépen ellopjuk.
Macon felkapta a fejét.
– Akkor esetleg a nagyapám házát is megtaláljuk. Az a fajta
Sötét erő, amit ő képvisel, megköveteli a titoktartást, attól
félek. Nem lesz könnyű Abraham nyomára bukkannunk. A
Föld Alatti Világban van.
Határozottan néztem rá.
– A legokosabb ember, akit valaha ismertem, egyszer azt
mondta, „Nem mondom, hogy nem ütközik nehézségekbe, de
nem lehetetlen.”
A nagybátyám rám mosolygott. John a fejét csóválta.
– Ne nézz rám! Fogalmam sincs, hol lakik a csávó, hiszen
akkor még kölyök voltam. Ablak nélküli helyiségekre
emlékszem.
– Tökéletes! – csattant fel Link. – Abból van itt pár.
Liv John vállára ejtette a kezét.
John vállat vont.
– Bocs. A gyerekkorom egy hatalmas, fekete lyuk.
Igyekeztem az egészet kitörölni.
A nagybátyám bólintott, és felállt.
– Rendben. Akkor azt javaslom, hogy ne a legokosabb,
hanem a legvénebb emberekkel kezdjük. Ők esetleg tudják,
merre találjátok Abraham Ravenwoodot.
– A legvénebbekkel? A Nővérekre gondolsz? Szerinted
emlékezhetnek Abrahamre? – Görcsbe rándult a gyomrom.
Nem voltak ők feltétlenül ijesztőek, de a felét sem értettem
annak, amit beszéltek – akkor sem, amikor éppen normálisan
értekeztek.
 – Ha ők nem, majd kitalálnak valamit, ami hasonlóan hihető.
Ők állnak korban a legközelebb a szép–ük–déd–
nagyapámhoz. Bár aligha nevezhetném őket kortársaknak.
Liv bólintott.
– Érdemes megpróbálni.
Felálltam.
– Csak egy beszélgetés, Lena – intett óvatosságra Macon. –
Ne ragadtasd el magad! Eszedbe ne jusson a saját szakálladra
magánnyomozást folytatni. Elég világos voltam?
– Mint a vakablak – mondtam, mert meg sem akarta hallani,
ha valami veszélyes dologról szerettem volna beszélni vele.
Ilyen volt, mióta Ethan…
Ethan óta.
– Megyek veled, és fedezlek – mondta Link, és
feltápászkodott a dolgozószoba padlójáról. Link, aki két
számjegyű számokat már nem tudott összeadni, mindig
megérezte, ha a nagybátyám és én közel álltunk az
összecsapáshoz.
Elvigyorodott.
– Majd én tolmácsolok.

Mostanra kialakult egy olyan érzés bennem, mintha a Nővérek

a családom tagjai lettek volna. Bár enyhén fogalmazva is
őrültek voltak, nem volt náluk ékesebb példája az élő
történelemnek egész Gatlinben.
Az itteniek legalábbis így hívták.
Amikor Linkkel felkaptattunk a Wate–ház lépcsőjén, már a
szúnyoghálónál hallottuk, hogy Gatlin élő történelmének
egyes korszakai szokás szerint veszekednek.
– Nem dobhatsz ki még tökéletes állapotban lévő e–vő–esz–
közt. Micsoda pazarlás!
 – Mercy Lynne. Ezek műanyag kanalak. Arra valók, hogy
kidobják őket. – Thelma, mint mindig, türelmesen csitította
Mercy nénit. Thelmát szentté kellene avatni. Amma mindig ezt
mondta, amikor Thelma sikeresen lezárta a Nővérek egy–egy
vitáját.
– Csak mert valaki úgy hiszi, hogy ő az angol királynő, attól
még nem kell megkoronázni – replikázott Mercy néni.
Link megállt mellettem a verandán, és igyekezett nem
röhögni. Bekopogtam, de senki sem hallotta meg.
– Hát ez meg mit jelentsen? – szólt közbe Grace néni. – Ki
lenne az a valaki? Angelina Witherspoon meg azok a félpucér
sztárok…
– Grace Ann! Hogy beszélsz? Itt ez nem divat.
Grace nénit nem lehetett leállítani.
– …azokban a mocskos magazinokban, amiket Thelmával
hozatsz a boltból?
– Ugyan már, lányok… – kezdte Thelma.
Megint kopogtam, immár hangosabban, de abban a
hangzavarban képtelenség volt meghallani.
Mercy néni már kiabált.
– Azt jelenti, hogy a rossz kanalakat ugyanúgy el kell mosni,
mint a jó kanalakat, aztán szépen eltenni a fiókba. Ezt
mindenki tudja. Még az angol királynő is.
– Ne is figyelj rá, Thelma! A szemetet is elmosogatja, amikor
te meg Amma nem figyeltek.
Mercy néni szipogni kezdett.
– Na és akkor? Még megszólnának a szomszédok.
Tiszteletreméltó, templomjáró polgárok vagyunk. Nem
bűzlünk, mint a bűnösök, és a ház elé kitett kuka sem fog
bűzleni.
– Kivéve, ha tele van – horkantotta Grace néni.
Megint bekopogtam a szúnyoghálón. Aztán Link megelégelte
a dolgot – elég volt egyszer koppantania, az ajtó megadta
magát, le is vált az eresztékéről, és himbálózni kezdett a
veranda irányába.
– Hoppá! Bocsi. – Zavartan vállat vont.
Amma jelent meg az ajtóban, hálás volt a
figyelemelterelésért.
– Hölgyek, látogató!
Szélesre tárta az ajtót. A Nővérek barátságosan és udvariasan
felpillantottak a díványról, mintha fél perccel korábban nem
üvöltötték volna le egymás fejéről a hajat.
Leültem egy kemény szék szélére, nem akartam túlságosan
kényelembe helyezni magam. Link még zavartabban
feszengett mellettem.
– Tényleg, látogató! Szép napot, Wesley! Kit hoztál
magaddal? – hunyorgott Mercy néni, de Grace néni a
könyökével oldalba bökte.
– Ethan barátnője. A csinos Ravenwood lány. Akinek mindig
egy könyvet szánt az orra, pont mint Lila Jane–nek.
– Így is van. Hiszen ismer engem, Mercy néni. Ethan
barátnője vagyok, asszonyom. – Mindig ezt mondtam, amikor
idejöttem.
Mercy néni diadalmasan horkantott.
– Na és akkor mi van? Mit keresel itt, most, hogy Ethan fogta
magát, és átkelt egy másik világba?
Amma lemerevedett az ajtóban.
– Már megint itt van?
Thelma fel sem pillantott a varrásából.
– Hallottad, Amma kisasszony – mondta Mercy néni.
– Ho–hogy mi? – dadogtam.
– Maga meg miről beszél? – Link alig tudott megszólalni.
– Tudnak Ethanről? Honnan? – Előredőltem.
– Azt hiszed, nem tudjuk, mi folyik itt? Nem tegnap
születtünk, és okosabbak vagyunk, mint hiszitek. Sokat
tudunk az Igézőkről, majdnem annyit, mint az időjárásról,
meg a szabásmintákról, meg a közlekedésről… – Grace néni
összetekerte a zsebkendőjét, és elhallgatott.
– Meg az őszibarackszezonról. – Mercy néni büszkének tűnt.
– A viharfelhő az viharfelhő. Ez az egy már régóta ott
ólálkodik az égen. Mindannyiunk életére árnyékot vet. – Grace
néni a nővére felé biccentett.
– Nekem úgy tűnik, hogy minden valamire való ember
elkerül egy ilyen vihart – okoskodott Amma, és eligazította a
takarót Grace lába körül.
– Nem tudtuk, hogy tudják – mondtam.
– A jóisten legyen irgalmas hozzád, pont olyan vagy, mint
Prudence Jane, ő is azt hitte, hogy nem tudunk a megye alatti
kóválygásairól. Mintha nem tudtuk volna, hogy apánk neki
adta a térképet. Mintha nem mi mondtuk volna neki, hogy
Prudence Jane–t válassza. Mindig azt gondoltam, hármunk
közül neki van a legbiztosabb keze. – Mercy néni felkacagott.
– Édes megváltónk, Mercy Lynne, pontosan tudod, hogy
apánk engem választott volna kettőnk közül. Csak azért
mondtam neki, hogy téged válasszon, mert nem szerettem,
ahogyan feltekeredett a hajam a Föld Alatti Világban. Úgy
néztem ki, mint egy rosszul dauerok tarajos sül. – Grace néni a
fejét csóválta.
Mercy szipogott.
– Te esküdözöl, Grace Ann, de én tudom.
– Szívd vissza! – bökött Grace néni csontos ujjával a nővére
felé.
– Nem szívom!
– Asszonyom, kérem! Asszonyaim! – Ezt hogy is mondják
értelmesen, többes számban? – Segítségre van szükségünk.
Abraham Ravenwoodot keressük. Nála van valami, ami a
mienk, valami fontos. – Egyik Nővérről a másikra pislogtam.
– Azért kell, mert… – Link újrafogalmazta. – Haza szeretnénk
hozni Ethant, villámló gyorsan. – Ha az ember sok időt töltött
a Nővérekkel, egy idő után átvette a bolondos szavajárásukat.
 A szememet az ég felé emeltem.
– Most meg mi bajod van? – hadonászott Grace néni a
zsebkendőjével.
Mercy néni megint szipogott.
– Még több Igéző butaság.
Amma felhúzta a szemöldökét.
– Miért nem mondtok el mindent? Úgy látom, az Igéző
butaságot mindenki kedveli ebben a házban.
Egymásra néztünk Linkkel. Hosszú éjszaka várt ránk.

Igéző butaság vagy sem, amikor Amma előhúzta a régi

fotóalbumokat, csikorogni kezdtek a kerekek, az ajkak pedig
mozogni. Amma először hallani sem akarta az Abraham
Ravenwood nevet, de Link folytatta.
És csak mondta, és mondta.
Amma nem állította le, ami felért fél győzelemmel. Bár a
Nővérekkel történő beszélgetés nem pótolta a hiányzó másik
felet.
Egy óra leforgása alatt Abraham Ravenwoodot többféle
néven is emlegették: az Ördög, az a csaló, az a gazember, az a
rossz lélek, az a tolvaj. Elvette a Nővérek apjának apjának az
apjától az almáskert délkeleti felét, pedig az törvényesen őt
illette volna, az apjuk apját meg megfosztotta a
megyetanácsban elfoglalt helyétől, pedig törvényesen őt illette
volna.
Ráadásul majdnem biztosak voltak benne, hogy többször is
táncolt az ördöggel a Ravenwood–ültetvényen, még mielőtt az
a polgárháborúban leégett volna.
Amikor tisztázni akartam néhány dolgot, lehurrogtak.
– Én is azt mondom. Ott táncolt az ördöggel. Lepaktált vele.
Nem szeretek se rágondolni, se beszélni róla. – Mercy néni
olyan hevesen rázta a fejét, hogy azt hittem, kirepül a
protézise.
 – Tételezzük fel, hogy most mégis gondol rá. Hova képzelné?
– próbálkozott újra Link, mint ahogy mindannyian, egész éjjel.
Végül Grace néni volt az, aki megtalálta annak a puzzle–nak
a hiányzó darabját, amelyet a Nővérek beszélgetésként
tartottak számon.
– Nyilván ahol lakik, természetesen. Akinek van egy kis esze,
tudja.
– És hol lakik, Grace néni? Nos, asszonyom? – Reménykedve
Link karjára tettem a kezem. Órák óta nem hallottunk tőle
ennél értelmezhetőbb mondatot.
– A Hold Sötét Oldalán, gondolom. Ahol az ördögök és a
démonok laknak, amikor éppen nem az örök tűzben égnek.
Micsoda csalódás. Nem megyünk ezekkel semmire.
– Nagyszerű. A hold sötét oldalán. Tehát Abraham
Ravenwood él, és egy Pink Floyd–lemezben lakik. – Link is
kezdte elveszíteni a türelmét, pont mint én.
– Ezt Grace Ann állítja. A Hold Sötét Oldalán. – Mercy néni
bosszúsnak tűnt. – Én nem tudom, miért viselkedtek úgy,
mintha ez valami nagy szám lenne.
– Mercy néni, hol található egészen pontosan a hold sötét
oldala? – Amma leült Ethan nagy–nagynénje mellé, és az ölébe
vette az öregasszony kezét. – Tudom, hogy tudja. Gyerünk!
Mercy néni Ammára mosolygott.
– Persze hogy tudom. – Rávicsorgott Grace nénire. – Mert
apa Grace előtt engem választott. Én tudok mindenfélét.
– Nos, akkor hol van? – kérdezte Amma.
Grace horkantott egyet, és felvette a dohányzóasztalon fekvő
fényképalbumot.
– Ezek a fiatalok! Úgy csinálnak, mintha mindent tudnának.
Úgy csinálnak, mintha fél lábbal a sírban volnánk, csak mert
egy–két évvel idősebbek vagyunk náluk. – Vadul lapozgatott
az albumban, mintha egy bizonyos dolgot keresne…
És tényleg azt keresett.
 Mert az utolsó oldalon ott volt – egy megfakult, préselt
kamélia és egy darabka halvány rózsaszín szalag alatt – egy
gyufásdoboz leszakított teteje. Valami bárból vagy klubból
származhatott.
– Beszarás! – álmélkodott Link, amiért Mercy néni azonnal
fejbe is vágta.
És tényleg ott volt, egy ezüstös holddal jelölve.

A HOLD SÖTÉT OLDALA

BAWLINS’–BAN A LEGJOBB 1911 ÓTA

Tehát A Hold Sötét Oldala tényleg egy hely.

Egy hely, ahol esetleg rábukkanunk Abraham Ravenwoodra,
és remélhetőleg a Holdak Könyvére. Már ha a Nővérek józan
eszére támaszkodni lehet, ugye, ami azért minden esetben
kétséges.
Amma vetett egy gyors pillantást a gyufásdobozra, és kiment
a szobából. Emlékeztem a bokornál tett látogatására, és
jobbnak láttam nem firtatni a dolgot.
Ehelyett Grace nénire néztem.
– Szabad?
Grace néni bólintott, én pedig lefejtettem a réges–régi
gyufásdoboztetőt a lapról. A belenyomott holdról már
lepergett a festék nagy része, de az írás olvasható volt. New
Orleansba kellett mennünk.

Az ember azt hitte volna, hogy Link a bűvös kocka rejtélyét

oldotta meg. Abban a pillanatban, amikor beszálltunk a
Roncsba, elindította a Pink Floyd Dark Side of the
Moon albumát, és üvöltve énekelt a dallal.
 Amikor a sarkon lelassítottunk, lehalkítottam a zenét, és őt is
elhallgattattam.
– Elvinnél Ravenwoodba? Magamhoz kell vennem valamit,
mielőtt elindulok New Orleansba.
– Na várjál csak! Én is jövök veled. Megígértem Ethannek,
hogy szemmel tartalak, én pedig megtartom az ígéretemet.
– Nem viszlek magammal. Johnnal megyek.
– Johnnal? Őt akarod magadhoz venni? – Összeszűkült a
szeme. – Ki van zárva.
– Nem kértem az engedélyed. Csak tudatom veled.
– De miért? Mit tud, amit én nem?
– Tapasztalt. Ismeri Abrahamet, és ő a legerősebb hibrid
Incubus Gatlin megyében, legalábbis azok közül, akiket
ismerünk.
– Ugyanolyanok vagyunk, Lena. – Link kezdte felhúzni
magát.
– Halandóbb vagy Johnnál. Pont ezt szeretem benned, Link.
De emiatt gyengébb is vagy.
– Kit nevezel te gyengének? – feszítette meg az izmait Link.
Igaz, ami igaz, majdnem szétrepedt rajta a póló. Ő volt a
Stonewall Jackson gimi Hihetetlen Hulkja.
– Bocs. Nem vagy gyenge. Csak éppen háromnegyed részben
ember. Ehhez az utazáshoz kicsit túlságosan is ember.
– Az mindegy. Csinálj, amit akarsz! Majd meglátjuk, milyen
messzire jutsz a Járatokban nélkülem. Négykézláb fogsz
visszakúszni, és könyörögsz majd, mielőtt mondhatnék
valami… – Kifejezéstelenné vált az arca. Klasszikus Link.
Néha elveszítette a szavakat valahol az agya és a szája között.
Vállat vont, és nem próbálkozott tovább. – .. .valami
veszélyeset. Igazándiból veszélyeset.
Megpaskoltam a vállát.
– Viszlát, Link!
Link a homlokát ráncolva a gázpedálra lépett, és
végighasítottunk az utcán. Nem afféle Incubus hasítás volt ez,
de nem is csoda, hiszen Link háromnegyed részben rocker
volt. Pont így szerettem… a kedvenc Linkubusom.
Nem mondtam ki, de szerintem tudta.
Minden lámpát zöldre váltottam előtte, az egész 9–es úton. A
Roncs még életében nem ment ilyen jól.
 21. FEJEZET

A Hold Sötét Oldala

A z egy dolog, hogy el kellett mennünk New Orleansba,

hogy megkeressünk egy ősrégi bárt – meg egy annál is
vénebb Incubust. Megtalálni már más kérdés volt. A kettő
között pedig rá kellett beszélnem Macon bácsit, hogy engedjen
el.
Az étkezőasztalnál próbáltam meg felvezetni a dolgot,
miután Konyha feltálalta a kedvenc vacsoráját, de még mielőtt
a tányérok eltűntek volna a végtelen hosszú asztalról.
Konyha, aki korántsem volt olyan engedelmes, mint
amilyennek egy Igéző konyhának lenni illenék, most sejthette,
milyen fontos szerepet játszik, mert mindent megtett, amit
kértem tőle, sőt. Amikor lementem a vacsorához, az asztalt
gyertyák fickándozó fénye világította meg, és jázminillat
töltötte be a levegőt. Egy ujjmozdulatomra orchidea és
tigrisliliom nyílt az asztal teljes hosszában. Egy újabb
mozdulatra a brácsám is megjelent a sarokban.
Ránéztem, és rögtön belefogott egy Paganini–műbe. A
nagybátyám kedvencébe.
Tökéletes.
Piszkos farmeremre és Ethantől örökölt kopott pólómra
néztem. Lehunytam a szemem, és a hajam magától vastag
francia fonásba rendeződött. Mikor újra felpillantottam, az
öltözékem is illett az alkalomhoz.
 Egyszerű fekete koktélruha volt rajtam, Macon bácsi vette
tavaly Rómában. Megérintettem a nyakamat, és azonnal
felcsillant rajta az az ezüst félholdat ábrázoló nyaklánc,
amelyet a téli bálra kaptam tőle.
Készen álltam.
– M. bácsi! Vacsora! – kiáltottam az előcsarnokba, de már ott
is állt mellettem, olyan gyorsan mozgott, mintha még mindig
Incubus lett volna, és hasíthatott volna téren és időn keresztül.
A berögzött szokások lassan kopnak ki az emberből.
– Gyönyörű vagy, Lena. A cipőd meg különösen bájossá teszi
az összhatást. – Lepillantottam: még mindig a kitaposott fekete
Converse volt a lábamon. Ennyit a megfelelő öltözetről.
Vállat vontam, és elindultam utána az asztalhoz.
Tengerisügér–filé zsenge édesköménnyel. Forró homárfarok.
Portóiba mártott, grillezett őszibarack. Semmi étvágyam sem
volt, főleg nem olyan kajára, amit az ember csak a párizsi
Champs–Élysées ötcsillagos éttermeiben találhat meg – Macon
bácsi állandóan magával cipelt, amikor csak tehette –, de a
nagybátyám jóízűen eszegetett majd egy teljes órán át.
Az ex–Incubusok nagyra értékelik a Halandó ételeket, ez
tény.
– Mi ez? – bökte ki végül Macon bácsi, és bekapott egy falat
homárt.
– Mi mi? – Letettem a villámat.
– Hát ez. – Az előttünk sorakozó ezüsttányérokra mutatott,
és leemelte a fényes, félgömb alakú fedelet egy tálnyi gőzölgő,
csípős osztrigáról. – És ez. – Bökött a szemével a halkan szóló
brácsa felé.
– Természetesen Paganini. – Ennyire kiszámítható lennék?
Nem néztem a szemébe.
– Vacsorának hívják. Megeszed. Úgy látom, ezzel a résszel
nincs is problémád. – A jeges vízzel teli, nevetséges fedeles
kancsó után nyúltam – most komolyan, honnan veszi Konyha
a terítéket? –, mielőtt Macon bácsi bármi másra rákérdezhetett
volna.
– Ez nem vacsora. Ez, Marcus Antonius szavaival élve, a
felségárulás fenséges fiesztája. Vagy forradalma. – Lenyelt egy
darabka homárt. – Vagy mindkettő, ha feltételezzük, hogy
Marcus Antonius odavolt az alliterációkért.
– Nem árulás. – Elmosolyodtam. Macon bácsi várakozással
telve visszamosolygott rám. A nagybátyámat sokféle címkével
lehetett illetni – például őrületesen sznob –, de hülye nem volt.
– Csak egy kérés.
Letette súlyos borospoharát a vászon asztalterítőre. Ujjam
egyetlen mozdulatával teletöltöttem a poharat.
Biztos, ami biztos, gondoltam.
– Szó sem lehet róla – mondta Macon bácsi.
– Még nem is mondtam semmit.
– Akármi is legyen az, nem. A bor a bizonyíték. Az utolsó
csepp. Az utolsó szutykos szalmaszál.
– Úgy látom, nem csak Marcus Antonius kedvelte az
alliterációkat – jegyeztem meg.
– Ki vele! Most azonnal!
Előhúztam a gyufásskatulya–fedelet a zsebemből, és áttoltam
az asztalon, hogy ő is megnézhesse.
– Abraham?
Bólintottam.
– És ez New Orleansban van?
Ismét bólintottam. Visszaadta a fedelet, és
vászonszalvétájával a száját törölgette.
– Nem.
Belekortyolt a borba.
– Nem? De hát pont te értettél velem egyet. Pont te mondtad,
hogy mi magunk is rábukkanhatunk.
– Igen, én mondtam. Meg is fogom találni, miközben te
szépen bezárkózol szobád biztonságos menedékébe. Nem
mehetsz egyedül New Orleansba.
 – New Orleans a gond? – Teljesen ledöbbentem. – Nem a vén,
de életveszélyes Incubus ős, aki már nem egyszer próbált
meggyilkolni bennünket?
– Az is, meg New Orleans is. A nagyanyád mindenképpen
megtiltaná, még ha én igent mondanék is.
– Megtiltaná? És mégis hogyan, ha például nem mondjuk el
neki?
Macon felhúzta a szemöldökét.
– Már megbocsáss?
– Mi lenne, ha nem mondanánk el neki? Akkor nincs
probléma.
– Átöleltem a nagybátyámat. Bármennyire is feldühített
időnként, és bármennyire is bosszantott, hogy lefizeti a föld
alatti kocsmárosokat, meg szobafogságra ítél, nehogy
veszélybe sodorjam magam, nagyon szerettem, és azt is
szerettem, hogy annyira szeretett.
– És ha nemet mondok?
– És ha a nagyanyám úgyis Barbadoson lesz Del nénivel meg
a család többi tagjával a jövő hétig? Akkor mi a gond?
– És ha még mindig nemet mondok?
Ezen a ponton feladtam. Nehéz volt Macon bácsira
haragudni. Sőt, lehetetlenség. Az, ahogyan iránta éreztem,
segített megértenem, milyen nehéz lehetett Ethannek az
édesanyja nélkül élni.
Lila Evers Wate. Hányszor keresztezik még egymást az
útjaink?

szeretjük, amit szeretünk és akit

szeretjük akit szeretünk, és amiért
szeretjük, amiért szeretjük, és rálelünk
egy görscsre kötött cipöfüzöre, amely
idegenek ujja között feszül
 Nem akartam most erre gondolni, de reméltem, hogy igaz.
Reméltem, hogy bárhol is van Ethan, az édesanyja ott van vele.
Legalább ez adasson meg neki.

John és én már kora reggel leléptünk. Korán kellett indulnunk,

mert a hosszabb úton mentünk – utazás helyett a Járatokban,
bár ha hagytam volna, John egy szempillantás alatt könnyedén
eljuttatott volna bennünket New Orleansba.
Nem érdekelt. Nem engedtem neki. Nem akartam emlékezni
azokra az időkre, amikor hagytam, hogy John magával vigyen
– egyenesen Sarafine–hoz.
Tehát az én módszeremmel mentünk. Ráigéztem
egy Resonantia Igézetet a brácsámra, hogy egy sarokban
gyakorolgasson a távollétem alatt. Egy idő után elmúlik az
igézet, de nyerünk egy kis időt.
Nem mondtam el a nagybátyámnak, hogy elmegyünk. Csak
elindultunk. Macon bácsi még mindig átaludta a nap nagy
részét, ragaszkodni látszott a régi szokásaihoz. Úgy
számoltam, hogy bő hat órám van, mielőtt észrevenné a
távozásunkat. Ezalatt azt értem, hogy mielőtt kiakadna és
utánunk indulna.
Tavaly arra jöttem rá többek között, hogy
bizonyos dolgokra senki sem adhat engedélyt. Ez nem azt
jelenti, hogy nem kellene vagy lehetne megcsinálni – főleg, ha
nagy dolgokról van szó, például megmenteni a világot, a
valóságok közötti, természetfeletti szegélyen keresztül oda–
vissza járkálni, vagy éppen visszahozni a pasidat a halottak
világából.
Néha az embernek saját kezébe kell vennie a sorsát. A
szülők–vagy a nagybácsik, ha más nincs – képtelenek
megbirkózni ezzel a dologgal. Nincs olyan felelős szülő a
világon, aki azt mondaná, hogy „Hát persze, menj, és tedd
kockára az életed! Hiszen a világ sorsa áll rajtad.”
Hogyan is mondhatnának ilyet?
Vacsorára gyere haza! Lehetőleg élve.
Nem tennének ilyet. Nem is lehet őket ezért hibáztatni. De
attól még el kell indulni.
Nekem mennem kellett, függetlenül Macon bácsitól.
Legalábbis ezt mondogattam magamnak, miközben John és én
a mélyen Ravenwood alatt fekvő Járatok felé vettük az irányt.
A Járatokba, ahol a sötétségben az év bármely napjának
bármely órája lehetett – tulajdonképpen bármelyik
évszázadban, bárhol a világon.
Nem a Járatok voltak a legfélelmetesebbek.
Még csak az sem aggasztott, hogy Johnnal azóta nem voltam
kettesben, mióta a Tizenhetedik Holdnál csapdába ejtett, és
elcipelt a Nagy Gáthoz.
A gond ott volt, hogy Macon bácsi igazat beszélt.
Leginkább az Átjárótól tartottam, és hogy mit találok a másik
oldalon. Az ősi Átjárótól, amelyen keresztül fény ömlött az
Igéző Járatok azon lépcsőfokára, ahol várakoztam. Az
Átjárótól, amelyen a NEW ORLEANS felirat állt. Arra a helyre,
ahol Amma lepaktált a világegyetem legsötétebb mágiájával.
Megborzongtam.
John félrehajtott fejjel nézett rám.
– Miért álltál meg itt?
– Semmiért.
– Félsz, Lena?
– Nem. Mitől félnék? Csak egy város.
Igyekeztem nem gondolni a fekete mágiával üzletelő
bokorokra, sem a voodoora. Abból, hogy Ethan a rossz időkbe
is követte Ammát, még nem következik, hogy én is ugyanabba
a Sötétségbe futok bele. Vagy legalábbis nem ugyanabba a
bokorba.
Tényleg?
 – Ha azt hiszed, hogy New Orleans csak egy város, jobb, ha
nekifutsz még egyszer – mondta John halkan, és a Járatok
sötétjében alig tudtam kivenni az arcát. Pont úgy
megijedhetett, ahogyan én.
– Te meg miről beszélsz?
– Az ország legerősebb Igéző városáról – a modernkori Sötét
és Fényhozó hatalmak nagyszerű közeledéséről. A városról,
ahol a nap bármely percében megtörténhet bármi.
– Egy százéves bárban kétszáz éves természetfelettiekkel? –
Tényleg meg kellene ijednem? Tulajdonképpen magamat
próbáltam megnyugtatni.
John vállat vont.
– Akár itt is kezdhetünk. Abrahamet ismerve nem fogunk
olyan könnyen rábukkanni, mint hisszük.
Elindultunk felfelé a lépcsőn, kiléptünk a ragyogó
napsütésbe, amely elvezetett bennünket A Hold Sötét
Oldalához.

Az utca – ahol lerobbant bárok sorakoztak még lerobbantabb

bárok között – teljesen üres volt, ami nem csoda kora
hajnalban. Úgy tűnt, az Ajtónak ezen az oldalán gyakorlatilag
minden utca New Orleans francia negyedébe vezetett. A
díszes kovácsoltvas korlátok és kerítések nemcsak az erkélyek
és épületek mentén kanyarogtak, de az utcasarkokon is. Az
éles reggeli fényben látszott, hogy a színesre meszelt vakolat
több helyen is pergett, és kiszívta a nap. Csak a szeméttel – de
tényleg, szemét hátán szemét volt – szegélyezett út árulkodott
az előző éjszakáról.
– Nem szívesen nézném meg ezt az utcát a Mardi Gras után –
mondtam, és lestem, hogyan juthatnék fel a járdára a
szeméthalmokon keresztül. – Emlékeztess, hogy soha ne
tegyem be a lábam egy bárba!
– Nem is tudom. Azért jól elbulizgattunk a Száműzöttekben.
Te, én meg Rid felperzseltük a táncteret. – John elmosolyodott,
én pedig elpirultam, ahogy visszaemlékeztem.

ölelö karok
sietös tánc
Ethan arcán
sápadt a ránc

Megráztam a fejem, hogy széteshessenek ezek a sorok.

– Én nem egy züllött természetfelettiek számára kialakított
föld alatti lyukról beszélek.
– Jaj már! Nem is voltunk züllöttek. Legalábbis te nem. Rid és
én valószínűleg megfeleltünk a leírásodnak. – Játékosan az ajtó
felé tolt.
Én kissé kevésbé játékosan löktem vissza.
– Fejezd be! Az már egymillió éve történt! Vagy kétmillió.
Nem is akarok visszagondolni rá.
– Ugyan már, Lena! Én boldog vagyok. Te meg…
Éles pillantást vetettem rá, mire azonnal elhallgatott.
– Te is boldog leszel megint, ígérem. Azért vagyunk itt, nem?
Megint ránéztem. Hajnalok hajnalán ott állt mellettem egy
lerobbant utca kellős közepén a francia negyedben, mert
segíteni akart megtalálnom azt a nem–egészen–embert, akit a
legeslegjobban gyűlölt az egész világon. Több oka volt
gyűlölni Abraham Ravenwoodot, mint nekem. De egy szóval
sem emlegette, mire vettem rá.
Ki gondolta volna, hogy John az egyik legjobb ember, akivel
valaha találkoztam? És ki gondolta volna, hogy egy nap
önként vállalkozni fog arra, hogy az életét kockáztatva
segítsen nekem visszahozni életem szerelmét?
 Rámosolyogtam, bár leginkább sírni szerettem volna.
– John?
– Igen?
Oda se figyelt rám. A kocsmák cégéreit betűzgette,
valószínűleg azt fontolgatva, hogy honnan veszi a bátorságot a
belépésre. Mind sorozatgyilkosok találkahelyének tűnt.
– Ne haragudj!
– Mi van?
Ezt meghallotta. Össze volt zavarodva, de figyelt.
– Ezért az egészért. Hogy téged is bele kellett keverjelek. És
ha nem akarod tovább… úgy értem, ha nem találjuk meg a
Könyvet…
– Megtaláljuk.
– Csak azt akarom mondani, hogy nem hibáztatlak, ha nem
akarod végigvinni ezt az egészet. Abrahammel meg minden.
Nem bírtam elviselni, hogy ezt kell tennem vele. Vele és
Livvel –függetlenül attól, mi történt közöttünk a múltban.
Függetlenül attól, hogy Liv azt hitte, szereti Ethant.
Akkor.
– Meg fogjuk találni a Könyvet. Ugyan már! Ne beszélj
sületlenségeket!
John szétrugdosta a szemetet, így az üres sörösüvegek és
zsírfoltos szalvéták között végre feljutottunk a járdára.
Lassan haladtunk, mert benéztünk minden kapualjba, hogy
van–e ott valaki. Legnagyobb meglepetésemre tényleg
találtunk rejtőzködő alakokat. Összekuporodva az elsötétített
kapualjakban. Az elhagyatott, árnyékos sikátorokat
sepregetve. Néhány körvonalat az erkélyeken is láttunk.
A francia negyed nem sokban különbözött az Igézők
világától. Vagy Gatlin megyétől. Létezik egy szemmel nem
látható, másik világ az ismert világban.
Csak azt kellett megtanulni, merre nézzen az ember.
– Ott van – mutattam rá az ajtóra.
 A HOLD SÖTÉT OLDALA

A fából faragott cégér két ősrégi láncra függesztve

himbálózott előre–hátra. Nyikorgott a szélben.
Pedig nem is fújt a szél.
A vakító reggeli fényben hunyorogva igyekeztem kivenni
valamit a kapualj mögötti árnyékokból.
Ez a Sötét Oldal nem különbözött a környék többi, majdnem
üres bárjától. Már az utcán hallottam a súlyos ajtón keresztül
kiszűrődő hangokat.
– Már ilyen korán járnak ide? – fintorgott John.
– Talán nincs is korán. Lehet, hogy nekik ez későnek számít.
Találkozott a pillantásom egy férfiéval, aki az ajtókeretnek
támaszkodva igyekezett rágyújtani egy cigarettára. Motyogott
valamit magában, majd elkapta a tekintetét.
– Aha. Túl későnek.
John a fejét csóválta.
– Biztos vagy benne, hogy ez az a hely?
Már vagy ötödjére nyomtam a kezébe a gyufásdobozt.
Feltartotta a fedelet, és a lógót összehasonlította a cégérrel.
Egyformák voltak. Még a cégérre faragott félhold is
megegyezett a John kezében levő gyufásdobozra nyomtatott
félholddal.
– Annyira reméltem, hogy nemleges lesz a válasz.
Visszaadta a gyufásdobozt.
– Bírnád, mi? – mondtam, és leráztam egy koszos szalvétát a
fekete Chuckról.
Rám kacsintott.
– Hölgyek előre.
 22. FEJEZET

Aranyozott kalitkába zárt madár

K ellett egy kis idő ahhoz, hogy a szemem hozzászokjon a

félhomályhoz, a bűzt viszont meglehetősen rosszul
tűrtem. A helyiséget rothadás, rozsda és romlott sör szaga
töltötte be – mintha minden romlott lett volna. Az árnyékban
kicsi, kerek asztalok sorait láttam, és egy hatalmas rézpultot,
amely majdnem olyan magas volt, mint én. A magasba nyúló
polcokon üvegek sorakoztak, a mennyezet olyan magasan
volt, hogy a rézcsillárok mintha a semmiből lógtak volna alá.
Minden felületet és üveget por borított. Ott kavargott a
levegőben is, ahol a csukott ablakokon keresztül bevilágított
egy kis fény.
John oldalba bökött.
– Te, nincs valami Igézet, amitől bedugul az orrunk?
Mondjuk egy Minus Sagus Igézet?
– Nem, de esetleg egy Sadat Befox Igézetet szívesen
alkalmazok.
– Csillapodj, Igéző lány! Nem Fényhozó vagy? A jófiúk
egyike.
– Kicsit kilógok a sorból, nemde? A Tizenhetedik Holdnál
Fényhozónak és Sötétnek is választottak. – Komoran
meredtem rá. – Ne feledkezz meg a Sötét oldalamról!
– Betojtam – vigyorgott.
– Azt jól teszed. Nagyon is.
 Egy tükörre festett feliratra böktem mögötte. Néhány szó
mellé egy nő körvonalát festették.
– „Alkoholt érintő ajak nem érinti az ajkunkat”. – A fejemet
csóváltam. – Ezt a szlogent a Jackson pomponlányai még nem
hallották.
– Mi van? – nézett fel John.
– Fogadjunk, hogy az alkoholtilalom alatt titkos italmérés
volt. New Orleans tele volt ilyenekkel. – Körülnéztem a
helyiségben. –Ami azt jelenti, hogy kell itt lenni még egy
teremnek. Titkos szobának.
John bólintott.
– Hát persze. Abraham sosem lógna olyan helyen, ahová
bárki csak úgy besétálhat, legyen az akárhol. Minden
otthonunkban ez volt a közös nevező. – Körülnézett. – De
ilyen helyre nem emlékszem.
– Talán még azelőtt volt, hogy te megszülettél, és azért járt
ide, mert itt a jelenleg is élők közül senki sem bukkanhatott rá.
– Talán. De valami nem tetszik ebben a helyben.
Aztán meghallottam egy ismerős hangot.
Na ne. Ismerős nevetés, édes, kísérteties. Így csak egyetlen
ember nevet a világon.
Ridley? Te vagy az?
Keltáltam neki, de nem felelt. Talán nem is hallotta, vagy már
túl régen nem beszéltünk egymással semmiféle értelmes
módon. A végére akartam járni.
Felrohantam a bár túlvégén lévő, fából faragott lépcsőn. John
a sarkamban volt. Amikor odaértem a szobához, dörömbölni
kezdtem a falon, ahonnan a hangját hallottam kiszűrődni,
magasan az üvegek és a rekeszek fölött. A raktár fala üreges
volt, és határozottan volt valami mögötte.
Ridley!
Alaposabban körül akartam nézni. Eltoltam egy magas
rekesztornyot az útból. Lehunytam a szemem, és ellazulva a
levegőbe emelkedtem, amíg egy vonalba nem értem az
ablakkal. Kinyitottam a szemem, és egy pillanatig egy helyben
lebegtem. Annyira meglepett, amit láttam, hogy lezuhantam a
padlóra.
Megesküdtem volna rá, hogy az unokatesómat láttam, vastag
sminket és megvillanó aranyat. Rid nem volt veszélyben.
Valószínűleg itt héderezett, és a körmeit lakkozta. Szopogatta
a nyalókáját, és piszok jól érezte magát.
Vagy hallucináltam.
Megölöm.
– Esküszöm, Rid, ha tényleg annyira megőrültél,
ha tényleg totál Sötét lettél, fogom azokat a nyalókákat,
és egyesével nyomom le őket a torkodon!
– Mi van?
Éreztem John karját mögöttem.
A falra mutattam.
– Az unokatesóm. A fal túloldalán van. – Rácsaptam a
vakolatra a legközelebbi rekesztorony felett.
– Nem, nem, nem! Nem! – John hátrálni kezdett, mintha az
unokatesómnak már az említése is elég lett volna ahhoz, hogy
felhúzza a nyúlcipőt.
Elvörösödtem. Az én unokatestvérem, és én akarom megölni.
Tehát, az én unokatestvérem, és én akarom megölni. Családi
ügy.Ehhez Johnnak nincs köze.
– John, be kell mennem érte.
– Elment az eszed?
– Valószínűleg.
– Ha Abrahammel bútorozott össze, nem megy sehova veled.
Azt meg nem akarhatjuk, hogy Abraham ránk találjon, mielőtt
kifundálnánk, hogyan szerezzük meg a Könyvet.
– Szerintem nincs itt – mondtam.
– Gondolod vagy tudod?
– Ha Abraham itt lenne, nem éreznéd meg? Azt hittem, ti
ketten valahol össze vagytok kötve. Nem így mosta át az
agyadat?
 John idegesnek tűnt, nekem meg lelkiismeret–furdalásom
támadt.
– Nem tudom. Lehet. – Az ablakra pillantott. – Rendben.
Menj be, és nyomozd ki, mi van Ridley–vel! Én meg itt kint
őrködöm, nehogy Abraham akkor lépjen be, amikor te is bent
vagy.
– KÖszi, John.
– De ne legyél hülye! Ha túl Sötét lett a csaj, akkor túl Sötét.
Ridley–t nem lehet megváltoztatni. Mindannyian a saját
bőrünkön tapasztaltuk meg.
– Tudom.
Mindenki másnál jobban tudtam, talán Link volt az egyetlen,
aki nálam is többet szenvedett tőle. De valahol legbelül azt is
tudtam, hogy az unokatesóm olyan, mint mindenki más. Hogy
mennyire szeretett volna tartozni valahova, mennyire szerette
volna, hogy szeressék, hogy barátai legyenek, hogy boldog
lehessen… pont, mint mindannyian.
Mennyire lehet Sötét egy ilyen lány?
Hát az Új Rend nem arról szólt, hogy az árat megfizettük –
Ethan fizette meg –, és hogy a dolgok soha nem olyan
egyszerűek, mint amilyennek látszanak?
Hát nem ezért választottam ki magam Sötétnek és Fényhozónak is?
– Biztos, hogy minden oké lesz odabent?
Mások ezt máshogyan látják? Ridley is? Különösen Ridley?
John oldalba bökött.
– Föld hívja Lenát. Adhatnál valami hangjelzést, hogy
hallottad, amit mondtam. Aztán belöklek az oroszlán elé.
Összpontosítottam.
– Elmehetsz. Jól vagyok.
– Öt perc. Csak ennyit kapsz – mondta.
– Értettem. Négy is elég lesz.
John eltűnt, én meg magamra maradtam az unokatesómmal.
Sötét vagy Fényhozó. Jó vagy rossz. Vagy valami a kettő
között.
 Jobban meg akartam nézni. Fogtam egy láda bort, és a falba
vágott ablak alá húztam. Felléptem az ingatag tákolmányra,
amely majdnem felborult, de sikerült kiegyensúlyoznom
magam.
Cserébe nem láttam semmit.
Ugyan már!
Lehunytam a szemem, a karommal körözni kezdtem, és a
mennyezet felé löktem magam. A szobában villogni kezdett a
fény.
Ez az.
Nem repültem valami jól, de ez inkább lebegés volt. Inogva
emelkedni kezdtem, míg a tornacsukám néhány centire el nem
hagyta a borosládát.
Na még egy kicsit. Csak meg akartam nézni, hogy az
unokatestvérem végleg elveszett–e a számunkra, csatlakozott–
e a létező Legsötétebb Incubushoz, ami azt jelentené, hogy
soha többé nem tér haza, hozzám.
Csak egy utolsó pillantás.
Feljebb tornáztam magam, a kis ablakkal nagyjából egy
szintre.
Akkor láttam meg a mennyezetig érő rácsokat, amelyek
körbevették Ridley–t. Aranybörtön. Szó szerint egy
aranykalitka.
Nem hittem a szememnek. Ridley nem Abraham
luxuslakásának díványán heverészett. Fogoly volt.
Megfordult, és találkozott a pillantásunk. Rid talpra ugrott,
és rázni kezdte a rácsot. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha
Csingilinget láttam volna ramaty állapotban: a fekete
szempillafesték lefolyt az arcán, a vörös rúzsa elkenődött.
Látszott, hogy nemrég még sírt, vagy valami annál is
rettenetesebb történt vele. A karját zúzódások borították, főleg
a csuklójánál. Mintha kötél vagy lánc okozta volna. Talán
bilincs.
 A szoba egyértelműen Abrahamé volt, legalábbis ezt
gondoltam, mert mintha egy őrült tudós lakhelyét láttam
volna: tömött könyvespolc mellett álló egyszemélyes ágy. A
magas, fából faragott asztalon mindenféle felszerelés volt.
Akár vegyészé is lehetett volna a szoba. Ami ennél furcsább
volt: az ablak két oldala nem volt fizikai értelemben párja
egymásnak. A tiltott italmérés ablaka olyan volt, mint egy
mocskos teleszkóp, és fogalmam nem volt, tulajdonképpen
mire nézett. Abrahamet ismerve bárhol lehetett a Halandók
univerzumában.
De mindez nem számított. Ridley–ről volt szó. Szörnyű
bárkit is ilyen állapotban látni, nemhogy az én szeleburdi, laza
unokatesómat.
Éreztem, hogy az Igéző szellőben tekeredni kezdenek a
fürtjeim.

„Aurae Aspirent
Ubi tueor, ibi adeo.
Fújjon a szél oda,
Ahová visz a szem.”

Pörögni kezdtem a semmiben. Éreztem, hogy a világ eltűnik

alólam, és amikor megint szilárd talaj volt a lábam alatt, Ridley
mellett álltam.
A kalitkán kívül.
– Hugi, hát te mit keresel itt? – szólt Ridley, és hosszú,
rózsaszín körmeit átdugta a rácson.
– Azt hiszem, ezt én is megkérdezhetném, Rid. Jól vagy? –
Óvatosan közelítettem a rácshoz. Szerettem az unokatesómat,
de nem felejtettem el, mi történt. A Sötét oldalt választotta, és
elhagyott bennünket – Linket, engem, mindenkit. Képtelenség
volt tudni, melyik oldalon áll most.
Meg mindig.
 – Gondolom, elég nyilvánvaló, nem? – csattant fel. – Voltam
már jobban is. – Megrázta a rácsot. – Sokkal jobban.
Ridley visszaült a sarkára, és sírni kezdett, mintha még
mindig kicsik lennénk, és valaki bántotta volna a játszótéren.
Mondjuk ez nem történt meg túl sokszor, és akkor is inkább én
bőgtem.
Mindig Ridley volt az erősebb.
Talán ezért rendültem meg annyira a könnyeitől.
Lecsusszantam mellé a padlóra, és megfogtam a kezét.
– Annyira sajnálom, Rid. Dühös voltam rád, amikor nem
tértél vissza, amikor Ethan, most, hogy Ethan már…
Nem nézett a szemembe.
– Tudom. Hallottam. Szörnyen érzem magam. Minden akkor
történt. Abraham dühös volt, én meg nem segítettem azzal,
hogy el akartam menni. Csak haza akartam menni. De annyira
mérges lett rám, hogy bezárt ide. – Úgy rázta a fejét, mintha az
emlékeitől akart volna megszabadulni.
– Komolyan mondom, Rid. Tudhattam volna, hogy eljössz,
ha csak valami meg nem gátol benne.
– Mindegy. Ne sírjunk a kiömlött tejbe! – Megtörölte a
szemét, amivel még jobban szétkente a cseppfolyóssá vált
festéket. – Robbantsuk fel ezt a szemétdombot, mielőtt
Abraham visszatér, különben te is itt rohadhatsz velem az
elkövetkező kétszáz évben!
– Hova ment?
– Mit tudom én. Általában abban az undok laborfélében tölti
a napjait, azokkal a teremtményekkel. De képtelenség
kiszámolni, mikor jön vissza.
– Akkor az lesz a legjobb, ha máris nekilátunk. –
Körülnéztem. – Rid, láttad Abrahamnél a Holdak Könyvét? Itt
van?
Ridley a fejét rázta.
 – Viccelsz? Bottal sem nyúlnék ahhoz az irományhoz, azok
után főleg nem, hogy átkúrt mindenkit, aki egy ujjal is
hozzáért.
– De láttad?
– Dehogy! Itt nem. Ha még mindig Abrahamnél van, nem
olyan ostoba, hogy magánál tartsa. Gonosz, de nem hülye.
Micsoda csalódás!
Ridley megint a rácsot rázta.
– Siess már! Totál beragadtam ide. Védő Igézeteket olvasott
rám, ha minden igaz. Meg fogok őrülni idebenn…
Iszonyú csattanást hallottam, egy néhány ládányi
laborfelszerelés landolt mellettem a padlón. Törött üvegcserép
és szilánkok mindenhol… mintha tönkretettem volna
Abraham munkáját a tudományos kiállításra. Világító zöld
takonyszerűség folyt a hajamból.
Hoppá.
Macon bácsi próbált kibontakozni John Breed szorításából,
akinek beszorult az egyik lába valami rekeszbe.
– Hol vagyunk? – bámult M. bácsi hitetlenkedve a kalitkára.
– Miféle őrült hely ez?
– M. bácsi? – Ridley pont olyan megkönnyebbültnek tűnt,
mint amennyire összezavarodott. – Te Utaztál?
– Odakint találtam rá – mondta John. – Nem engedett volna
el. Amikor megpróbáltam visszajönni, valahogy rám
akaszkodott. – John látta a tekintetemet, mert azonnal
védekezésre váltott. – Hé, ne nézz így rám! Nem állt
szándékomban stopposokat felvenni.
Macon bácsi haragosan Johnra nézett, aki ugyanolyan
mérges pillantást vetett vissza rá.
– Lena Duchannes! – Még nem láttam a nagybátyámat
ennyire felpaprikázottnak. A zöld takonyszerűség ott
folydogált az egyébként kifogástalan öltönyén. Ridley–ről rám
pislogott, majd mindkettőnk felé bökött. – Azonnal hozd ki!
 Megragadtam Ridley kezét, elmorogtam az Aurae
Aspirentet, miközben Macon bácsi türelmetlenül topogott. Egy
másodperccel később az unokatesóm ott állt mellettem, a
kalitkán kívül.
– Macon bácsi… – kezdtem bele a mondókámba.
Felemelte kesztyűs kezét.
– Ne! Egy szót sem! – Villant egyet a szeme, és tudtam, hogy
be kell fognom a számat. – Koncentráljunk arra, amiért
jöttünk, amíg tehetjük. A Könyv.
John már a dobozokat nyitogatta, és a könyvespolcot
pásztázta a Holdak Könyvét keresve. Macon bácsival
csatlakoztunk hozzá, és az utolsó négyzetcentiméterig
átvizsgáltuk a helyet. Ridley duzzogva ült egy rekesz tetején,
amivel ugyan nem sokat segített, de legalább nem is rontott a
helyzeten. Jó jel.
Megállapíthattam, hogy Abraham Ravenwood lehet
Frankenstein doktor Igéző megfelelője. Nem sok dolgot
ismertem fel a Bunsen–égőkön és a lombikokon kívül, pedig
tanultam kémiát. John és Macon bácsi olyan ütemben dúlták
fel a helyiséget, mintha Frankenstein szörnye szabadult volna
rá a laborra.
– Nincs itt – dobta be a törülközőt John.
– Akkor mi sem maradunk. – Macon bácsi leporolta a
zakóját. – Indulás haza, John. Most!
Az Utazás egy dolog. Viszont az a sebesség, amellyel John
mindannyiunkat hazajuttatott – Macon bácsi meg sem
nyikkanhatott –, na az volt valami. Ridley még le sem
törölhette a mosómedvére emlékeztető sminkjét, és máris a
szobámban találtam magam.
A brácsa még mindig játszotta Paganini 24. capriccióját.
 23. FEJEZET

Tejponálló

K övetkező nap zuhogott az eső, és a Tejponállóban úgy

csöpögött a víz, mintha a tető megadta volna magát.
Ami még ennél is hervasztóbb volt: Macon bácsi nem ítélt
szobafogságra. Nyilván enélkül is elég reménytelen volt a
helyzet. Tehát nagyon reménytelen.
Mindenhol esett az eső a Tejponállóban, kint is, bent is. Víz
csöpögött a plafonról, vibráltak a villanyégők. A víz lassan,
könnycseppek módjára csörgött végig a falon a ferdén
felakasztott A hónap dolgozója fotó alatt – utóbbi nyilván a
Stonewall Jackson hajrálány–csapatának egyik tagja lehetett,
mindegy, hogy melyik, az utóbbi időben mind ugyanúgy
néztek ki.
Egyik sem érdemelt könnyeket. Már nem.
Végignéztem a szinte üres éttermen, Linket vártam. Senki
sem dugta ki az orrát ilyen időben, még a legyek sem. Nem
hibáztattam őket.
– De most komolyan, Lena. Nem fejeznéd végre be? Elegem
van az esőből. Olyan szagom van, mint egy ázott kutyának. –
Link a semmiből bukkant elő, és becsusszant velem szemben a
bokszba. Úgy is nézett ki, mint egy ázott kutya.
– A szagodnak semmi köze az esőhöz, barátom –
mosolyogtam. Johnnal szemben Linkben maradt elég emberi
ahhoz, hogy a természet elemei bosszanthassák. Felvette a
szokásos Link–pózt: hanyagul hátradőlt a bokszban, és úgy
tett, mintha képes lett volna elaludni.
– Nem én csinálom – mondtam.
– Na persze. December óta nem láttuk a napot.
Mennydörgés futott végig az égen. Link a plafonra meredt.
A homlokomat ráncoltam.
– Már biztosan hallottad a hírt. Megtaláltuk Abraham
lakhelyét. A Könyv nem volt ott. Legalábbis mi nem találtuk
meg.
– Nyilván. És akkor most? – sóhajtotta.
– B terv. Nincs más választásunk.
John.
Képtelen voltam hangosan kimondani. Ökölbe szorult a
kezem az ülésen.
Megint megdördült az ég.
Én csinálom? Nem tudom, hogy én csinálom–e, vagy az
időjárás csinál velem valamit. Hetekkel ezelőtt elveszítettem a
fonalat. Az étterem közepére helyezett piros vödörbe hulló
esőcseppeket néztem.

vörös esö müanyag

könnye hagy foltokat

Fel akartam ébredni ebből a kábulatból, de nem tudtam

levenni a szemem a vödörről. A víz ritmusosan csepegett.
Mint a szívdobogás, vagy egy vers. A halottak névsora.

Elöször Macon
Aztán Ethan.
Nem.
Apám.
Aztán Macon.
Anya.
 Aztán Ethan.
Most John.

Hány embert veszítettem el?

És még mennyit fogok? Johnt is elveszítem? Hogyan tudna
Liv megbocsátani nekem ezért? Számít ez egyáltalán?
Bámultam az esőcseppeket magam előtt a zsírfoltos asztalon.
Link és én csendben üldögéltünk, előttünk összegyűrt
zsírpapír, és műanyag pohárban jégkása. Kihűlt, dermedt étel,
amihez egyikünk sem akart hozzányúlni. Amikor nem a
család étkezőasztalánál ült, Link már nem is tettette, hogy
eszik.
Megbökött.
– Hé! Jaj már, Lena! John tudja, mit csinál. Nagyfiú.
Megszerezzük a Könyvet, és visszahozzuk Ethant, nem
számít, milyen őrültséget tervezel.
– Nem vagyok őrült. – Nem is tudtam, hogy Linket vagy
magamat akarom–e meggyőzni.
– Nem mondtam, hogy az vagy.
– Mondod, amikor csak lehetőséged van rá.
– Szerinted én nem örülnék, ha visszajönne? – mondta Link.
– Szerinted nem szar úgy kosárra dobálni, hogy nincs ott, és
nem mondja, hogy milyen béna vagyok, vagy hogy mekkora
arcom van? Járom a Ronccsal Gatlint, üvöltetem a dalainkat,
de semmi értelme így.
– Tudom, hogy nehéz, Link. Nagyon jól tudod, hogy tudom,
jobban, mint bárki más.
Könnyes lett a szeme, és lehajtott fejjel meredt a zsíros
asztalra.
– Már énekelni sincsen kedvem. A fiúk a bandában arról
beszélnek, hogy fejezzük be. A Holy Rollersből egy nap
bowlingcsapat lesz. – Úgy festett, mint aki mindjárt kidobja a
taccsot. – Ha így haladok, nem lesz más választásom, mint
főiskolára menni, vagy egy még annál is rosszabb helyre.
– Link, ne beszélj így! – De ez volt az igazság. Ha Link
főiskolára megy – legyen az akár a Summerville–i Szakképző –
, vége lenne a világnak, függetlenül attól, hányszor próbálta
Ethan megmenteni nekünk.
Próbálta.
– Talán csak nem vagyok olyan bátor, mint te, Lena.
– Dehogynem! Hány évet túléltél anyáddal egy fedél alatt,
nem emlékszel? – Igyekeztem mosolyogni, de túl voltunk azon
a ponton, hogy Linket fel lehessen vidítani.
Mintha a falnak beszéltem volna.
– Talán ideje feladnom, amikor ennyire rosszak az esélyek.
– Te meg miről beszélsz? Mindig is rosszak voltak az esélyek
– mondtam.
– De engem haraptak meg! Én kapok év végén egyest, és én
buktam meg még a pótvizsgán is!
– Az nem a te hibád volt, Link. Segítettél Ethannek
megmenteni engem.
– Nézzünk szembe a tényekkel! Az egyetlen lány, akit valaha
szerettem, a Sötétséget választotta helyettem.
– Rid szeretett téged. Te is tudod. És ami Ridley–t illeti… –
Majdnem megfeledkeztem arról, miért is hívtam ide. Link még
nem tudta. – Komolyan. Nem érted. Rid…
– Nem akarok róla beszélni. Nem illettünk össze. Korábban
sem jött össze soha semmi. Nem tudom, miért gondoltam,
hogy ez működni fog.
Link elhallgatott, mert az ajtó fölé akasztott csengő
megszólalt, és hirtelen megállt az idő – valamiféle
neonrózsaszín madártollas, lila gyöngyös összevisszaságban.
Volt ott még szemceruza, szájkontúrceruza, meg minden,
amivel egy arcon valamit ki lehet húzni, ki lehet emelni, vagy
éppen színezni a sminkpaletta minden szivárványszínében.
Ridley.
 Alig mondtam ki gondolatban a nevét, már repültem is felé,
és átöleltem.
Tudtam, hogy el fog jönni, hiszen én magam találtam rá
Abrahamnél, de a saját szememmel látni, hogy ott korzózik a
Tejponálló műanyag asztalkái között… Majdnem ledöntöttem
tízcentis platformcipőjéről. Senki sem tudott úgy járni magas
sarkúban, mint az unokatesóm.
Tesó.
Ezt keltálvá mondta, miközben a nyakamba bújt, és az
orromat hajlakk–, tusfürdő– és cukorkaillat dugította el. A
levegőben csillámpor kavargott körülöttünk, mert Ridley az
egész testét bekente valami csillogó szarral.
Sötét vagy Fényhozó, közöttünk ez sohasem volt téma.
Élesben sohasem. Egy családhoz tartozunk, és végre újra
együtt voltunk.
Fura itt Rövid Gyufa nélkül. Nagyon sajnálom, Tesó.
Tudom, Rid.
A Tejponálló közepén végre felfogta, végre megértette, hogy
mi is történt itt.
Mit veszítettem el.
– Minden oké, kölyök? – Hátrahúzódott, hogy a szemembe
nézhessen.
Megráztam a fejem, és könnyes lett a szemem.
– Nem.
– Elmagyarázná végre valaki, hogy mi folyik itt? – Link úgy
festett, mint aki mindjárt elájul, vagy kidobja a taccsot, vagy
végrehajtja mindkettőt egyszerre.
– Ezt akartam elmondani. Ridley–re egy kalitkában találtunk
rá Abraham házában.
– Tudod, milyenben. Mint a pávák, Tökösfiú. – Rid vagy nem
akart, vagy nem mert Link szemébe nézni. – Bár én dögös
páva voltam.
Soha nem fogom megérteni, hogy igazából mi történt
kettejük között. Senki nem érti – szerintem ők sem.
 – Helló, Rid. – Link sápadt volt, negyed–Incubushoz képest
is. Mintha valaki pofán vágta volna.
Rid csókot dobott felé.
– Jól nézel ki, Tökösfiú.
Link dadogni kezdett.
– Te meg… te meg… tudod, na.
– Tudom. – Ridley kacsintott, és visszafordult felém. –
Húzzunk el innen! Már túl sok idő telt el. Képtelen vagyok
tovább csinálni.
– Mit? – Ezt a szót Link dadogás nélkül tolta, bár az arca
olyan vörös lett, mint a csöpögő mennyezet alá állított vödör.
Ridley felsóhajtott, és áttolta a nyalókát a szája másik
sarkába.
– Hahó! Szirén vagyok, Cukipofa. Rossz kislány. Vissza kell
térnem az enyéim közé.

– Abraham, mi? Az a vén kecske! – csóválta a fejét Ridley.

Bólintottam.
– Ez a tervünk. – Már ha ez tervnek volt nevezhető
egyáltalán.
Sötét volt odabent, és a Száműzöttek Klubjának
mennyezetlámpái mintha inkább sötétítettek volna a
helyiségen világítás helyett. Nem hibáztattam Ridley–t, hogy
ide akart hozni bennünket. Mindig ide akart jönni, mióta Sötét
lett.
Azonban ha valaki nem tartozott a Sötét Igézők közé, aligha
találhatta a helyet relaxálásra alkalmasnak. A fél éjszakát azzal
töltötte az ember, hogy kerülte mások pillantását, és igyekezett
jó irányba mosolyogni.
– Szerinted ha megszerezzük Rövid Gyufának a Holdak
Könyvét, akkor ő majd szépen visszaejti a bakancsot?
 Link morogni kezdett mellettünk. Ragaszkodott hozzá, hogy
biztonsági okokból velünk tartson, de látszott rajta, hogy még
nálam is jobban utálja ezt a helyet.
– Vigyázz a szádra, Rid! Ethan nem dobta fel a bakancsot.
Legalábbis nem magasra.
Elmosolyodtam. Bár Link maga is többször kimondta már,
hogy Ethan elment, idegenek szájából mégsem szívesen
hallotta.
Mert Ridley már nem tartozott közénk, legalábbis Link
szerint. Rid elhagyta őt, és átállt a Sötét oldalra.
Kívülálló lett.
Erre Link jól ráérzett.
– Ki kell mennem a mosdóba. – Tétovázott kicsit, mert nem
szívesen hagyott magamra. A Száműzöttek Klubjához hasonló
szórakozóhelyeken mindenkinek megvolt a maga testőre. Az
enyém történetesen egy aranyszívű negyed–Incubus volt.
Ridley megvárta, amíg Link hallótávolságon kívülre ért.
– Szar terv.
– Nem szar.
– Abraham nem fogja elcserélni a Holtak Könyvét John
Breedre. John számára értéktelen lett, most, hogy a Dolgok
Rendje helyreállt. Késő.
– Ezt nem tudhatod.
– Elfelejted, hogy több időt töltöttem Abrahammel az elmúlt
hónapokban, mint amennyi jólesett volna. Nagyon
buzgólkodott valamin. Mindennap abban a Frankenstein
laborban ügyködött, azt kutatja, mi ment félre John Breednél.
Totál, mint egy őrült tudós.
– Ami azt jelenti, hogy kell neki John, és oda fogja adni a
Könyvet érte. Pontosan ezt akarjuk elérni.
Ridley felsóhajtott.
– Te hallod is, amit mondasz? Abraham nem jófiú. Nem
akarhatod Johnt tálcán odanyújtani neki. Az öreg, amikor
éppen nem szárnyat ragasztott a denevérekre, valami kopasz
agyrém csávóval találkozgatott, nyilván titokban.
– Ennél pontosabb leírást nem tudsz adni? Így elég nehéz
leszűkíteni a választékot.
Ridley megvonta a vállát.
– Nem tudom. Angel? Vagy Angelo? Valami templomos.
Görcsbe rándult a gyomrom. A pohár jéggé fagyott a
kezemben.
A jéghideg kristályok égetni kezdték az ujjbegyemet.
– Angelus?
Rid a bárpulton álló fekete tálból egy csipszet dobott a
szájába.
– Az lesz az. Valami szupertitkos letámadás miatt
bandáznak. A részleteket nem hallottam. De ez a csávó pont
úgy utálja a Halandókat, mint Abraham.
Hogyan paktálhat le a Távoli őrzők Tanácsának egy tagja egy
olyan Vérincubusszal, mint Abraham Ravenwood? Láttam,
mit akart tenni Angelus Mariannal, így tudtam, hogy egy
szörnyeteg, de azt gondoltam, hogy az igazság érdekében
ilyen elmebeteg. Nem hittem volna, hogy összebútorozik
Abrahammel.
Pedig nem ez volt az első alkalom, hogy Abraham és a Távoli
Őrzők összeegyeztették a terveiket. Macon bácsi beszélt már
erről, közvetlenül Marian tárgyalása előtt.
Ettől a gondolattól önkéntelenül csóválni kezdtem a fejem.
– El kell mondanunk Mariannak. De csak a könyv
megszerzése után. Tehát ha csak nem akad valami jobb
ötleted, elmegyünk Abrahamhez és megkötjük az alkut. –
Megittam a maradék fagyott szódát, és lecsaptam a poharat az
asztalra.
Összetört a kezemben.
A helyiség elcsendesedett, és a bőrömön éreztem a rám
szegeződő – nem emberi, hol aranyszínű, hol a Járatok
sötétségét megszégyenítően fekete – tekinteteket. Lehajtottam
a fejem.
A pultos grimaszolt egyet, én meg a szemem sarkából az ajtó
felé pislogtam, szinte vártam, hogy Macon bácsi felbukkanjon.
A pultos merőn bámult.
– Nem semmi szemed van!
Ridley gyors pillantást vetett rám.
– Mármint neki? Az egyik nem működik – közölte lazán. –
Tudja, hogy megy ez.
Idegesen, feszülten fészkelődtünk a széken. A
Száműzöttekben az ember nem feltűnősködött, pláne akkor
nem, ha az egyik szeme aranyszínben csillogott.
A pultos még egy pillanatra rajtam felejtette a tekintetét,
aztán bólintott, és az órájára pillantott.
– Persze hogy tudom, hogy megy ez. – Most az ajtó felé
pislogott.
Már biztosan hívta a nagybátyámat.
Micsoda patkány.
– Asszem minden segítségre szükséged lesz, hugi.
– Te meg miről beszélsz, Rid?
– Csak azt mondom, hogy a jelek szerint megint nekem kell
megmentenem a szánalmas bőrötöket. – Lepöckölt egy
üvegszilánkot a pultról.
– Megmenteni? Hogyan?
– Azt hagyd csak rám! Még a végén kiderül, hogy több
vagyok csinos pofikánál. Persze az is vagyok. – Mosolyogni
próbált, de elég halványra sikeredett. – Csinos
pofika meg minden más.
Elég vérszegényre sikeredett vicc. Talán Ethan eltűnése
ugyanolyan rosszul érintette őt is, mint bennünket.
A megérzésem egy dologban remekül működött.
Macon bácsi óramű pontossággal jelent meg az ajtóban, én
meg olyan gyorsan termettem a hálószobámban, hogy nem
volt alkalmam rákérdezni Ridley–nél, mit is érez valójában.
 24. FEJEZET

A kéz, amely a bölcsőt ringatja

R idley a leghátsó kriptasor mögött várt ránk, amely az

elhajigált sörösüvegek számából ítélve népszerű
találkahely lehetett egész Gatlin megyében.
Elképesztőnek találtam, hogy emberek önszántukból jönnek
ide. Az Örök Nyugodalom Kertjében mindenhol ott volt
Abraham ujjlenyomata. Látszólag semmi sem változott, mióta
megidézte a Háborgókat néhány héttel a Tizennyolcadik Hold
előtt. A figyelmeztető táblák és sárga szalagok labirintust
képeztek az összeomlott mauzóleumok, gyökerestől
kiszakított fák, és töredezett sírkövek között a temető új
részén. Most, hogy a Dolgok Rendje helyreállt, a fű nem égett
ki többé, és a sáskák is eltűntek. De ott voltak a jelek, ha az
ember tudta, hova nézzen.
Gatlin hozta a formáját, a kár nagyobb részét elrejtette a friss
földből emelt halom, amelyen most Ridley állt. A koporsókat
újratemették, a sírokat lezárták. Meg sem lepődtem. Gatlin
lakói nem szerették, ha a csontvázak túl sok időt töltöttek a
szekrényen kívül.
Ridley kicsomagolt egy cseresznyés nyalókát, és széles
gesztusokkal mutogatni kezdett vele.
– Benyalattam vele, totálra. Hű, de büdös van! – Linkre
vigyorgott. – Ez neked szólt, Cukipofa.
 – Hogy is szól a mondás? Más szemében a szálkát… – vágott
vissza Link.
– Te is nagyon jól tudod, hogy cukormázillatom van. Miért
nem jössz közelebb, megmutatom, milyen édes vagyok! –
Hosszú, rózsaszínre lakkozott körmeit karomként görbítette
be.
Link Johnhoz lépett, aki egy középen kettétört, síró
angyalnak támaszkodott.
– Csak azt mondom, amit látok, bébi. És nagyon jól érzem az
illatodat innen is.
Link negyed–Incubusokat is megszégyenítő módon
aljaskodott Ridley–vel. Miután megemésztette, hogy Rid
visszatért, minden energiáját kötözködésre fordította.
Ridley hátat fordított nekem. Bosszantotta, hogy nem tudta
Linket kellőképpen felmérgelni.
– Éppen csak beugrottan New Orleansba, és Abraham a
tenyeremből evett.
Ezt nehéz volt elképzelni, és John sem vette be.
– Ugye nem azt akarod bemesélni nekünk, hogy néhány
nyalókás trükkel elkábítottad? Te meg a cukorkaüzleted?
Ridley lebiggyesztette az ajkát.
– Persze hogy nem. El kellett adnom neki az ötletet. Tehát
arra gondoltam, hogy ugyan ki lenne olyan ostoba, hogy
megteszi, amit kérek tőle, és hajlandó a kezemre játszani?
Természetesen ez a kis Dinkacubus itt.
Link állkapcsa megfeszült.
– Baromságot beszél.
– Szóval, azt mondtam Abrahamnak, hogy arra használtam
Linket és az érzéseit, hogy bekerüljek a hülye körötökbe, és
megtudjam, miféle nagyon hülye tervet kovácsoltok. Aztán
nyivákoltam neki egy kicsit a kalitka miatt is, mondtam, hogy
úgy tartott, mint valami házi kedvencet. Persze nem
hibáztattam érte, hiszen mindenki boldog lehet, aki maga
mellett tudhat.
 – Ez utóbbira szívesen reagálnék – csattant fel Link.
– Nem haragudott rád azért, amiért elhagytad a kalitkát? –
kérdezte John.
Ridley hangja kicsit élesebbé vált.
– Abraham nagyon jól tudta, hogy nem maradok a
kalitkában, ha megtalálom a módját, hogy kijussak. Szirén
vagyok, a természetem ellen való, hogy bezárva tartsanak. Azt
mondtam neki, hogy a Meggyőző Erőmet használtam a
szánalmas kis Incubus kifutófiúján, hogy engedjen ki. Nem
végződött jól. Abraham egy nagyobb kalitkába zárta.
– Mi mást mondtál még? – Tudni akarom, van–e reális
esélyünk megszerezni a Könyvet. Az ujjam köré tekertem az
amulettes láncot, de a feltörő emlékképeket azonnal
elhessegettem.
– Részletesen elmagyaráztam neki a dolgot, és mondtam,
hogy inkább rá fogadnék, mint rátok. – Édesen Linkre
mosolygott. – Tudod, hogy nem szeretek veszíteni.
Természetesen Abraham minden szavamat elhitte. Miért is ne?
Annyira hihető voltam.
Link a legszívesebben áthajította volna Ridley–t a
temetőfalon.
– És Abraham tényleg ott lesz? – John nem bízott benne.
– Ott lesz. Teljes életnagyságban. Az életet persze
metaforikusán értem. – Ridley megborzongott. – Nagyon
metaforikusán.
– Tehát beleegyezett abba, hogy kicserél a Holdak Könyvévé? –
kérdezte John.
Ridley felsóhajtott, és a kripta falának dőlt.
– Hát, a gyakorlatban valahogy így zajlott a dolog: „Ezek elég
ostobák ahhoz, hogy azt higgyék, odaadod a Könyvet Johnért,
de persze nem fogod, igaz?” Aztán asszem röhögtünk. Meg
volt némi részeges igézgetés. Nem tudom, nem emlékszem
mindenre.
Link karba tette a kezét.
 – Csak az van, Rid, hogy honnan tudjuk, nem mondtad–e
neki is ugyanezt? Olyan Sötét vagy, amennyire egy Igéző
lehet. Honnan tudhatjuk biztosan, kinek az oldalán állsz? –
Védelmezően elém lépett.
– Ő az unokatesóm, Link. – Kimondtam ugyan, de nem
voltam biztos a válaszban. Ridley megint Sötét Igéző lett.
Legutóbb, amikor segítséget ajánlott, csapdába ejtett, és
egyenesen a Tizennyolcadik Holdhoz és anyám karjába
vezetett.
De azt tudtam, hogy szeret engem. Már amennyire egy Sötét
Igéző szeretni tud. Már amennyire Rid képes saját magán
kívül mást is szeretni.
Ridley közelebb hajolt Linkhez.
– Jó kérdés, Cukipofa. Milyen kár, hogy eszem ágában sem
áll megválaszolni.
– Azt hiszem, egy nap, nem is sokára, úgyis kiderül az
igazság. – Link a homlokát ráncolta, én meg vigyorogtam.
– Na, hadd segítsek egy kicsit! – dorombolta Ridley. – Az a
nap még nem érkezett el.
Aztán a vattacukorillatú, testcsillámba burkolt Szirén, akit
Link imádott gyűlölni, eltűnt a szemünk elől.

Éppen csak sötétedett, amikor otthagytuk Livet és Macon

bácsit, akik egy halom, Áttetszőkről és a Ravenwood család
történetéről szóló könyv felett görnyedtek. Liv meg volt
győződve arról, hogy Ethan beszélni akar velünk, és eltökélte,
hogy megtalálja a módját a kapcsolatfelvételnek. Akármikor
lementem hozzájuk, Liv vagy jegyzetelt, vagy azt a gizmót
piszkálta, amivel a természetfeletti frekvenciákat méri. Azt
hiszem, kétségbeesetten próbált egy olyan megoldásra
bukkanni, ami nem tartalmazza John beváltását a Holdak
Könyvéit.
Nem hibáztattam ezért.
Macon bácsi is ezen dolgozott, bár az istennek sem vallotta
volna be. De minden újságot és papírfecnit alaposan átvizsgált,
hátha talál bennük valami utalást arra nézve, hogy hol
rejthette el Abraham a Könyvet.
Ezért nem közölhettem velük, mire készülünk. Nagyon jól
tudtuk, hogyan érez Liv a cserével kapcsolatban. És Macon
bácsi sem bízott volna meg Ridley–ben. Csak annyit mondtam
nekik, hogy kimegyek Ethan sírjához, és John velem tart.
Link a temetőben várt ránk. Teljesen besötétedett már, alig
tudtam kivenni a felettünk köröző és rikácsoló holló alakját,
miközben az Örök Nyugodalom Kertjének legrégebbi része
felé igyekeztünk.
Megborzongtam. A holló biztosan valami előjel lehetett. De
azt nem lehetett tudni, miféle. Vagy remekül fognak alakulni a
dolgok, és a nap végén a kezemben tarthatom a Holdak
Könyvét, amivel aztán jó eséllyel visszahozhatom Ethant, vagy
elbukom, és még Johnt is elveszítem.
John Breed nem volt az életem szerelme, valaki más életének
volt a szerelme. Azonban John és én számtalan komor hónapot
töltöttünk együtt, és ő meg Rid voltak az egyetlenek,
akikkel képes voltam beszélni. De John már nem ugyanaz az
ember volt, mint akkoriban. Megváltozott, és nem érdemelte
meg, hogy visszakerüljön Abrahamhez. Senkinek sem
kívántam volna azt.
Mi lett belőlem?

szemet szemért
ha nem az én szememet
nem ér
a fájdalom
 nem adja
magát könnyen

John kerülte a pillantásomat. Link is inkább a földre szegezte

a tekintetét. Úgy éreztem, csalódtak bennem, amiért ennyire
önző vagyok.
Én is csalódtam magamban.
Vagyok, aki vagyok. Nem vagyok jobb Ridley–nél. Csak akarom,
amit akarok.
Mindegy, raktam egyik lábam a másik elé.

Igyekeztem nem gondolni semmire, miközben Linket és Johnt

követtem a fák között. Bár az Örök Nyugodalom Kertjének
nagy részét igyekeztek visszaállítani a Háborgó–támadás előtti
időkre, a temető régi részére ez nem vonatkozott. Nem jártam
itt azóta, mióta meghasadt a föld, és rothadó holttestekkel és
törött csontokkal borította el a dombokat. A testeket ugyan
eltakarították, a földet még nem egyengették el, a Wate–
családnak még a polgárháború előtti időktől kezdve ide
temetett generácóit sírhelyek helyett hatalmas gödrök vették
körül. Mondjuk Ethan nem itt volt.
Hála istennek.
– Hú, de gáz! – Link egy ollóval a kezében határozottan
lépdelt felfelé a dombon. – De egyet se félj, fedezlek! Nem fog
magával vinni valami bizarr Vénemberföldére. Nem adlak
harc nélkül. Nem én, ha ez van a kezemben!
John oldalba bökte Linket.
– Tedd el azt az izét, kezdőkém! Nem fogsz olyan közel
kerülni Huntinghoz, hogy lenyeshesd a füvet a lába körül.
Abraham meg elvágja vele a torkodat, ha meglátja nálad, még
csak hozzá sem kell érnie.
Link szintén oldalba bökte Johnt, én meg gyorsan lebuktam,
nehogy véletlenül legurítsanak a domboldalon.
 – Miért, akkor is magammal vittem, amikor ahhoz az Obidias
nevű csávóhoz mentem, tudod, amikor levertem azt a
csirkedenevér pasast. Csak ne öless meg, Igéző Fiú!
– Várj egy percet! – John elkomorodva megállt, és felénk
fordult. – Abraham nem viccel. Fogalmatok sincsen, mire
képes, szerintem senki sem tudja igazán. Ne álljatok az
utamba, hadd intézzem el ezt magam! Csak fedezzetek,
nehogy Hunting vagy a csajod bekavarjanak.
– Rid a mi oldalunkon áll, nem emlékszel? – emlékeztettem
Johnt.
– Legalábbis ott kellene állnia. És nem a csajom. – Link
állkapcsa megfeszült.
– Tapasztalatom szerint Ridley egyetlen oldalon képes
megmaradni: a saját oldalán. – John átlépett egy imádkozó
angyal törött, csuklóban megrepedt szobra felett. Ezek a
repedezett angyalok körülöttünk nem jelenthettek jót.
Link bosszúsnak tűnt, de egy szót sem szólt. Nyilván nem
tetszett neki, hogy rajta kívül más is kritizálhatja Ridley–t. Az
jutott eszembe, hogy bármi is legyen kettejük között, soha nem
fog véget érni.
John és Link a törött koporsók és faágak között navigáltak,
majd megálltak egy hatalmas gödörnél a Honeycutt kripta
mögött. Igyekeztem lépést tartani velük, de ezekkel az
Incubusokkal képtelenség volt, hacsak nem igézem magam
Incubus–klónná.
Pár pillanat múlva már ez is mindegy volt, mert nem volt
hová mennünk.
Abraham várt ránk.
Vagy mi sétáltunk bele az ő csapdájába, vagy ő a mienkbe.
Lassan ideje volt megtudni.
Abraham Ravenwood a gödör másik oldalán állt. Hosszú
fekete kabátot és cilindert viselt, és olyan unott arckifejezéssel
dőlt egy szilánkosra törött fának, mintha valamiféle bosszantó
kötelesség teljesítésére készülne.
A Holdak Könyve ott volt a hóna alatt.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
– Elhozta – jegyeztem meg csendesen.
– De még nincs nálunk – morogta Link az orra alatt.
A fekete garbót és bőrdzsekit viselő Hunting a nagy–nagy–
nagy–nagy–nagyapja mögött állt. Cigarettázott, és a
füstkarikákat Ridley–re fújta. Rid köhögött, elhessegette a
füstöt piros ruhájától, és dühösen méregette nagybátyját.
Volt valami nagyon zavaró abban, hogy pirosba öltözött,
miközben két Vérincubus mellett állt. Reméltem, hogy
Johnnak nincs igaza, és Ridley tényleg a mi oldalunkon áll,
Link érdekében csakúgy, mint a saját érdekemben.
Mind a ketten szerettük. Nem mi szabjuk meg, hogy kit
szeretünk, bár néha jól jönne. Ezért szenvedett Genevieve
Ethan Carter Wate miatt, Macon bácsi Lila miatt, és Link
Ridley miatt. Talán Ridley is Link miatt.
Elsősorban a szerelem miatt kezdtek ezek a balhék
kirobbanni.
– Elhoztad – állapítottam meg hangosan.
– És te is elhoztad. – Abraham szeme összeszűkült, amikor
meglátta Johnt. – A fiacskám. Annyira aggódtam…
John teste megfeszült.
– Nem vagyok a fiacskád. Soha nem érdekeltelek, ne
színészkedj!
– Nem igaz. – Abraham megbántottnak tűnt. – Sok energiát
fektettem beléd.
– Túl sokat, ha engem kérdezel – szólt közbe Hunting.
– Téged senki sem kérdezett – csattant fel Abraham.
Hunting állkapcsa megfeszült, és a férfi a fűbe pöckölte a
csikket. Nem örült. Ami azt jelentette, hogy valószínűleg
találni fog egy ártatlan valakit, akin váratlanul rajtaüthet, és
kitöltheti a mérgét. Mindannyian jó eséllyel pályáztunk az
áldozat szerepére.
John undorodott ettől az egész színjátéktól.
– Úgy bántál velem, mint egy rabszolgával, és a piszkos
munkát végeztetted el velem. Kösz, de ha neked ezt jelenti az
energiabefektetés, akkor inkább nem kérek belőle.
Abraham előrelépett, nyakkendője lobogott a szélben.
– Nem érdekel, mit kérsz és mit nem. Megvan a dolgod, és ha
nem végzed el, már nem vagy a hasznomra. Azt hiszem, mind
a ketten tudjuk, mi történik azokkal, akik nem válnak a
hasznomra. – Elvigyorodott. – Láttam Sarafine–t halálra égni,
és csak a zakómat beszennyező hamu bosszantott.
Igazat beszélt. Én is láttam elégni az anyámat. Bár nem
feltétlenül anyámként gondoltam Sarafine–ra. De ahogyan
Abraham beszélt róla, furcsa érzés támadt fel bennem, nem is
tudtam mire vélni.
Szimpátia? Együttérzés?
Sajnálatot érzek a nő iránt, aki meg akart ölni? Lehetséges lenne?
John elmondta, hogy Abraham pont úgy utálja az Igézőket,
mint a Halandókat. Addig a pillanatig nem hittem neki.
Abraham Ravenwood hideg, számító és gonosz vénember
volt. Maga az ördög, vagy legalábbis nagyon hasonló.
Figyeltem, ahogy John felemeli a fejét, és megszólítja
Abrahamet.
– Csak add oda a Könyvet a barátaimnak, és elmegyek veled.
Erről szól a megállapodás.
Abraham felkacagott, és a hóna alá szorította a Könyvet.
– Megváltoztak a feltételek. Úgy gondolom, inkább
megtartom magamnak. – Link felé bólintott. – Az új
haveroddal együtt.
Ridley szájában megállt a nyalóka.
– Ő nem kell neked. Értéktelen, hidd el!
Hazudott.
 Ezt Abraham is tudta. Gonosz vigyor torzította el az arcát.
– Ahogy gondolod. Akkor megetetjük Hunting kutyáival.
Amikor hazaérünk.
Volt idő, amikor Link kihátrált volna a játszmából, lebénította
volna a rettegés. De ez azelőtt volt, mielőtt John megharapta
volna, mielőtt megváltozott volna az élete. Mielőtt Ethan
meghalt, és minden megváltozott.
Link most John mellett állt. Nem menekült el, pedig lehet,
hogy félt. Az a Link már régen elment.
John megpróbált Link elé lépni, de Link kinyújtotta a karját.
– Meg tudom védeni magam.
– Ne ostobáskodj! – csattant fel John. – Csak negyed–Incubus
vagy. Tehát az Igéző vér nélkül is feleannyira vagy erős, mint
én.
– Fiúk! – Abraham csettintett. – Nagyon megható, de
indulnunk kell. Sok a tennivalóm, az öldökölnivalóm.
John megfeszítette a vállát.
– Nem megyek sehova, ha nem adod oda nekik a Könyvet.
Néhány nagyon hatalmas Igézővel hozott össze a sors, most
már én hozom a döntéseimet.
John úgy gyűjtötte az erőt, mint Abraham az áldozatokat.
Ridley–től a Meggyőzés Erejét, tőlem meg Születettként kapott
képességeim közül néhányat. Ezen felül minden egyes
Igézőtől kapott valamit, aki önkéntelenül megérintette.
Abrahamet biztosan izgatta, miféle tulajdonságokra tett szert a
védence.
Ettől függetlenül pánikolni kezdtem. Miért nem vittük le
Johnt a Járatokba, hogy gyűjtsön még? Ki vagyok én, hogy azt
hittem, legyőzhetem Abrahamet?
Hunting Abrahamre pillantott, és a felismerés fénye lobbant
fel a tekintetükben – ugyanazon a titkon osztoztak.
– Tényleg? – Abraham a lába elé ejtette a Könyvet. – Akkor
miért nem jössz ide, és veszed el?
John biztosan sejtette, hogy csapda vár rá, de elindult.
 Azt kívántam, bárcsak Liv láthatná, milyen bátor. Közben
meg örültem, hogy mégsem látja. Mert még nekem is
nehezemre esett látnom, ahogyan közelít a vénséges vén
Incubushoz, pedig én még csak szerelmes sem voltam bele.
Abraham kinyújtotta a kezét, és tett egy mozdulatot a
csuklójával, mintha egy ajtógombot akart volna elfordítani.
Ezzel az egyetlen mozdulattal minden megváltozott. John a
fejéhez kapott, mintha valaki belülről akarta volna kettényitni
a koponyáját, és térdre esett.
Abraham kinyújtva tartotta a kezét, és lassan bezárta a
markát, mire John hirtelen összerándult, és felsikoltott
fájdalmában.
– Mi a fene? – Link megragadta John karját, és talpra rántotta
a fiút.
John alig állt a lábán. Jobbra–balra dőlve igyekezett
visszanyerni az egyensúlyát.
Hunting röhögött. Ridley még mindig ott állt mellette, de
kezében remegett a nyalóka.
Egyetlen Igézet sem jutott eszembe, egy sem, amivel
Abrahamet legalább egy pillanatra lefegyverezhettem volna.
Abraham közelebb lépett, miközben összefogta a kabátját,
nehogy leérjen a sárba.
– Gondolod, hogy létrehoztam volna egy hozzád hasonló
erővel rendelkező valakit, ha nem tudom az uralmam alatt
tartani?
John lemerevedett, zöld szemében félelem csillant. Gyorsan
pislogott, viaskodott a fájdalommal.
– Te meg miről beszélsz?
– Azt hiszem, mind a ketten tudjuk – felelte Abraham. – Én
hoztalak létre, fiam. Megtaláltam a megfelelő kombinációt – a
megfelelő szülőket –, és megteremtettem az Incubusok egy új
faját.
John döbbenten hátrálni kezdett.
– Hazudsz! Kisgyermekként leltél rám!
 Abraham elmosolyodott.
– Az attól függ, hogyan értelmezed a rálelni szót.
– Miről beszélsz? – John arca hamuszürke volt.
– Befogadtunk. Hiszen én terveztelek meg. – Abraham a
kabátzsebében turkált, és egy szivart húzott elő. – A
szüleidnek volt néhány kellemes éve együtt. Több, mint
amennyi legtöbbünknek jut.
– Mi történt a szüleimmel? – kérdezte John összeszorított
foggal. Szinte láthatóvá vált a dühe.
Abraham Huntinghoz fordult, aki egy ezüst öngyújtóval
meggyújtotta a szivart.
– Válaszolj a fiúnak, Hunting!
Hunting rácsattantotta az öngyújtóra a fedelet. Megvonta a
vállát.
– Régen történt, kölyök. Zsíros falatnak bizonyultak, bár
kissé talán rágósak voltak. A fene sem emlékszik a részletekre.
John előretört, és áthasított a sötétségen.
Egyik pillanatban még ott volt. Aztán eltűnt, hasítva a
levegőben. Centiméterekkel Abraham mellett állt meg, és a
vén Incubus torkára szorította a kezét.
– Megöllek, te beteg állat!
John karján megfeszültek az izmok, de a szorítása nem
erősödött.
A kézfején kiemelkedtek az erek, és ujjai össze akartak
zárulni, de képtelenek voltak rá. John a másik kezével
megragadta a csuklóját, hogy segítsen az ujjainak.
Abraham felkacagott.
– Nem árthatsz nekem. Én vagyok a tervező. Megépítenék
egy hozzád hasonló fegyvert, gyilkológomb nélkül?
Ridley hátralépett, és figyelte, ahogyan John keze akarata
ellenére elernyed, az ujjai szétnyílnak, hiába próbálja a másik
kezével segíteni. Képtelenség.
Látni sem bírtam. Abraham jobban a hatalmában tartotta
Johnt, mint a Tizenhetedik Hold éjszakáján. John hiába
küzdött ellene, nem uralta a testét. Abraham mozgatta a
szálakat.
– Szörnyeteg vagy! – sziszegte John, csuklóját még mindig
néhány centiméterre tartva Abraham torkától.
– A hízelgéssel nem jutsz messzire. Sok fejfájást okoztál
nekem, fiam. Az adósom vagy. – Abraham mosolygott. – És az
életeddel fogod megfizetni.
Abraham megint tett egy apró kézmozdulatot, mire John
felemelkedett a földről, és immár saját nyaka köré fonta az
ujjait, gyakorlatilag önmagát fojtogatta.
Abraham többre készült, mint letenni a garast.
– Használhatatlanná váltál. Pedig mennyit dolgoztam… a
semmiért!
John szeme forogni kezdett a gödrében, és a teste elernyedt.
– De hát még szükséged lehet rá! – kiáltotta Ridley. – Te
mondtad, hogy ő a fő fegyver!
– Sajnos hibás – felelte Abraham.
A látómezőm sarkában némi mozgást észleltem, aztán a
hozzá tartozó hangot is meghallottam.
– Ez rólad is elmondható, nagyapa.
Macon bácsi lépett elő az egyik kripta mögül, zöld szeme
csillogott a sötétben.
– Tedd le azt a fiút!
Abraham felkacagott, bár az arckifejezése továbbra is komor
maradt.
– Hibás? Dicséretnek veszem egy olyan jelentéktelen
Incubustól, aki mindig arra vágyott, hogy Igéző legyen.
Abraham csak annyit lazított a szorításon, hogy John
levegőhöz jusson. A Vérincubus most Macon bácsira zúdította
minden dühét.
– Soha nem akartam Igéző lenni, de örömmel fogadom a
sorsnak minden ajándékát, amely megszabadít attól a
Sötétségtől, amit te szabadítottál a családunkra.
 Macon bácsi intett John felé, és a temetőt átszelő
energianyaláb telibe találta a fiút.
John elkapta a kezét a nyakától, és a földre zuhant.
Hunting elindult a testvére felé, de Abraham színpadias
tapsolással megállította.
– Szép munka. Micsoda partitrükk, fiam! Legközelebb
meggyújtanád a szivaromat? – Arcvonásai a szokásos gonosz
vigyorba rendeződtek. – De elég a játékból. Fejezzük be
ezt a dolgot, itt és most!
Hunting nem tétovázott.
Áthasított a sötétségen, miközben Macon bácsi zöld szeme a
fekete eget pásztázta. Hunting pont akkor öltött testet a bátyja
előtt, amikor az ég tiszta fénnyel felrobbant.
Napfénnyel.
Macon bácsi már csinált ilyet korábban a Jackson gimi
parkolójában, de ez alkalommal a fény jóval intenzívebb
volt… és egy pontra irányult. Akkor az a fény Igéző zöldben
cikázott. Most sokkal erősebb, sokkal természetesebb volt,
mintha egyenesen az égből csapott volna le.
Hunting teste összerándult. Megragadta a bátyja ingét, mire
mind a ketten a földre zuhantak.
De a gyilkos fény egyre erősödött.
Abraham bőre sápadttá vált, hamuszürke színt öltött. A
fény elgyengítette, bár nem olyan gyorsan, mint ahogyan
Huntingból szívta el az életerőt.
Miközben Hunting az életéért küzdött, Abraham nem tett le
arról a tervéről, hogy meggyilkol bennünket. A vén
Vérincubus erős volt, és Macon bácsival akarta
kezdeni. Nagyon jól tudtam, hogy nem szabad alábecsülni az
öreget. Sebesülten sem adja fel, amíg mindannyiunkat meg
nem öl.
Úrrá lett rajtam a pánik. Minden gondolatommal, minden
sejtemmel Abrahamre összpontosítottam. Felpúposodott
körülötte a föld, és úgy szakadt el a talajtól, mintha szőnyeget
húznának ki az öregember lába alól. Abraham megbotlott, és a
figyelmét immár rám irányította.
Összezárta a tenyerét maga előtt, mire egy láthatatlan erő a
torkomat kezdte fojtogatni. A levegőbe emelkedtem, a
tornacsukám a semmiben kapálózott.
– Lena! – kiáltotta John. Lehunyta a szemét, és Abrahamre
koncentrált, de bármit is tervezett, nem volt elég gyors.
Nem kaptam levegőt.
– Nem ajánlom. – Abraham csavaró mozdulatot tett a szabad
kezével, mire John szinte azonnal térdre rogyott.
Link is rátámadt Abrahamre, de a Vérincubus egy
csuklómozdulattal átrepítette a temetőn. Link gerince hangos
roppanással ütközött egy kripta durva kőfalának.
Igyekeztem nem elveszíteni az eszméletemet. Hunting
alattam volt, keze Macon bácsi torkán. De nem maradt benne
annyi erő, hogy igazából fájdalmat okozhasson a testvérének.
A szín lassan szivárgott el Hunting bőréből, a teste
kísértetiesen áttetsző lett.
Levegőért kapkodva, megbabonázva figyeltem, ahogy
Hunting keze lecsúszik Macon torkáról, és a teste vonaglani
kezd.
– Macon! Ne csináld! – könyörögte.
Macon bácsi minden energiáját az öccsére összpontosította. A
fény egyenletesen áradt, miközben a sötétség elhagyta
Hunting testét, és beszivárgott a megbolygatott földbe.
Hunting hirtelen görcsbe rándult és mély levegőt vett. A
testén remegés futott végig, majd megmerevedett.
– Sajnálom, testvér. Nem hagytál más választást. – Macon
úgy meredt Hunting lassan oszló holttestére, mintha a férfi
sohasem létezett volna.
– Egynek vége – mondta komoran.
Abraham szemellenzőt csinált a kezéből, úgy próbált
megbizonyosodni arról, hogy Hunting tényleg végleg
távozott. A szín most az ő testéből kezdett elszivárogni, de
eddig csak a csuklójáig jutott.
Tudtam, hogy meg fog ölni, még mielőtt a fény végezhetne
vele. Csinálnom kellett valamit, különben mindannyiunkat
megöl.
Lehunyt szemmel igyekeztem elfeledkezni a fájdalomról. Az
agyam szinte megbénult.
Dörögni kezdett az ég.
– Vihar? Ennyit tudsz, kisszívem? – kérdezte Abraham. –
Micsoda pazarlás! Mintha anyádat látnám.
Düh és lelkiismeret–furdalás kavargott bennem. Sarafine
szörnyeteg volt, de azt a szörnyeteget Abraham segített életre
kelteni. Abraham kihasználta anyám gyengeségeit, így
csábította át a Sötétségbe. Én pedig végignéztem a halálát.
Talán mind a ketten szörnyetegek voltunk.
Talán mindenki az.
– Nem vagyok olyan, mint az anyám! – Sarafine sorsát mások
döntötték el, ő pedig nem volt elég erős ahhoz, hogy harcoljon
ellene. Én viszont erős vagyok.
Villámlás hasította ketté az eget, és belevágott egy fába
Abraham mögött. Lángok csaptak fel a törzse körül.
Abraham levette a kalapját, és egy kézzel kirázta, mert a
másikkal az én torkomat kellett szorítania.
– Mindig is azt mondtam, hogy a buli akkor kezdődik,
amikor valami tüzet fog.
A nagybátyám felállt, fekete haja kócos volt, zöld szeme
pedig még ragyogóbban villogott, mint korábban.
– Ezzel magam is egyetértek.
Az égi fény felerősödött, szinte reflektorfényként
megvilágítva Abrahamet. A sugár vakító fehéren robbant fel,
majd két vízszintes, tiszta energianyalábbá alakult.
Abraham megingott, és eltakarta a szemét. Vasmarka
meglazult a torkom körül, a testem a rothadó földre zuhant.
Megállt az idő.
 Mindannyian megbabonázva meredtünk az égen terjeszkedő
hófehér fénynyalábokra.
Kivéve egyikünket.
Link hasított, mielőtt bármelyikünk léphetett volna bármit is,
a másodperc egy törtrésze alatt tűnt el, mint egy profi Incubus.
Alig hittem a szememnek. Korábban, amikor hasítani próbált,
majdnem kilapított, mint egy palacsintát.
Most nem.
A térben egy repedés jelent meg, centiméterekre Abraham
Ravenwoodtól.
Link kirántotta az ollót farmernadrágja korcából, és a feje fölé
emelte. Olyan gyorsan merítette meg az éles szerszámot
Abraham szívében, hogy a vén Incubus észre sem vette, mi
történik vele.
Abraham fekete szeme kitágult, Linkre meredt, miközben
küzdött a halállal, de az éles pengék körül már megjelentek az
első vörös foltok.
Link közelebb hajolt hozzá.
– Nem volt hiábavaló az a sok kísérletezés, Mr. Ravenwood.
Mindkét világ legjobbika én vagyok. Hibrid Incubus, saját
akarattal.
Abraham kétségbeesetten köhögött, és arra a nagyobb
részben Halandó fiúra szegezte a tekintetét, aki legyőzte.
Végül a lopott laboratóriumi ollóval a mellkasában
összerogyott.
Link az oly régóta ránk vadászó Vérincubus teste fölé
magasodott. Az egyetlen ember fölé, akihez Igézők generációi
hiába próbáltak hozzáférni.
Link Johnra vigyorgott, és biccentett.
– Cseszd meg azt az Incubus szarságot! Így csinálják a
Halandók!
 25. FEJEZET

A Halál Kapuja

L ink ott állt tehát Abraham teste fölött, és figyelte, hogy a

holttest lassan semmivé oszlik.
Ridley odalépett hozzá, és belekarolt.
– Vedd ki az ollót, Tökösgyerek! Még jól jöhet, ha
legközelebb ki kell vágnom magam egy kalitkából.
Link kihúzta a szerszámot a Vérincubus testéből, illetve
abból, ami maradt belőle.
– Szeretném hálámat kifejezni a Jackson gimi biológia–
munkacsoportjának. Megéri iskolába járni, gyerekek! –
Visszadugta az ollót a gatyájába.
John is odament Linkhez, és a vállára csapott.
– Kösz, hogy megmentetted a szaros életemet. Halandó
módon.
– Na, hát tudod, azért én is értek az őrültséghez – vigyorgott
Link.
Macon bácsi leseperte a nadrágját.
– Nem hinném, hogy bárki kétségbe vonná az állítását, Mr.
Lincoln. Ügyes húzás volt. Az időzítés pedig hibátlan.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyunk? – kérdeztem tőle. Talán
Amma sejtett meg valamit, és árult el bennünket?
– Mr. Breed volt olyan szíves, és búcsúlevelet hagyott.
Johnhoz fordultam, aki a bakancsával a földet rugdosta.
 – Elmondtad neki, mire készülünk? És a terv? Nem abban
egyeztünk meg, hogy a bácsikámnak nem mondunk semmit?
– Nem is mondtam neki semmit. A levelet Livnek írtam –
mondta John szégyenlősen. – Nem akartam búcsúzás nélkül
eltűnni.
Link a fejét csóválta.
– Ez komoly, haver? Megint egy levél? Térképet miért nem
mellékeltél hozzá?
Most történt meg másodszor, hogy John lelkiismerete és
levele Livet – illetve most a nagybátyámat – hozzá vezették.
– Mindannyian hálásak lehetünk Mr. Breed érzelmi
kitörésének – mondta M. bácsi. – Ellenkező esetben ez az
éjszaka teljesen másképpen ért volna véget.
Link oldalba bökte Johnt.
– Akkor is nyálgép vagy.
Nem is figyeltem rájuk.
Miért nem tudta Liv befogni a száját?
Meghallottam egy másik hangot is.
Nem feltétlenül szükséges Livet hibáztatnod a saját tévedéseidért.
A döbbenettől szóhoz sem jutottam. A nagybátyám még
sohasem keltált velem. Biztosan azután tett szert erre a
képességre, hogy Igézővé vált.
– Hogy csináltad?
– A képességeim folyamatosan fejlődnek. Ez az egy mondjuk
elég kiszámíthatatlan, attól tartok. – Ártatlanul megvonta a
vállát.
Igyekeztem semmire sem gondolni. Ettől függetlenül tovább
osztotta nekem az észt.
Tényleg azt gondoltad, hogy legyőzheted Abrahamet egyedül, egy
temetőben?
– De honnan tudta, hogy itt vagyunk? – kérdezte John. –
Arról nem írtam a levélben.
Jaj már…
– M. bácsi? Te gondolatolvasó vagy?
 – Aligha. – A nagybátyám csettintett egyet, mire Boo mászott
fel a dombra. A nagybátyámat ismerve ez felért egy
vallomással.
Gyenge szellő kezdett csapkodni körülöttem, a fürtjeim
felemelkedtek a vállamról. Igyekeztem lenyugodni.
– Kémkedtél utánam? Azt hittem, megegyeztünk.
– Az még azelőtt volt, hogy te meg a kis barátaid
eldöntöttétek, hogy elég ügyesek vagytok ahhoz, hogy
Abraham Ravenwoodot legyőzzétek. – Felemelte a hangját. –
Hát semmit sem tanultál?
A Holdak Könyve a sárban hevert, a fekete borítóra nyomott
hold az égte meredt.
Link lehajolt, hogy felvegye.
– Én nem tenném a helyedben, Tökösgyerek – mondta
Ridley. – Annyi Incubus még nincsen benned. – Ezzel felkapta
a kötetet, és úgy érintette a nyalókáját Link ajkához, mintha
csókot akart volna lehelni rá. – Nem szeretném, ha
megégetnéd a kis kezedet.
– Köszi, bébi.
– Ne hívjál…
Link kitépte a nyalókát Ridley kezéből.
– Ja, ja. Tudom.
Láttam, hogy néztek egymásra. Abból minden idióta
felfoghatta, mennyire szerelmesek egymásba, kivéve ezt a két
idiótát, akik semmit sem fogtak fel az egészből.
A szívem sajogni kezdett, mert Ethanre gondoltam.

a hiányzó darab
a levegö
a szívem
az emlékeim
én
a másik felem
 a hiányzó felem

Hagyd abba!
Nem akartam a fejemben verseket írni, úgy meg pláne nem,
hogy a nagybátyám is hallja őket. Másféle üzenetet kellett
közvetítenem.
– Rid, add csak ide!
Bólintott, és átnyújtotta a Holdak Könyvét.
A Könyvet, amely majdnem megölte Ethant, és aztán Macon
bácsit. A Könyvet, amely többet vett el, mint amennyit adott.
A legszívesebben tűzre vetettem volna, bár kételkedtem
benne, hogy a lángok elpusztítanák.
De akkor is megér egy próbálkozást, ha ezzel meggátoljuk,
hogy valaki ártson vele valaki másnak – vagy éppen saját
magának. Ethannek viszont szüksége volt rá, én pedig
megbíztam Ethanben. Biztos voltam benne, hogy sohasem
használná arra, hogy valakinek ártson vele. Abban sem voltam
biztos, hogy magában képes lenne kárt tenni.
– Lila sírjához kell vinnünk.
Macon bácsi hosszan rám nézett, a tekintetében a
szomorúságnak és a féltésnek eddig ismeretlen keveréke ült.
– Jól van.
Ismertem ezt a hangszínt. A kedvemben akart járni.
Elindultam Lila Grace sírjához, amely amellett az üres
sírgödör mellett volt, ahová a gatliniek szerint a nagybátyámat
temettük.
Ridley színpadiasan felsóhajtott.
– Szuper. Maradjunk még egy kicsit ebben a szép kis
temetőben! Link lazán átfogta Rid vállát.
– Sose félj, bébi! Majd én megvédelek.
Rid gyanakodva bámult rá.
– Megvédeni? Engem? Elfelejtetted, hogy újra Sötét Igéző
lettem?
 – Én úgy gondolok rád, mint aki a szürke zónában leledzik.
Mindegy, ma nem piszkállak ezzel. Hiszen éppen most öltem
meg minden Incubusok Galactusát.
Rid megrázta rózsaszín és szőke fürtjeit.
– Az meg ki?
Megint nem figyeltem rájuk, eltökélten nekivágtam a
temetőnek. A Holdak Könyvét a mellkasomhoz szorítottam.
Éreztem a belőle sugárzó forróságot, a kopottas bőr szinte
engem is égetett.

Letérdeltem Ethan édesanyjának sírja elé. A múltkor is itt

hagytam a nyakláncomról azt a követ. Akkor működött a
dolog, és csak reménykedni tudtam abban, hogy megint
működni fog. A Holdak Könyve biztosan sokkal fontosabb, mint
egy kavics.
A nagybátyám megbabonázottan meredt a sírkőre. Vajon
meddig fogja még szeretni? Legoptimistább becslésem szerint
is örökké.
Bármi is legyen az oka, ez a hely Átjáró volt, amelyen nem
tudtam átjutni. Mindegy, a lényeg az, hogy Ethan ki tudja
nyitni.
Muszáj.
Letettem a Könyvet a sírra, és remélhetőleg utoljára
megérintettem.
Nem tudom, mire kell neked, Ethan. De itt van. Kérlek, gyere haza!
Vártam, azt remélve, hogy hirtelen eltűnik a szemem elől.
Semmi sem történt.
– Talán itt kellene hagynunk – javasolta Link. – Ethannek
nyilván szüksége lehet egy kis egyedüllétre, hogy a
kísértettrükkjeit végrehajtsa.
– Nem kísértet! – csattantam fel.
 Link feltartotta a kezét.
– Bocsi! Áttetsző–trükkjeit, akkor.
Nem fogta fel, hogy a szó nem számít. Hanem a kép, ami a
szó nyomán felsejlett bennem. Egy sápadt, élettelen Ethan.
Halott. Ahogyan a Tizenhatodik Holdam éjszakáján találtam
rá, miután Sarafine leszúrta. Pánikroham jött rám, mintha
valaki két kézzel próbálta volna kipréselni a levegőt a
tüdőmből. Gondolni sem bírtam erre.
– Hagyjuk itt, és nézzük meg, mi lesz! – mondta John.
– Az ki van zárva. – Macon bácsi már nem akart a kedvemre
tenni. – Ne haragudj, Lena, de…
– És ha Liláról lenne szó?
A nő nevének említésére Macon arca elfelhősödött. A kérdés
a levegőben lógott, de mind a ketten tudtuk a választ.
Amennyiben a szeretett nőnek szüksége lett volna a
segítségére, Macon mindent megtett volna, hogy segítsen neki
– a sír mindkét oldalán.
Ezt én is tudtam.
A nagybátyám hosszasan méregetett. Majd felsóhajtott, és
bólintott.
– Rendben. Próbáljátok meg! De ha nem működik…
– Ja, ja. Nyilván otthagyjuk az Igézők és Halandók világának
leghatalmasabb könyvét egy síron. – Ridley még mindig egy
sírkövön üldögélt, és vadul rágózott. – Mi van, ha valaki
megtalálja?
– Attól tartok, Ridley–nek igaza van – sóhajtotta Macon. – Itt
várok.
– Attól tartok, nem fog működni a dolog, ha itt marad, uram.
Ráadásul ön még ijesztő is – mondta Link olyan
tiszteletteljesen, ahogyan tőle telt. – Uram.
– Nem hagyjuk a Holdak Könyvét felügyelet nélkül, Mr.
Lincoln.
Egy ötlet merült fel bennem, először csak csírájában, de aztán
alakot öltött.
 – Nem biztos, hogy valakinek őrt kell állnia a Könyv felett.
Lehet, hogy valami is elég lesz.
– He? – vakarta a fejét Link.
Lehajoltam.
– Boo, gyere csak ide!
Boo Radley felállt, megrázta fekete szőrét, amely tömött volt,
mint a farkasoké.
Megvakartam a füle tövét.
– Jó fiú.
– Nem is rossz ötlet. – Ridley két ujját a szájába téve
füttyentett egyet.
– Szerinted egy kutya visszaveri a Vérfalkát, ha azok
felbukkannak? – kérdezte Link.
Macon bácsi karba tette a kezét.
– Boo Radley nem közönséges kutya.
– Az Igéző kutyáknak is lehet szükségük egy kis segítségre –
mondta Rid.
Megzörrent egy ág, és valami kiugrott a bokrok közül.
– Mi a szent szar ez? – rántotta elő Link az ollót a
nadrágjából, amikor Bade tappancsa földet ért.
Leah Ravenwood hatalmas hegyi macskája morogni kezdett.
Macon bácsi elmosolyodott.
– A húgom macskája. Remek ötlet. Megvan benne az a
félelmetesség, ami Booból hiányzik.
Boo sértődötten vakkantott.
– Cicc, cicc, cicuka – nyújtotta ki a kezét Ridley, és Bade
lassan elindult felé.
Link Ridley–re nézett.
– Teljesen elmebeteg vagy.
Bade megint Linkre morgott, Rid pedig felkacagott.
– Csak azért vagy mérges, mert Bade nem kedvel téged,
Szexifiú.
John hátrálni kezdett.
– Én sem szeretném megsimogatni.
 – Hagyjuk itt a könyvet egy kicsit, és nézzük meg, mi
történik! – Megöleltem Boot. – Te itt maradsz.
Az Igéző kutya leült a sír elé, mint egy házőrző, Bade pedig
lustán elnyúlt előtte.
Felálltam, de nagyon nehezemre esett elindulni.
Mi lesz, ha valami történik a Könyvvel? Ez lehet Ethan
egyetlen esélye. Kockáztathatok?
John észrevette, hogy nem mozdulok, és rámutatott egy
dombfélére néhány méterrel a sírok mögött.
– A túloldalon elbújhatunk, hátha mégis fedeznünk kell őket.
Oksa?
Ridley leugrott a fejfáról, platformcipőjének talpa
beleütközött a sír szélébe. Délen ez minimum hétévnyi
balszerencsének felelt meg. Gatlinben talán többnek is.
Átkarolta a vállamat, és a nyalókával hadonászni kezdett
előttem.
– Na, gyere! Elmesélem neked a béklyós kalandjaimat.
Link odakocogott hozzánk.
– Béklyót mondtál? Az olyan, mint a bilincs, igaz? – Kissé túl
lelkesen akarta hallani a részleteket.
– Mr. Lincoln! – M. bácsi legszívesebben megfojtotta volna.
Link hirtelen megállt.
– Elnézést, uram. Vicc volt. Tudja, hogy van ez…
Hagytam, hogy Ridley lerángasson a domb másik oldalán,
miközben Link ki akarta dumálni magát Macon bácsinál. John
mögöttünk baktatott, súlyos bakancsa dongott, mint egy
Halandóé.
Ha lehunyom a szemem, azt is képzelhetem, hogy Ethan az.
De egyre nehezebb volt képzelődni. Már keltáltam is neki azt
a három szót, amit egyre gyakrabban mondtam ki.
Kérlek, gyere haza!
Vajon meghallotta? Vajon úton van már?
Számoltam a perceket, és azon morfondíroztam, mennyit
várjunk, amíg ránézhetünk a Könyvre. Még Link és Ridley
veszekedése sem térítette el a figyelmemet, ami azért sokat
elárult.
– Szerintem a fejedbe szállt ez a negyed–Incubus dolog –
állapította meg Ridley.
Link befeszült.
– Ahhoz elég jó volt, hogy a legszarabb szarházit legyőzzem.
Ridley a szemét forgatta.
– Ugyan már.
– Nem fejeznétek be? – kérdezte John.
Mind a ketten egyszerre fordultak felé.
– Mit fejezzünk be? – kérdezték, szintén egyszerre.
Már éppen mondani akartam Johnnak, hogy ne erőlködjön,
amikor egy fekete foltot vettem észre az égen.
A holló. Ugyanaz, amelyiket akkor láttuk, amikor
Abrahamhez indultunk. Talán követ bennünket.
Talán tud valamit.
A madár hirtelen alászállt, és Ethan sírja felett kezdett
körözni.
– A holló. – Elindultam felfelé a dombon.
John hasított, és megjelent mellettem.
– Miről beszélsz?
Link és a többiek utolértek.
– Mi olyan sürgős?
A madárra mutattam.
– Szerintem az a holló követett bennünket.
Macon bácsi merőn nézte.
– Érdekes.
Ridley buborékot fújt a rágóból.
– Micsoda?
 – Egy Látó, mint például Amarie, biztosan azt mondaná,
hogy sokak hiedelme szerint a holló képes átkelni az élők
birodalmából a holtakéba, és vissza.
Átértünk a dombtetőn. Bade és Boo is a kecses madarat
bámulták.
– És akkor mi van? Még ha elrepked is a világok között,
gondolod, hogy elbírja a Holdak Könyvéti – kérdezte Link.
Nem tudtam volna megmondani. De a hollónak köze volt
Ethanhez. Ebben biztos voltam.
– Miért körözget? – kérdezte John.
Ridley utolért bennünket.
– Biztosan fél a nagy macskától.
Ez egyszer igaza lehetett.
– Bade, Boo menjetek haza! – kiáltottam. A nagy macska
hegyezni kezdte a fülét, amikor meghallotta a nevét.
Boo tétován Macon bácsira nézett.
A nagybátyám bólintott.
– Nyomás!
Boo félrehajtotta a fejét. Aztán megfordult, és elindult a
magas fűben. Bade hatalmas, hófehér fogait megvillantva
ásított egyet, majd elindult a kutya után, miközben farka úgy
járt, mint egy oroszlánnak azokban a természetfilmekben,
amiket Link állandóan a Discovery Channelön vakult. Szerette
az anyjára kenni a dolgot, de az elmúlt két hónapban többször
is rajtakaptam, hogy egyedül is nézi.
A holló megint körözni kezdett, elindult felénk, majd
letelepedett a sírkőre. Kis fekete gombszeme egyenesen rám
meredt.
– Ez meg most miért bámul téged? – kérdezte Link.
A fekete madárra néztem.
Kérlek! Vidd el a Könyvet, vagy tüntesd el! Mindegy, hogyan
csinálod, csak juttasd el Ethannek!
Macon bácsi a sírkő másik oldaláról rám pillantott.
Nem hall téged, Lena. Madárral nem lehet keltálni, sajnos.
 Csúnyán néztem a nagybátyámra. Momentán bármit
hajlandó voltam megpróbálni.
Honnan tudod?
A holló leugrott a kőről, de amikor a karma egy pillanatra
hozzáért a vastag bőrborítóhoz, károgott egyet, és gyorsan
maga alá húzta a lábát.
– Szerintem megégette a Könyv – mondta John. – Szegényke.
Igaza volt. Könnyek gyűltek a szemembe. Ha a holló nem
érhet hozzá a Könyvhöz, hogyan juttatjuk el Ethanhez? Azt a
fekete követ a nyakláncomról, amit kért, itt hagytam, pont
ezen a síron. Fogalmam sincs, mi történt vele utána.
– Lehet, hogy nem is a hollónak kell elvinni, a madár csak
üzenetközvetítő, vagy ilyesmi – próbálkozott John.
Szipogtam, és megtöröltem az arcomat.
– Mi lenne az üzenet?
John megszorította a vállamat.
– Ne aggódj!
– Hogyan juttatjuk el a Könyvet Ethannek? Szüksége van rá,
különben nem tud… – Nem tudtam befejezni a mondatot. Erre
a lehetőségre gondolni sem akartam.
Kockáztattuk az életünket, hogy megtaláljuk Abraham
Ravenwoodot, és megtaláltuk a módját annak is, hogy
megöljük – vagy legalábbis Link megtalálta. A Holdak
Könyve itt fekszik előttem, és én nem tudom eljuttatni
Ethannek.
– Kitalálunk valamit, hugi. – Ridley felvette a Könyvet, a
hátsó borítót végighúzta a kövön. – Kell lenni megoldásnak.
John rám mosolygott.
– Kell. Főleg, ha arról a könyvről van szó. Gyerünk…
kérdezzük meg!
Felcsillant egy reménysugár.
– Arra gondolsz, amire én gondolok?
Bólintott.
 – Ma van az elnökök napja, ami munkaszüneti nap, ha jól
emlékszem.
Ridley a miniszoknyája alját húzogatta, feleslegesen.
– Ki gondol és mire? És hova megyünk?
Megragadtam a karját, és leráncigáltam a dombról.
– A törzshelyedre, Rid. A könyvtárba.
– Jól van na, nem olyan rossz hely az – mondta, és a lila
körömlakkot nézegette a kezén. – Leszámítva azt a sok
könyvet.
Nem feleltem.
Egyetlen könyv számított most, mert az egész életem – és
Ethan jövője – múlott rajta.
 26. FEJEZET

Kvantumfizika

A Lunae Librihez nyíló vasrácsos ajtón keresztül leláttam

egyenesen a lépcső aljáig. Marian természetesen a kör
alakú recepciós pultnál ült. Liv a helyiség távolabbi végén
járkált fel–alá, ott, ahol a könyvrakások kezdődtek.
Amikor beléptünk a Lunae Libribe, Liv felkapta a fejét.
Amikor meglátta Johnt, szinte átrepült a termen.
De a srác gyorsabb volt. John hasított, Liv előtt jelent meg, és
azonnal a karjába zárta. Kicsit összetört a szívem, amikor
megláttam a megkönnyebbülést az arcán. Próbáltam nem
féltékeny lenni rájuk.
– Hiszen te élsz! – Liv átölelte John nyakát. Aztán kicsit
hátrahúzódott, és megváltozott az arckifejezése.
– Mit képzeltél? Még hányszor akarsz elosonni mellőlem,
hogy valami totális marhaságot csinálj? – Liv aztán engem és
Linket vett célba. – Ti meg hányszor fogjátok még ezt hagyni?
Link megadóan felemelte a kezét.
– Hé! Legutóbb ott sem voltunk!
John Liv homlokához támasztotta a homlokát.
– Igaza van. Csak rám haragudhatsz.
Liv arcán könnycsepp futott végig.
– Nem tudom, mit csinálnék, ha…
– Jól vagyok.
Link kidüllesztette a mellét.
 – Nekem köszönhetően.
– Igaz – felelte John. – A kis védencem mentette meg a szaros
életünket.
Link szemöldöke a magasba szaladt.
– Remélem, ezzel valami jót akarsz mondani.
Macon bácsi megköszörülte a torkát, és megigazította
ropogós fehér ingének mandzsettáját.
– Természetesen azt, Mr. Lincoln, hát persze.
Marian karba tett kézzel lépett ki a pult mögül.
– Elmagyarázná valaki, mi történt ma este? – Várakozón
nézett a nagybátyámra. – Liv és én majdnem belehaltunk az
izgalomba.
Macon dühösen rám meredt.
– Mint képzelheted, a zseniális tervük nem talált szíves
fogadtatásra az öcsémnél és Abrahamnél. Mr. Breed élete
majdhogynem virágjában ért véget.
– De M. bácsi szerencsére idejében színre lépett. – Ridley nem
is próbálta tompítani a szarkazmust a hangjában. – Huntingot
pecsenyére égette, pedig nem is sütött a nap. Na, akkor térjünk
rá arra a részre, hogy megtartod a kiselőadásodat, és
mindannyiunkat szobafogságra ítélsz.
Marian a nagybátyámhoz fordult.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy…
Macon bácsi bólintott.
– Hunting már nincs velünk.
– Abraham is meghalt – tette hozzá John.
Marian úgy meredt Macon bácsira, mintha az éppen
kettéválasztotta volna a Vörös–tengert.
– Te megölted Abraham Ravenwoodot?
Link megköszörülte a torkát, és elvigyorodott.
– Nem, asszonyom. Én öltem meg.
Marianba belefagyott a szó.
– Azt hiszem, le kell ülnöm – mondta remegő térddel. John
villámgyorsan kihúzott egy széket a pult mögül.
 Marian a halántékára szorította a kezét.
– Azt akarjátok mondani, hogy Hunting és Abraham
meghalt?
– Egészen pontosan azt – felelte Macon bácsi.
Marian a fejét csóválta.
– Más is van?
– Csak ez, Marian néni. – Ethan szólította így mindig,
kicsúszott a számon. Lepottyantottam a Holdak Könyvét a
mellette álló lakkozott asztalkára.
Liv hangosan felszisszent.
– Úristen!
Lepillantottam a félholddal díszített, kopott fekete bőrre, és a
pillanat súlya szinte agyonnyomott. Remegni kezdett a kezem,
és majdnem összeestem ott helyben.
– Ezt nem hiszem el! – Marian gyanakodva fürkészte a
könyvet, mintha egy lejárt kölcsönzési idejű darabot akart
volna visszavinni a rendszerbe. Mindig és minden
körülmények között könyvtáros marad.
– Az igazi. – Ridley az egyik márványoszlopnak dőlt.
Marian odaállt az asztal elé, mintha meg akarná védelmezni
a Halandó és Igéző világok legveszélyesebb könyvét Ridley–
től.
– Ridley, szerintem neked semmi keresnivalód nincsen itt.
Ridley a homlokára tolta a napszemüvegét, és sárga
macskaszemét Marianra szegezte.
– Tudom, tudom. Sötét Igéző vagyok, nem tartozom a jófiúk
titkos klubjába, ugye? – A szemét forgatta. – Szakadjunk már
le erről, jó?
– A Lunae Libri minden Igéző számára nyitva áll, legyen Sötét
vagy Fényhozó – felelte Marian. – Én úgy értettem, hogy nem
vagyok biztos abban, hogy közénk tartozol.
– Minden rendben, Marian. Rid segített megszerezni a
Könyvet – magyaráztam.
 Ridley fújt egy buborékot a rágójából, majd elpukkantotta. A
hangot élesen verték vissza a falak.
– Segítettem? Ha neked azt jelenti a segítség, hogy csapdába
csaltam Abrahamet azért, hogy te aztán megszerezhesd
a Holdak Könyvét és megölhesd, akkor asszem tényleg
segítettem.
Marian szóhoz sem jutott. Hang nélkül lépett oda Ridley–
hez, és elé tartott egy szemeteskukát.
– Az én könyvtáramban tilos. Azonnal köpd ki!
Ridley felsóhajtott.
– Tudod, hogy nem sima rágógumi, ugye?
Marian nem moccant.
Ridley kiköpte a rágót.
Mariann letette a kukát.
– Egyszerűen nem értem, miért kockáztattátok az életeteket
azért a borzalmas könyvért. Értékelem, hogy nem
Vérincubusok kezében van immár, de…
– Ethannek kell – böktem ki. – Megtalálta a módját, hogy
kapcsolatba lépjen velem, és a Holdak Könyve kell neki. Vissza
akar térni.
– Újabb üzenetet kaptál? – kérdezte Marian.
Bólintottam.
– A legfrissebb Csillagok és Sávokban. – Mély lélegzetet
vettem.
– Bíznod kell bennem! – A szemébe néztem. – Szükségem
van a segítségedre.
Marian hosszasan fürkészett. Nem tudom, mi járhatott a
fejében, milyen gondolatokkal viaskodott, és milyen döntésre
jutott. Mert egy szót sem szólt.
Szerintem nem jutott szóhoz.
Aztán bólintott, és közelebb húzta a széket hozzám.
– Mondjatok el mindent!
Beszélni kezdtem. Egymás szavába vágva emlékeztettük
egymást a kimaradó részletekre – Link és John majdhogynem
eljátszották a találkozót Abrahammel, Rid és Macon bácsi
pedig akkor egészítette ki a mondókámat, amikor arról
beszéltem, hogy Johnt akartuk kicserélni a Holdak
Könyvére. Liv nagyon boldogtalanul meredt maga elé, mint aki
hallani sem akar a dologról.
Marian nem vágott közbe, de az arckifejezéséből könnyű volt
olvasni, a döbbenettől a rettegésig, az együttérzéstől a
kétségbeesésig minden benne volt.
– Ennyi? – Kimerültén nézett rám.
– Van rosszabb. – Ridley–re néztem.
– Rosszabb annál, hogy Link kibelezte Abrahamet egy óriási
ollóval? – fintorgott Rid.
– Nem, Rid. Mesélj egy kicsit Abraham terveiről! Meséld el,
mit hallottál Angelusról! – mondtam.
Macon bácsi felkapta a fejét az Őrző nevének hallatán.
– Ridley? Miről beszél Lena?
– Angelus és Abraham valamiben sántikált, de a részletekről
nem tudok semmit. – Ridley vállat vont.
– Mondj el mindent, amit tudsz!
Ridley idegesen tekergetni kezdett egy rózsaszín hajtincset.
– Az az Angelus csávó teljesen elmebeteg. Gyűlöli a
Halandókat, azt gondolja, hogy a Halandó világot a Sötét
Igézőknek és a Távoli Őrzőknek kellene uralniuk, vagy valami
ilyesmi.
– De miért? – Marian hangosan gondolkodott. Olyan erővel
szorította ökölbe a kezét, hogy a bütyke kifehéredett. Biztosan
eszébe jutott a saját kalandja a Távoli Őrzőkkel.
Rid vállat vont.
– Nyilván, mert totálisan elmebeteg.
Marian a nagybátyámra nézett, olvastak egymás tekintetéből.
– Angelus nem vetheti meg itt a lábát. Túl veszélyes.
M. bácsi bólintott.
– Egyetértünk. Meg kell…
Közbevágtam.
 – Először is el kell juttatnunk a Holdak Könyvét Ethannek. Van
esély rá, hogy visszahozhatjuk.
– Biztos vagy ebben? – Marian halkan, szinte csak az orra
alatt motyogva ejtette ki ezeket a szavakat. Úgy tűnt, hogy
csak én hallottam meg őket, bár ez nem biztos. Ettől
függetlenül tudtam, hogy Marian hisz az Igézők világának
csodáiban – maga is tanúja volt néhánynak –, és pont annyira
szerette Ethant, mint én. Szinte a fiának tekintette.
Mind a ketten szerettünk volna hinni benne.
Bólintottam.
– Igen. Muszáj.
Felállt, és méltóságteljesen a pulthoz ment.
– Akkor megegyeztünk. Eljuttatjuk Ethanhöz a Holdak
Könyvét, vagy így, vagy úgy.
Rámosolyogtam, de már elmerült a gondolataiban, és szeme
úgy pásztázott körbe a könyvtárban, mintha minden
problémánkra itt lelhettünk volna választ. Néha bejött.
– Biztosan megvan a módja, igaz? – kérdezte John. – Talán az
egyik tekercsen, vagy egy régi könyvben…
Ridley lecsavarta a körömlakkos üvegcséje tetejét, és az orrát
ráncolta.
– Szupi. Régi könyvek.
– Kicsivel több tiszteletet, Ridley! Egy könyv az oka annak,
hogy a Duchannes család gyermekei generációk óta
szenvednek. – Marian az átokra utalt.
Rid karba tette a kezét, és lebiggyesztette az ajkát.
– Hát aztán.
Marian elvette tőle az üvegcsét.
– Ez sem való a könyvtárba. – A körömlakk nagyot koppant a
kuka alján.
Ridley dühösen meredt maga elé, de egy szót sem szólt.
– Dr. Ashcroft juttatott már át könyvet a Másvilágra? –
kérdezte Liv.
Marian a fejét rázta.
 – Nem mondhatnám.
– Talán Carlton Eaton átszaladhatna vele – reménykedett
Link. – Csomagolja be egy olyan barna papírcsomagolóba,
mint anya könyveit szokta! Aztán adja fel, vagy mit szoktak.
Marian felsóhajtott.
– Attól tartok, nem fog menni, Wesley.
Egy ilyen szállítmányt még Carlton Eaton sem tudott
kézbesíteni, aki pedig a városban megforduló összes –
Halandó vagy Igéző – levélbe beleütötte az orrát.
Liv idegesen lapozgatta a kis piros jegyzetfüzetét.
– Kell lennie megoldásnak. Hiszen mennyi esélyünk volt
arra, hogy megszerezzük a Könyvet Abrahamtől? Most meg,
hogy nálunk van, simán feladnánk a dolgot? – Kihúzta a
ceruzát a füle mögül, és magában motyogva jegyzetelni
kezdett. – A kvantumfizika törvényei ilyesféle eshetőségekre is
magyarázatot szolgáltatnak…
Semmit sem tudtam a kvantumfizika törvényeiről, de egy
dolgot a saját szememmel láttam.
– A nyakláncomról az a kő eltűnt, amikor ott hagytam
Ethannek. Miért működne másképpen a Könyv?
Tudom, hogy te vitted el, Ethan. Miért nem vitted el akkor a
Könyvet is?
Eszembe jutott, hogy Macon bácsi esetleg hall engem, ezért
megpróbáltam elhallgatni.
Hasztalan. Se a keltálást nem tudtam leállítani, sem a
szavakat, amelyek egymásba kapaszkodva arra vártak, hogy
végre leírjam őket valahová.

a fizika törvényei
a szerelem törvényei
az idö és tér törvényei
és közöttünk a tér(ben)
te és én között(em)
 és ahol vagyunk
elveszetten és kutatva
kutatva és elbeszetten

– Talán túl nehéz a könyv – okoskodott Link. – A kis fekete

kő alig volt nagyobb egy negyeddollárosnál.
– Nem hinném, hogy amiatt, Wesley. Bár minden lehetséges
– mondta Marian.
– Vagy lehetetlen. – Ridley visszatolta a napszemüveget az
orrára, és kinyújtotta pirosra színezett nyelvét.
– De akkor miért nem képes átmenni? – kérdezte John.
Marian belepislogott Liv jegyzeteibe, és fontolóra vette a
kérdést.
– A Holdak Könyve nagy erővel bíró, természetfeletti tárgy.
Senki sem fogja fel igazán, mennyi hatalommal bír. Még az
Őrzők és az Igézők sem.
– Ha a varázserejének eredete az Igézők világában van,
biztosan nagyon mélyen gyökerezik itt – mondta Liv. –
Ahogyan egy fa is gyökeret ereszt egy bizonyos ponton.
– Azt állítod, hogy a Könyv nem akar átkelni? – kérdezte
John.
Liv visszadugta a ceruzát a füle mögé.
– Csak azt mondom, lehet, hogy nem tud.
– Vagy nem is lenne szabad neki – jegyezte meg komoran
Macon bácsi.
Ridley lecsússzam a földre, hosszú lábát kinyújtotta.
– Ez így nagyon gáz. Az életemet tettem kockára, most meg
itt tartunk. Szerintem az lenne a legjobb, ha lemennénk a
Járatokba, és kikérdeznénk a rosszfiúkat odalent. Tudjátok, a
Sötét Teamet.
Liv karba tette a kezét NEM EDISON TALÁLTA FEL A
VILLANYKÖRTÉT feliratos pólója előtt.
– El akarod vinni a Holdak Könyvét egy Sötét Igéző bárba?
 – Van jobb ötleted? – kérdezte Rid.
– Nekem van. – Marian felvette vörös gyapjúkabátját.
Liv elindult utána.
– Hova megy?
– Meglátogatok valakit, aki nemcsak arról a könyvről tud
sokat, hanem arról a világról is, amely ellentmond a Halandó
és az Igéző világok törvényszerűségeinek. Valakit, aki talán
tudja is a választ a kérdéseinkre.
A nagybátyám bólintott.
– Kiváló gondolat.
Egyetlen emberre illett a leírás.
Valakire, aki úgy szerette Ethant, mint én. Valakire, aki
mindent megtenne érte, még lyukat is fúrna az univerzumba.
 27. FEJEZET

Repedés mindenen

-U
Wate–ház
gye nem képzeled, hogy beteheted a lábad ebbe a
házba, hallod? – Amma nem engedte Ridley–t a
közelébe se. Minimum ötvenféleképpen
berzenkedett az első beszélgetés során, amikor megpróbáltunk
szót érteni vele, sikertelenül.
– Nem! Egyetlen Sötét Igéző sem teheti be ide a lábát, amíg
én ezen az édes földön élek. Akkor sem, ha elmegyek. Nem,
uram. Nem, asszonyom. Sehogyan sem.
Abba viszont beleegyezett, hogy Greenbrierben találkozzon
velünk.
Macon bácsi lemaradt tőlünk.
– Jobb lesz így. Amaria nem látott azóta az éjszaka óta,
amikor… az történt – magyarázta. – Nem vagyok benne
biztos, hogy ez a megfelelő pillanat.
– Szóval te is félsz tőle, ugye? – Ridley megújult
érdeklődéssel pislogott a nagybátyámra. – Micsoda
meglepetés!
– Ravenwoodban leszek, ha szükség lenne rám – mondta, és
megsemmisítő pillantást vetett Ridley–re.
– Micsoda meglepetés! – mosolyogtam.
Mi, többiek a régi temető omladozó kőfalánál várakoztunk.
Ellenálltam a kísértésnek, és nem mentem oda Ethan sírjához,
bár vonzott a lehetőség, hogy újra vele lehessek. Teljes
szívemből hittem abban, hogy Ethan visszatérhet valami
módon, és úgy döntöttem, nem adom fel, amíg meg nem
találom a módját.
Amma is reménykedett, de láttam a rettegést és a kételyt a
szemében. Már kétszer elveszítette. Minden alkalommal,
amikor keresztrejtvényt vittem neki, kétségbeesetten próbálta
visszahozni Ethant.
Azt hiszem Amma nem engedi meg magának azt a luxust,
hogy higgyen valamiben, aztán megint elveszítse.
A Könyvvel azonban egy lépéssel közelebb jutottunk.
Ridley egy fa törzsének dőlt, biztonságos távolságra a kőfal
nyílásától. Tudtam én, hogy pont úgy retteg Ammától, mint
Macon bácsi, bár sohasem vallaná be.
– Egy szót se szólj hozzá, amikor idejön! – figyelmeztette
Link Ridley–t. – Tudod, mennyire tart attól a Könyvtől.
Ridley a szemét forgatta.
– És én még azt hittem, hogy Abraham az igazi gond. Amma
még annál is rosszabb.
Megláttam, amint egy fekete, fűzős ortopéd cipő bukkan elő
a nyílásból.
– Minél vagyok rosszabb? – követelte a választ Amma. – A
modorodnál? – Tetőtől talpig végigmérte Ridley–t. – Vagy az
ízlésednél?
Amma sárga ruhát viselt, mintha napfényből és kedvességből
szőtték volna, ami éles ellentétben állt az arckifejezésével.
Őszülő fekete haját szoros kontyba fonta, és mintás
kézimunkatáska volt nála. Jól ismertem ahhoz, hogy tudjam,
nem tűt és cérnát tartogat benne.
– Egy leheletnyivel rosszabb annál a lánynál, akit kimentenek
a pokolból, és aki aztán magától visszasétál bele? – Amma
alaposan végignézett Ridley–n.
Rid nem vette le a napszemüvegét, de láttam, hogy
szégyenkezik. Túl jól ismertem. Van valami Ammában, ami
miatt az ember borzalmasan érzi magát, ha csalódást okoz
neki – akkor is, ha Szirén, és egyébként semmi köze hozzá.
– Nem is úgy volt – mondta csendesen Ridley.
Amma a földre dobta a táskáját.
– Nem? Megbízható forrásból tudom, hogy esélyt kaptál arra,
hogy végre a megfelelő oldalra állhass, de nem éltél vele.
Valamit kihagytam az apró betűs részből?
Ridley idegesen mocorgott.
– Nem ennyire egyszerű.
Amma szipogni kezdett.
– Ezt csak magadnak akarod beadni, hogy jobban alhass
éjszakánként, de velem ne is próbálkozz, én nem veszem be! –
mutatott Amma a nyalókára Ridley kezében. – Ha ennyi
cukrot eszel, ki fognak rohadni a fogaid, akkor is, ha Igéző
vagy.
Link idegesen rötyörészni kezdett.
Amma sasszeme rátapadt.
– Te meg mit röhögsz, Wesley Lincoln? Jóval nagyobb bajban
vagy, mint amikor kilencéves korodban rajtakaptalak a
pincében!
Link elvörösödött.
– Valahogy megtalál a baj, asszonyom.
– Keresed te a bajt magadtól is, ez olyan biztos, mint ahogyan
az áldott nap fénye egyszerre süt ártatlanra és bűnösre. –
Amma ránk pillantott. – Most mi van? Remélem semmi olyan,
ami kimozdítja a világegyetemet az egyensúlyából.
– Csak ártatlanok, asszonyom. Bűnös nincs. – Link
hátralépett egy lépést, és segélykérőn pillantott rám.
– Na, ki vele! Mercy néni és Grace néni várnak a házban, nem
hagyhatom őket Thelmára túl sokáig, vagy azok hárman
mindent megrendelnek a tévéshopból. – Amma Prue néni
halála után ritkán utalt Ethan nagy–nagynénjeire
„Nővérekként”.
 Marian odament Ammához, és biztatóan megragadta a
karját.
– A Holdak Könyvéről van szó.
– Megszereztük!– szakadt ki belőlem.
Liv tett egy lépést oldalra, felfedve a füvön fekvő Könyvet.
Amma pupillája kitágult.
– Akarom én azt tudni, hogyan jutottatok hozzá?
Link közbevágott.
– Nem. Úgy értem, biztosan nem, asszonyom.
– De attól még itt van – mondta Marian.
– Csak nem tudjuk eljuttatni Ethannek… – Még én is
hallottam a kétségbeesést a hangomban.
Amma megcsóválta a fejét, és közelebb lépett a Könyvhöz, de
olyan óvatosan kerülgette, mintha igazán közel azért nem
akart volna lenni hozzá.
– Persze hogy nem tudjátok. Ez a könyv túl hatalmas egy
világnak. Ha át akarjátok küldeni az élők világából a
holtakéba, mindkét világ erejére szükségünk lesz.
Nem értettem pontosan, miről beszélt, de csak egy dolog
érdekelt.
– Segít nekünk?
– Nincs szükségetek a segítségemre. A fogadó végen kell
segítség.
Liv közelebb ment Ammához.
– Otthagytuk a Könyvet Ethannek, de nem vitte el.
Amma megvetően horkantott.
– Aha. Ethan nem elég erős ahhoz, hogy egy ekkora súlyt át
vigyen. Valószínűleg ő sem tudja most, hogyan tovább.
– De van, aki elég erős – szólt közbe Marian. – Talán nem is
csak egyvalaki. – A Nagyszerűekről beszélt.
A kérdés az volt, hogy Amma meghívja–e őket.
Ráharaptam az ajkamra.
Kérlek, mondj igent!
 – Sejtettem én, hogy azért hívtok, mert tudni akarjátok,
milyen messze megyek el az őrültségben. – Amma kinyitotta a
kézimunkatáskát, és kivett belőle egy felespoharat, meg egy
üveg Wild Turkey whiskyt. – Ezért aztán készültem. – Kiöntött
egy pohárkával, és rám mutatott. – Segítened kell. Mindkét
világ hatalmára szükség van, megmondtam.
Bólintottam.
– Megteszem, ami tőlem telik.
Amma Ravenwood irányába biccentett.
– Kezdheted akár azzal is, hogy összehívod a többieket.
Egyedül nincs annyi erőd, amennyire itt szükségünk lesz.
– Rid itt van, és John is segíthet. Félig Igéző.
Amma a fejét rázta.
– Ha át akarod vinni a könyvet, akkor a többiekre is szükség
lesz.
– Barbadoson vannak.
– Két órája hazatértek – mondta Marian. – Reece beugrott a
könyvtárba pár órája. Azt mesélte, hogy a nagyanyád nem
bírta a párát.
Elrejtettem a mosolyomat. Nagyanyám nem bírta, hogy
bármiből is kimaradjon, és Reece sem volt sokkal jobb nála.
Amennyi Igéző erő a családomban volt, tutira megérezték,
hogy valami történik idehaza.
– Megkérem őket. Bár lehet, hogy kifárasztotta őket az
utazás. – Már attól is tartottam, hogy Macon bácsi esetleg
meggondolja magát.
A család többi tagját is belekeverni a dologba valahol a
kockázatos és az idióta ötlet között mozgott.
Amma olyan határozottan tette karba a kezét, amilyennek
még nem láttam.
– Én meg annyit mondok, hogy ez a könyv sehová nem megy
nélkülük.
Felesleges volt a további vita. Láttam nem egyszer Ethant
vitába szállni vele azután, hogy Amma eltökélt valamit, és
nagyon ritkán nyert. Pedig Amma őt szerette a világon a
legjobban. Nekem esélyem sem volt.
Ridley biccentett felém.
– Jövök veled, és fedezlek.
– Anyád ki fog akadni, ha meglát. Először fel kell készítenem
őket, hogy visszatértél. És valószínűleg azt is el kell árulnom,
hogy… – tétováztam. Senki nem fogja könnyen megemészteni,
hogy Rid visszament Sarafine–hoz a Sötét Igéző ereje miatt. –
…megváltoztál.
Link elkapta a tekintetét.
És még csak nem is ez volt a legrosszabb.
– Azt sem lesz egyszerű elmondani a nagymamának, miért
van nálam a könyv.
Rid átkarolta a vállamat.
– Nem hallottál még arról, hogy úgy lehet elterelni valaki
figyelmét a rossz hírről, hogy egy még rosszabb hírt közölsz
vele? – Elmosolyodott, és elindult Ravenwood irányába. –
Nálam rosszabb hír aligha érheti őket.
Link a fejét csóválta.
– Az tuti.
Ridley megpördült, és feltolta a napszemüvegét.
– Fogd be a pofád, Cukipofa! Különben könyörögni fogsz,
hogy elhasíthass anyádhoz, és bevallhasd neki, hogy ezentúl
metodista leszel.
– Már nincs hatalmad fölöttem, bébi.
Ridley rózsaszín, ragacsos puszit küldött neki.
– Kipróbáljuk?
 28. FEJEZET

Igéző cicaharc

K inyitottam a bejárati ajtót, és odabent mintha

megmozdult volna a levegő. Nem, tényleg mozgott.
Pillangók százai repkedtek odabent, a többi meg Macon bácsi
évek alatt összegyűjtött, kényes antik bútordarabjain
telepedett le.
Pillangók.
Mit tettem Ravenwooddal?
Egy aprócska zöld lepke aranycsíkokkal a szárnyán a
lépcsőkorlát alján ült meg.
– Macon? – szólt nagymama a második emeletről. – Te vagy
az?
– Nem nagymama. Én vagyok az, Lena.
Nagymama lejött a lépcsőn – hófehér, magas nyakú blúzt
viselt, a haját szoros kontyba fogta, és fűzős cipője kikandikált
a hosszú szoknya alól. A tökéletesen restaurált, korabeli belső
lépcsőn állva úgy festett, mint egy igazi déli szépség, aki egy
régi film kockáiból lépett elő.
A szobát elfoglaló pillangókra nézett, és megölelt.
– De örülök, hogy ilyen jó hangulatban vagy!
Nagymama tudta, hogy Ravenwood mindig a hangulatomat
tükrözi. Számára egy pillangókkal teli szoba a boldogságról
szólt. Számomra valami teljesen mást jelentett – valamit,
amihez minden erőmmel ragaszkodtam.
 Remény, zöld és arany szárnyakon. Sötétség és Fény, mint
amilyenné én váltam a Kiválasztás éjszakáján.
Megérintettem a drót karácsonyfát az amulettes
nyakláncomon. Összpontosítanom kellett. Minden ezen
múlott. Ethan ott volt valahol, és esélyt kaptunk arra, hogy
hazahozhassuk. Csak a családomat kellett meggyőznöm arról,
hogy segítsenek az erejükkel.
– Nagymama, szükségem lenne a segítségedre.
– Természetesen, szívem.
Nem így válaszolna, ha tudná, mit kérek tőle.
– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy megtaláltam a Holdak
Könyvét.
Nagymama megmerevedett.
– Miért kérdezed ezt tőlem, Lena? Tudod, hogy hol van?
Bólintottam.
Összefogta a szoknyáját, és lesietett a lépcsőn.
– El kell mondanunk Maconnek. Minél hamarabb
visszavisszük a Lunae Libribe, annál jobb.
– Nem lehet.
Nagymama lassan megfordult, és szinte felnyársalt a
pillantásával.
– Magyarázatot várok, ifjú hölgy. Kezdheted például azzal,
hogy elmeséled, hogyan találtad meg a Holdak Könyvét.
Ridley előlépett egy márványoszlop mögül.
– Én segítettem neki.
Egy végtelen pillanatig visszatartottam a lélegzetemet, és
csak akkor fújtam ki, amikor megbizonyosodtam róla, hogy
Ravenwood nem fog összedőlni.
– Te meg hogyan jutottál be? – Nagymama pont olyan
fegyelmezetten beszélt, mint Ridley, talán még nyugodtabban
is. Elég régóta a világon volt már, egy újratöltött Sötét
unokatesónál több kellett ahhoz, hogy kijöjjön a sodrából.
– Lena engedett be.
A nagymama szeme csalódottan megvillant.
 – Látom, megint napszemüveget viselsz.
– Önvédelemből. – Ridley idegesen az alsó ajkába harapott. –
Veszélyes hely a világ.
Ezt a nagymama mondta mindig, amikor kicsik voltunk –
főleg Ridley–nek. Eszembe jutott valami más is, amit mondott.
Valami, ami miatt elhalaszthatjuk az Abraham–sztorit egészen
addig, amíg el nem juttatom a Könyvet Ethannek.
– Nagymama, emlékszel arra a tanácsra, amit Ridley–nek
adtál, amikor először ment bulizni?
Értetlenül nézett rám.
– Nem hinném, hogy emlékszem.
– Azt mondtad neki, hogy ne üljön be olyan ember autójába,
aki ivott.
– Jó tanács, de nem igazán értem, mi köze van a jelenlegi
helyzethez.
– Azt mondtad Ridnek, hogy ha felhív azzal, hogy a sofőr
ivott, küldeni fogsz érte valakit, kérdés nélkül. – Láttam, hogy
kezdi kapiskálni. – Azt mondtad, hogy nem fog bajba kerülni,
függetlenül attól, hogy hol volt és hogy mit művelt.
Ridley tétován az oszlopnak támaszkodott.
– Ja. Olyan volt, mint a Monopolyban az „Ingyen
szabadulhatsz a börtönből” kártya. Nem is olyan régen nagy
szükségem lett volna rá.
– Ez a beszélgetés oda vezet, hogy megtudom, miért van
nálatok az Igéző és Halandó világok legveszélyesebb könyve?
– Nagymama kétkedve pislogott hol rám, hol Ridley–re.
– Azért hívlak, mert a sofőröm ivott – böktem ki.
– Már megbocsáss?
– Azt szeretném, ha megbíznál bennem, és kérdések nélkül
megtennél valamit. Ethanért.
– Lena, Ethan már…
Felemeltem a kezem.
 – Ki ne mondd! Mindannyian tudjuk, hogy az emberek
kapcsolatba tudnak lépni a másik oldallal. Ethan üzenetet
küldött nekem. Szükségem van a segítségedre.
– Igazat mond. Legalábbis szerinte, ha ez számít. – Reece állt
az ebédlőbe vezető, sötét ajtóban. Én nem vettem észre
korábban, de ő nyilván látott engem. Egy Szibillának elég volt
egyetlen pillantást vetnie az arcodra ahhoz, hogy leolvassa az
igazságot, és Reece volt az egyik legjobb. Végre nekem is
hasznomra vált.
– Még ha igazat is beszélsz, többet kérsz némi bizalomnál.
Függetlenül attól, mennyire szeretlek, nem segíthetek
használnod a…
– Nem akarjuk a Holdak Könyvét használni. – Vajon hisz
nekem? – El akarjuk küldeni Ethannek.
Csend lett a helyiségben, vártam, hogy a nagymama
megszólaljon.
– Miből gondolod, hogy ez lehetséges?
Elmeséltem neki, milyen üzeneteket küldött Ethan a
keresztrejtvényekben, de azt a részt kihagytam, hogyan
tettünk szert a könyvre, és megint a „részeg sofőrre”
hivatkoztam. Nyilván nem élhetek ezzel a módszerrel örökké.
Egyszer fel kell tárnom az igazságot nagymama előtt. De nem
is volt szükségem az örökkévalóságra – csak arra az éjszakára.
Miután elküldtük a Könyvet Ethannek, tőlem annyit
kérdezhet, amennyit akar.
Különben is, Macon bácsi már beígérte a szobafogságot.
A nagymama figyelmesen végighallgatott, miközben a
kezében megjelenő fekete csészéből kortyolgatott – Konyha
ajándéka. Egyetlen szót sem szólt, és le sem vette rólam a
tekintetét, miközben beszéltem.
Végül a csésze visszakerült a csészealjra, és tudtam, hogy
meghozta a döntést. A nagymamám mély lélegzetet vett.
 – Ethannek a segítségünkre van szüksége, tehát nincs más
választásunk, mint segíteni neki. Meghozta értünk a végső
áldozatot, ez a legkevesebb, amit tehetünk érte.
– Nagymama! – emelkedett Reece keze a levegőbe. – Te
hallod magad?
– Hogy hallaná, amikor így ordítasz? – csattant fel Ridley.
Reece oda se bagózott rá.
– Te tényleg átküldenéd az Igéző világ leghatalmasabb
könyvét a Másvilágra anélkül, hogy tudnád, ki lesz a
túloldalon?
Rid vállat vont.
– Te biztosan nem.
Reece úgy festett, mint aki szívesen leszúrná Ridley–t egy
metszőollóval.
– Ethan lesz ott – szóltam közbe.
A nagymama habozott, mintha egy új gondolat
elbizonytalanította volna.
– Nyilván nem postán küldjük azt a könyvet, Lena. Mi lesz,
ha nem oda érkezik meg, ahová szánjuk?
Reece elégedettnek tűnt. Most Ridley–nek jött volna jól egy
olló.
– Amma behívja a Nagyszerűeket.
A nagymama megitta az utolsó korty teát, és a csésze eltűnt.
– Nos, ha Amarie is benne van, biztos vagyok benne, hogy
kidolgozott terve van. Hozom a kabátomat.
– Várj egy percet! – Reece–re néztem. – Mindenkinek jönnie
kell. Amma szerint nem lesz elég erőnk, ha nem együtt
csináljuk.
Reece Macon bácsira nézett, aki az Igéző családi veszekedés
első jelére megjelent a szobában.
– Megengeded neki?
Macon bácsi óvatosan fogalmazott.
– Egyrészről úgy gondolom, hogy roppant rossz ötlet.
– Na ugye! – mosolygott Reece.
 – Mi van? – Már akkor féltem attól, hogy elveszítem a
nagybátyám támogatását, amikor Amma elküldött az
erősítésért.
– Hadd fejezze be, lányok! – emelte fel a hangját nagymama.
– De – folytatta Macon bácsi – tartozunk Ethannek, és soha
nem tudnánk visszafizetni ezt az adósságot. Végignéztem,
amikor az életét adta értünk, és nem feledkezem meg ennek a
jelentőségéről.
Kifújtam a levegőt. Hála az istennek.
– De Macon bácsi… – makacskodott Reece.
Macon egy intéssel elhallgattatta.
– Ez nem vita tárgya. Ha Ethan nem lett volna, most erőd
sem lenne, sőt. A Rend felborult, a következményeknek csak
az elejét láttuk. Nagyon rossz irányba tartottak a dolgok. Ezt
jobb, ha tudod.
– Akkor nem értem, miért húzzuk az időt beszélgetéssel. –
Nagymama összefogta a szoknyáját, és elindult felfelé a
lépcsőn. – Szólok Delnek, Barclay–nek és Ryannek.
Ridley nagyot nyelt, amikor meghallotta az anyja nevét. Del
nénit nagyon megviselte Ridley távozása, és még nem is tudta,
hogy a lánya visszatért. Hogy Sötét Igézőként tért vissza.
Emlékszem, milyen boldog volt Del néni, amikor Ridley
elveszítette az erejét tavaly nyáron. Halandónak lenni jobb,
mint Sötét Igézőnek, legalábbis ebben a családban.
Reece a nővéréhez fordult.
– Nem is kellene itt lenned. Nem okoztál már elég fájdalmat
mindenkinek?
Ridley kihúzta magát.
– Arra gondoltam, neked még nem volt elég, tesó. Nem
szeretnék csalódást okozni. Hiszen te mindig mindent
megtettél értem, ugye? – Gúnyosan mondta, de kihallottam a
hangjában rejtőző fájdalmat. Ridley csak tettette, hogy nincs
szíve.
 Hangokat hallottam, és Del néni jelent meg a lépcső tetején.
Barclay bácsi szorosan átölelte a vállát. Nem tudom, hogy
minket hallott–e meg, vagy a nagymama árulta el Ridley–t. De
abból, ahogyan Del néni a kezét tördelte, világos volt, hogy
tud róla.
Barclay bácsi lesegítette a lépcsőn, alakja a nagynéném fölé
magasodott. Őszülő haját gondosan megfésülte, és most az
egyszer úgy festett, mint aki ugyanabban az évszázadban él,
mint mi. Ryan mögötte trappolt, szőke copfja vidáman lengett.
Amikor Ryan és Ridley egy légtérben voltak, lehetetlenség
volt figyelmen kívül hagyni, mennyire hasonlítanak egymásra.
Az utóbbi fél évben Ryan is kamaszodni kezdett, bár még csak
tizenkét éves volt.
Del néni halványan Ridre mosolygott.
– Örülök, hogy jól vagy. Annyira féltettelek.
Ridley az ajkába harapott, és megingott telitalpú cipősarkán.
– Bocsi! De tényleg. Nem tudtalak hívni.
– Abraham bezárta Ridley–t – bukott ki belőlem. Ridley
persze bűnös volt millió dologban, de nem akartam, hogy
olyasmiért is elítéljék, amiért nem ő volt a felelős.
Del néni arca sírásra torzult – és vele mindenkié, kivéve
Reece–t. Utóbbi védelmezőn anyja és Sötét nővére közé állt.
– Ez igaz? – kérdezte Barclay bácsi aggódva.
Ridley idegesen csavargatott egy rózsaszín tincset.
– Igen. Igazi úriember. – Közben kétségbeesetten keltált
nekem. El ne mondd nekik, hugi! Ne most! – De már jól vagyok –
folytatta, elhessegetve apja aggodalmát. – Idegeskedjünk
inkább Ethan miatt! Senki sem akar hallani rólam meg a
gonosz farkasról.
Ryan óvatosan közelebb lépett Ridley–hez.
– Én szeretném hallani – mondta csendesen.
Rid nem felelt. Kinyújtotta a kezét.
Szinte vártam, hogy egy egér vagy egy nyalóka jelenjen meg
a tenyerében, arra számítottam, hogy egy ócska trükkel akarja
elvonni a kishúga figyelmét arról, ami lett belőle. De a tenyere
üres maradt.
Ryan elmosolyodott, és megfogta Ridley kezét.
Del néni visszafojtotta a lélegzetét – de lehet, hogy én voltam.
– Ha Lena bízik benned, akkor én is – mondta Ryan. – A
testvéreknek bízniuk kellene egymásban.
Reece meg sem moccant, de nem kellett ahhoz Szibillának
lenni, hogy kitaláljam, mit gondol.
Apró repedések mutatkoztak azon a kőkemény, hideg
maszkon, amelyet Reece magára erőltetett. Nem voltak
feltűnőek, de ott voltak. Valaminek a kezdete – könnyek,
megbocsátás, megbánás… nem voltam biztos benne.
Arra emlékeztetett, amit Marian mondott egyszer Ethannek,
a történtek előtt. Az egyik híres idézete volt, Leonard
Cohentől: „Mindenen van egy repedés. Azon keresztül jut be a
fény.”
Ezt láttam, amikor Reece arcára néztem.
A fény lassan beszivárgott.
– Lena, jól vagy? – pislogott Barclay bácsi a mennyezet felé.
A kristálycsillár veszélyesen hintázni kezdett.
Mély lélegzetet vettem, mire azonnal abbamaradt. Urald az
érzelmeidet!
– Jól vagyok – hazudtam.
A fejemben fogalmaztam meg a sorokat, a tollam nem írhatta
le őket.

hajlott
mint egy faág
törött
mint a szívem darabkái
hasadt
mint a tizenhetedik hold
szilánkos
 mint az ablaküveg
amikor találkoztunk

Lehunytam a szemem, el akartam csitítani a szavakat,

amelyek folyamatosan jöttek.
Nem!
Oda se figyeltem rájuk, ki akartam préselni őket a fejemből.
Nem keltáltam el őket Macon bácsinak, és nem voltam
hajlandó egy sort sem írni, amíg Ethan vissza nem tért.
Egyetlen szót sem.
– Amarie vár ránk. Indulnunk kell. – Macon bácsi felvette
fekete kasmírkabátját. – Nem az a fajta asszony, aki szereti, ha
megvárakoztatják.
Boo ott tekergeti mögötte, vastag szőre belesimult a szoba
sötétjébe.
Ridley kinyitotta az ajtót, és villámgyorsan kimenekült a
szabadba. Kicsomagolt egy piros nyalókát, még mielőtt leért
volna a verandalépcsőn. A virágágyás mellett tétovázott egy
pillanatig, aztán zsebre vágta a csomagolópapírt.
Talán képesek megváltozni az emberek – azok is, akik
korábban rossz döntéseket hoztak –, ha keményen dolgoznak
azon, hogy rendbe hozzák a dolgokat. Nem lehettem biztos
benne, de reméltem. Én magam is hoztam rossz döntéseket az
elmúlt évben.
Most pedig elindultam arra, ahol az egyetlen jó döntésem
várt rám.
Az egyetlen, ami számított.
Ethan.
Jövök.
 29. FEJEZET

A halottak keze

-I deje volt. – Amma türelmetlenül karba tette a kezét, és a

kőfal nyílását bámulta, amikor sorban beléptünk rajta.
Macon bácsinak igaza volt, nem szerette, ha megváratják.
Marian gyengéden Amma vállára tette a kezét.
– Biztosan nem volt egyszerű mindenkit összetrombitálni.
Amma megvetően szipogott egyet, és nem fogadta el a
kifogást.
– Nem egyszerű? Ugyan.
John és Liv a földön ült egymás mellett, Liv feje John vállán
pihent. Barclay bácsi jött mögöttem, segített Del néninek
eligazodni a töredezett kövek között. Del néni szaporán
pislogott, és egy pontra meredt, nem messze Genevieve
sírjától. Megbotlott, de Barclay bácsi elkapta.
Az időrétegek nyilván egymás után tárultak fel, úgy,
ahogyan csak Del néni érzékelhette őket.
Vajon mit látott? Annyi minden történt Greenbrierben. Ethan
Carter Wate halála után Genevieve itt használta először
a Holdak Könyvét, hogy kedvesét visszahozza, Ethan és én itt
találtuk a medált, itt volt először látomásunk, és egy éjszaka
Del néni pontosan itt mutatta meg nekünk Genevieve
múltjának hiányzó részleteit.
 Azóta minden megváltozott. Azon a napon, amikor Ethan és
én helyre próbáltuk tenni a Rendet, véletlenül leégettem a
füvet alattunk.
Amikor végignéztem, hogy az anyám halálra ég.
Del néni mindezt látja? Képes rá?
Váratlanul elszégyelltem magam, és titokban azt reméltem,
ezt nem látja.
Amma biccentett nagymama felé.
– Emmaline. Remekül nézel ki.
Nagymama elmosolyodott.
– Te is, Amarie.
Macon bácsi lépett be utoljára az elveszett kertbe. A fal
mellett álldogált, rá nem jellemző és alig észrevehető
nyugtalansággal.
Amma farkasszemet nézett vele, és úgy tűnt, mintha senki
más számára nem hallható párbeszédet folytatnának.
A feszültséget szinte tapintani lehetett. Nem láttam őket
együtt az óta az éjszaka óta, amikor Ethant elveszítettük. És
mind a ketten váltig állították, hogy minden rendben van.
De most, hogy csak néhány lépés választotta el őket
egymástól, világos volt, hogy semmi sincsen rendben. Amma a
legszívesebben letépte volna a nagybátyám fejét.
– Amarie – mondta Macon bácsi lassan, és tiszteletteljesen
fejet hajtott.
– Meglep, hogy itt talállak. Nem félsz, hogy a gonoszságom
bepiszkítja a szép cipődet? – kérdezte Amma. – Ezt nem
szeretnénk, igaz? Biztosan nagyon sokba került az ünneplős
cipőd.
Mi van?
Amma egy szent volt – legalábbis én mindig így gondoltam
rá.
Nagymama és Del néni zavartan egymásra nézett. Marian
elfordult. Tudott valamit, de titkolta.
 – A gyász kétségbe ejti az embert – felelte M. bácsi. – Nálam
jobban senki sem érti ezt.
Amma hátat fordított neki, és a Holdak Könyve mellé állított
whiskysüvegre és pohárra nézett.
– Melchidezek, szerintem te csak azt érted, ami az érdekedet
szolgálja. Ha nem lennék biztos benne, hogy a te segítségedre
is szükségünk lesz, azonnal visszazavarnálak a házba.
– Ez aligha tisztességes. Téged akartalak megvédeni… –
Macon bácsi elhallgatott, amikor észrevette, hogy
mindannyian őket nézzük. Kivéve Mariant és Johnt, akik
viszont szándékosan nem pillantottak Amma és a nagybátyám
felé. Ehelyett vagy a földre szegezték a tekintetüket, vagy a
Holdak Könyvére, pedig egyik sem volt kellemesebb látvány a
perlekedő feleknél.
Amma megpördült, és Macon szemébe nézett.
– Legközelebb engem kissé kevésbé védelmezz, de a
gyerekemet gondosabban! Ha lesz legközelebb.
Azzal vádolta Macon bácsit, hogy nem vigyázott eléggé
Ethanre, amikor még élt? Ennek így semmi értelme…
– Miért veszekedtek? – követeltem a magyarázatot. – Úgy
viselkedtek, mint Reece és Ridley.
– Hé! – kiáltott fel Reece. Rid csak a vállát vonogatta.
Haragos pillantást vetettem Ammára és a nagybátyámra.
– Azt hittem, azért vagyunk itt, hogy Ethannek segítsünk.
Amma szipogni kezdett, a nagybátyám meg roppant
boldogtalan képet vágott, de egyikük sem szólt egy szót sem.
Marian szólalt meg:
– Szerintem mindannyian aggódunk. Talán az lenne a
legjobb, ha most minden mást félretennénk, és a feladatra
összpontosítanánk. Amma, mit kell tennünk?
Amma le sem vette a szemét a nagybátyámról.
– Az Igézők alkossanak kört körém! A Halandók egy–egy
Igéző közé álljanak. Ennek a világnak az erejével átnyújtjuk azt
a gonosz könyvet azoknak, akik tovább tudják vinni az úton.
 – A Nagyszerűeknek, ugye? – Reméltem, hogy igen.
Bólintott.
– Ha felelnek.
Ha felelnek? Lehet, hogy nem fognak?
Amma a földre mutatott, a lábam mellé.
– Lena, hozd ide nekem a Könyvet!
Felemeltem a poros bőrkötéses kötetet, ereje úgy pulzált a
kezemben, mint a szívverés.
– A Könyv nem akar átkelni – magyarázta Amma. – Itt akar
maradni, ahol bajt keverhet. Mint az unokatestvéred. – Ridley
a szemét forgatta, de Amma makacsul hozzám intézte a
szavait. – Behívom a Nagyszerűeket, de a Könyvet neked kell
a kezedben tartanod, amíg át nem veszik.
Mi fog történni? Kirepül a kezemből?
– Ti, többiek, alkossatok kört! Fogjátok meg szépen egymás
kezét!
Miután Ridley és Link kiveszekedték magukat a kézfogással
kapcsolatban, és Reece is úgy helyezkedett, hogy se Ridley–
hez, se Johnhoz ne kelljen hozzáérnie, végre sikerült körbe
állniuk.
Amma rám pillantott.
– A Nagyszerűek mostanában nem igazán elégedettek velem.
Nem biztos, hogy eljönnek. És ha el is jönnek, nem ígérhetem
meg, hogy a Könyvet magukkal viszik.
El nem tudtam képzelni, miért fújnának a Nagyszerűek
Ammára. A családtagjai voltak, és már többször is a
segítségünkre siettek.
Most megint erre kértük őket.
– Azt szeretném, ha az Igézők minden erejükkel a kör
belsejére koncentrálnának. – Amma lehajolt, és megtöltötte a
poharat Wild Turkey–vel. Felhajtotta a whiskyt, aztán újra
töltött, immár Abner bácsinak.
– Nem számít, mi történik, csak küldjétek az erőt felém!
– És ha megsérül? – kérdezte Liv aggodalmasan.
 Amma Livre bámult, az arckifejezése fájdalmat és gyászt
tükrözött.
– Én ennél jobban már nem sérülhetek meg. Csak csináljátok!
Ekkor Macon bácsi elengedte Del néni kezét, és kilépett a
körből.
– Mi lenne, ha segítenék neked? – kérdezte Ammától.
Amma reszkető kézzel bökött felé.
– Az én köreimhez semmi közöd. A sajátodban serénykedj!
Forróság csapott felém a Könyvből, mintha a haragja egyesült
volna Ammáéval.
Macon bácsi visszatért a körbe, és megfogta a mellette állók
kezét.
– Egy nap majd megbocsátasz nekem, Amarie.
Amma sötét pillantása belefúródott a zöld szempárba.
– Az nem ma lesz.
Lehunyta a szemét, és a tincseim önkéntelenül tekeredni
kezdtek, amikor Amma kimondta a szavakat, amelyeket csak
ő ejthetett ki.

„Vérem vére,
Lelkem gyökere,
Lépj közbe érettem.”

A kör belsejében feltámadt a szél, a fejünk fölött villámok

cikáztak. A Könyvből áradó forróság egyesült a kezem
melegével, azzal a melegséggel, amellyel égetni és pusztítani is
tudtam.
Amma tovább kántált, mintha csak az éghez szólt volna.

„Hívlak, hogy vidd, amit én nem tudok.

Lásd, amit én nem láthatok.
Tedd, amit én nem tudok.”
 Macon bácsi tenyeréből zöld fény tört elő, és kézről kézre
haladva átjárta a kört. Nagymama lehunyta a szemét, mintha
Macon erejének útját igyekezett volna egyengetni. John ezt
észrevette, és ő is lehunyta a szemét. A fény felerősödött.
Villám szakította ketté az eget, de a világegyetem nem nyílt
meg, és a Nagyszerűek sem jelentek meg.
Hol vagytok már? – könyörögtem magamban.
Amma újra nekiveselkedett.

„Ezen az úton nem kelhetek át.

Csak ti vihetitek el a könyvet a gyerekemnek.
Vigyétek át a mi világunkból a tietekbe.”

Még erősebben koncentráltam, a Könyv forróságára már nem

is figyeltem. Egyik faág a másik után tört le. Kinyitottam a
szemem, és a körön kívül lángok csaptak fel. Olyan gyorsan
terjedtek, mintha valaki dinamitrudat gyújtott volna meg,
sebesen falták a füvet, és körbefogták a mi körünket.
A Tűz Ébredése – uralhatatlan lángok, amelyek néha
akaratom ellenére csapnak fel. A kert miattam lángolt megint.
Hányszor éghet szénné a föld, mielőtt a kár
visszafordíthatatlanná válik?
Amma szorosabbra zárta a szemét. Most egyszerű szavakkal
szólott. Nem kántált, könyörgött.
– Tudom, hogy értem nem tennétek meg. Gyertek Ethan
miatt! Vár rátok, és ő ugyanúgy családtag, mint én vagyok.
Cselekedjetek helyesen! Csak most, utoljára. Abner bácsi.
Delilah néni. Ivy néni. Sulla nagymama. Twyla… Könyörgöm!
Az ég megnyílt, és a mennyekből zivatar zúdult a fejünkre. A
tűz azonban tovább perzselt, és az Igéző fény sem hamvadt el.
Egy apró fekete valami körözött felettünk az égen.
A holló.
Ethan hollója.
Amma is meglátta.
 – Pontosan, Abner bácsi. Ne büntesd Ethant az én
vétkeimért! Tudom, hogy vigyázol rá odaát, ugyanúgy,
ahogyan ránk is vigyázol itt, a földön. Szüksége van erre a
könyvre. Te talán tudod, hogy miért, még ha én nem is sejtem.
A holló közelebb és közelebb merészkedett, és az arcok
egymás után tűntek fel az éjszakai égen – vonásaik a
világegyetemből bukkantak elő sorban.
Először Abner bácsi jelent meg, arcára ráncokat rajzolt az idő.
A holló a vállára telepedett, mint egy apró egérke az óriás
lábához.
Sulla, a Próféta következett, királynői fonatai a vállát
verdesték. A kusza gyöngysorok súlytalanul pihentek a
mellkasán. Vagy éppen súlyosan, de jelentőségteljesen.
A Holdak Könyve megmoccant a kezemben, mintha ki akarná
szabadítani magát. De tudtam, hogy nem a Nagyszerűek
nyúltak érte.
A Könyv ellenállt.
Erősebben szorítottam, miközben Delilah néni és Ivy néni
együtt, kézen fogva tűntek fel, és úgy néztek körül, mint akik
éppen felmérik a helyzetet. Vagy a szándékainkat, vagy az
erőnket… mit tudom én.
Ítélkeztek felettünk, ez bizonyos volt. Én is éreztem, meg a
Könyv is. Megint szabadulni próbált, megégetve a tenyeremet.
– El ne engedd! – figyelmeztetett Amma.
– Nem fogom! – kiáltottam át a süvítő szélen. – Twyla néni,
hol vagy?
Twyla néni sötét szeme bontakozott ki először, jóval
karkötőkkel ékített csuklója előtt. Amulettekkel befont tincsei
és a fülében sorakozó függők előtt.
– Ethannek kell! – kiáltottam túl újra a szelet, az esőt és a tűz
ropogását.
A Nagyszerűek figyeltek bennünket, de nem moccantak.
A Holdak Könyve viszont igen.
 Éreztem a lüktetését, az erőt és a dühöt, amely méregként
áradt szét a testemben.
Ne engedd el!
Képek tűntek fel a szemem előtt.
Genevieve fogja a Könyvet, és sorolja a szavakat, amelyek
visszahozzák Ethan Carter Wate–et egy másodperc törtrészéig – és
generációkra elátkozzák a családunkat.
Amma és én ugyanazokat a szavakat soroljuk Ethan Lawson Wate
teste felett – a mi Ethanünk.
Ahogyan kinyílik a szeme, miközben Macon bácsi megjelenik.
Abraham áll a Könyvfölött, miközben a távolban Ravenwoodot
fenyegeti a tűz, a testvére könyörög, hogy hagyja abba, mielőtt megöli
Jonaht.
Mindent láttam.
Minden embert, akit ez a könyv megérintett és elpusztított.
Embereket, akiket ismertem, és akiket nem ismertem fel.
Éreztem, hogy megint szabadulni akar, és ez alkalommal
hangosabban ordítottam.
Amma megragadta a Könyvet, a kezemmel együtt. Ahol
hozzáért a borítóhoz, megperzselődött a bőre.
Könnyes lett a szeme, de nem engedte el.
– Segítsetek! – kiáltottam az ég felé.
Nem az ég válaszolt.
Genevieve Duchannes tűnt fel a sötétségben, olyan közel
volt, hogy megérinthettem volna ködös alakját.
Add ide nekem!
Amma is látta, kimerült arckifejezése legalábbis erről
árulkodott. De csak én hallottam, mit keltái.
Hosszú, vörös haja lobogott a szélben, egyszerre képtelenül
és magától értetődően.
Elviszem. Soha nem tartozott ehhez a világhoz.
Át akartam adni neki a Könyvet – hogy vigye el Ethannek, és
ne perzselje tovább Amma kezét.
 De Genevieve Sötét Igéző volt. Sárgán villogó szeme
emlékeztetett rá.
Amma reszketett.
Genevieve kinyújtotta a kezét. Mi van, ha rossz döntést
hozok? Ethan soha nem kapná meg a Könyvet, és én soha
többé nem látnám. ..
Honnan tudhatnám, kiben bízhatok?
Genevieve rám vetette fájdalommal teli pillantását.
Csak akkor tudod meg, ha bízol.
A Nagyszerűek figyeltek bennünket, és nem tudhattam,
közbeavatkoznak–e. Amma Halandó keze együtt égett az én
Igéző kezemmel, és a Holdak Könyve nem került közelebb
Ethanhez azóta, hogy nem is olyan rég még Abraham
Ravenwood markában láttam.
Néha csak egy választás van.
Néha fejest kell ugrani az ismeretlenbe.
Vagy el kell engedni…
Vidd el, Genevieve!
Elhúztam a kezem, Amma keze pedig együtt mozdult az
enyémmel. A Könyv megugrott, mintha sejtette volna, hogy ez
az egyetlen esélye a szabadulásra. A külső kör felé vetette
magát, ahol John és Link egymás kezét fogta.
A ragyogó zöld fény még világított, és John a Könyvre
meredt.
– Meg se próbáld!
A Könyv beleütközött a fénybe, és visszapattant róla,
egyenesen Genevieve kezébe. Amikor Genevieve köré zárta
ködös ujjait, a Könyv mintha megborzongott volna.
Ne most!
Visszafojtott lélegzettel hallgattam Amma zokogását.
Genevieve a szívéhez szorította a Könyvet, és eltűnt.
A gyomrom görcsbe rádult.
 – Amma! Elvitte! – Sem gondolkodni, sem érezni, sem
levegőt venni nem tudtam. Rosszul döntöttem. Soha többé
nem látom Ethant. A térdem megadta magát, összerogytam.
Hasítást hallottam, és egy kar megragadott a derekamnál
fogva.
– Lena! Nézd! – Link volt az.
Visszapislogtam a könnyeket, és az égre mutató ujját
követtem a szememmel.
Genevieve ott volt a sötétségben, vörös haja úszott utána.
Odanyújtotta a Holdak Könyvét Sullának, aki elvette tőle.
Genevieve rám mosolygott.
Bennem megbízhatsz. Sajnálom. Annyira sajnálom.
Eltűnt, mögötte a Nagyszerűek óriásokként lebegtek az égen.
Amma a melléhez szorította megégett kezét, és felpislogott
másvilági családjára. Ott van Ethan is, ahonnan ők jöttek.
Arcán könnyek folytak végig, miközben a zöld fény kihunyt
körülöttünk.
– Elviszitek azt a könyvet a gyerekemnek. Megértettétek?
Abner bácsi megemelte a kalapját felé.
– Várom a pitét, Amma. Az egyik olyan citromhabos pont jó
lesz.
Amma utoljára felzokogott, és majdnem összeesett.
Ott termettem mellette, és magamhoz öleltem. Az eső
eloltotta a lángokat, és a Nagyszerűek eltűntek. Nem
tudhattam, mi fog történni. Csak egyetlen dologban lehettem
biztos.
Ethan kapott egy esélyt.
Reméltem, hogy él vele.
HARMADIK KÖNYV

Ethan
 30. FEJEZET

Elveszett idő

L! Itt vagy? Hallasz? Várlak. Tudom, hogy hamarosan

megtalálod a Könyvet.
El sem hinnéd, milyen ez a hely. Mintha egy tízezer éves
templomban élnék, vagy egy erődben. Nem hinnél a szemednek, ha
látnád ezt a csávót. Xavier a barátom. Legalábbis úgy gondolom,
hogy a barátom. Olyan, mint egy tízezer éves szerzetes. Vagy valami
templomi ösvombat.
Tudod te, milyen érzés várakozni egy olyan helyen, ahol nem telik
az idő? Egy perc pont olyan, mint egy évszázad – egy örökkévalóság
–, de még annál is rosszabb, mert nem tudod, hogy tulajdonképpen
melyik.
Mostanában számolgatni kezdtem. Mániákusan. Csak így tudom
követni az idő múlását.
Hatvankettő műanyag gomb. Tizenegy darab tizennégy és
harminchat közötti számú gyöngyöt tartalmazó, elszakadt nyakék.
Százkilenc régi baseballkártya. Kilenc ceruzaelem. Tizenkétezer–
hétszázötvenkettő dollár és három cent érmében, hat országból. Vagy
hat évszázadból.
Többé–kevésbé.
Az arany ketteseket nem tudom, hogyan kell beszámítani.
Ma reggel egy kitömött béka kiszakadt varrásán át potyogó
rizsszemeket számoltam össze. Nem is tudom, honná veszi ezeket
Xavier. Kilencszázkilencvenkilencig jutottam el, aztán
eltévesztettem, és kezdhettem elölről.
 Így töltöttem a mai napot.
Mint mondtam, az ember beleőrül, ha olyan helyen tölti az idejét,
ahol nem telik az idő. Amikor rábukkansz a Holdak Könyvére L.,
tudni jogom.
Olyan gyorsan elhúzok innen, amilyen gyorsan csak lehet. A
cuccom menetkészen várakozik a barlang bejáratánál. Prue néni
térképe. Egy üres whiskysüveg és egy dohányszelence.
Ne is kérdezd!
Hihetetlen, nem, hogy a történtek után a Könyv még mindig közénk
áll? Tudom, hogy megtalálod. Egy nap. Sikerülni fog.
Én várok.

Nem is tudom, gyorsabban telik–e az idő, ha Lenára gondolok.

Nem számít. Akkor sem tudnék nem rá gondolni, ha
próbálnám. Pedig próbálok – közben sakkozok azokkal az
undok figurákkal, amiket Xavier begyűjtött. Segítek neki
katalogizálni a kincseit, a kupakoktól kezdve az ősi Igéző
könyvekig. Ma az ásványokat vettük számba. Xaviernél
legalább száz van, eper nagyságú nyersgyémánttól kezdve a
kvarckőig, meg a sima szikladarabokig.
– Nagyon fontos, hogy pontosan számon tartsam, mi van
nálam. – Xavier három széndarabot írt a listára.
Rámeredtem az előttem sorakozó kövekre. Kavics, mondaná
Amma. Pont olyan szürke, mint Dean Wilksék felhajtója.
Vajon mit csinál most Amma? És anya? A két nő, akik két
különböző világban neveltek fel engem, és most egyikükkel
sem találkozhattam.
Felkaptam egy maroknyi kavicsot.
– Ezeket miért gyűjtőd? Csak kavics.
Xavier ledöbbent.
– A kövekben erő van. Magukba szívják az emberek érzéseit,
a félelmeiket. Az emlékeiket is.
 Nem kell nekem másvalaki félelme. Elég nekem az enyém.
A zsebembe nyúltam, és előhúztam a fekete követ.
Végigsimítottam rajta. Ez Sulláé. Masszív könnycseppalakot
formált, míg a Lénáé jóval kerekebb volt.
– Tessék. – Odanyújtottam Xaviernek. – Hozzáadhatod a
gyűjteményedhez.
Majdnem biztos voltam benne, hogy többé nem kell átkelnem
a folyón. Vagy megtalálom a hazafelé vezető utat, vagy örökre
itt maradok. Ezt valahogy tudtam, még ha ezen kívül semmi
másban nem is lehettem biztos.
Xavier egy hosszú percig méregette a követ.
– Tartsd meg, halott fiú! Ezek nem…
Ezután már nem is értettem, mit beszél. Elhomályosodott a
látásom, Xavier sima, fekete bőre és a tenyeremen fekvő kő
összemosódtak egyetlen sötét árnyékká.

Sulla egy fonott asztalkánál ült, a szobát olajlámpa

fénye világította be. Kiterítette maga elé a
kártyalapokat, így az Isteni Gondviselés Lapjai két
feszes sorban feküdtek előtte, sarkukban a fekete
verébbel, Sulla jegyével. Magas férfi ült vele szemben,
kopasz feje megcsillant a fényben.
– A Vérző Kard. A Vakember Dühe. A Hazug ígérete.
Az Ellopott Szív. – Sulla összeráncolt homlokkal a fejét
csóválta. –Annyi biztos, hogy semmi jó nem sül ki
ebből. Nem fogod megtalálni, amit keresel. Ha viszont
megtalálod, még rosszabbul jársz.
A férfi zavartan simított végig tar koponyáján.
– Ez meg mit jelentsen, Sulla? Ne beszélj nekem
összevissza!
– Azt jelenti, hogy nem fogják megadni neked, amit
akarsz, Angelus. A Távoli Őrzőknek nincs szükségük
kártyalapokra ahhoz, hogy tudják, végig megszegted a
szabályaikat.
Angelus durván eltolta magát az asztaltól.
– Nem azt akarom, hogy megadják, amit követelek.
Más Őrzök már felsorakoztak mögém. Őrzők, akik
többek akarnak lenni puszta írnokoknál. Miért
kényszerítenek minket arra, hogy történetírók legyünk,
amikor mi magunk írhatnánk történelmet?
– A lapokon nem változtathatok, csak ezt tudom.
Angelus az aranybőrű, haját apró fonatokban viselő,
gyönyörű nőre nézett.
– A szavak megváltoztatják a dolgokat, Látó. Csak
éppen a megfelelő könyvbe kell írni őket.
Valami megragadta Sulla tekintetét, és a nő figyelme
egy pillanatra elterelődött. Az unokája ott hallgatózott
az ajtó mögött. Bármely más éjszakán Sulla nem bánta
volna. Amarie tizenhét éves volt, idősebb, mint amikor
Sulla a kártya–jóslást megtanulta.
Sulla nem akarta, hogy az unokája meglássa ezt az
embert. Volt benne valami ördögi. Nem kellett ahhoz
kártya, hogy ezt észrevegye.
Angelus felemelkedett, hatalmas keze ökölbe szorult.
Sulla megkocogtatta az egyik kártyalapot, azt,
amelyikre két aranykaput festettek.
– Ez itt egy jolly joker.
A férfi megtorpant.
– Az meg mit jelent?
– Azt jelenti, hogy néha a kezünkbe vehetjük a
sorsunkat. Attól függően, hogy a kapunak melyik
oldalát választod.
Angelus felkapta a kártyalapot, és összegyűrte.
– Már elég régóta állok a kapu külső oldalán.
Becsapódott az ajtó, és Amarie előlépett a
rejtekhelyéről.
– Ki volt ez, nagymama?
 Az idős hölgy felvette az összegyűrt kártyalapot, és
kismította.
– Egy Örző északról. Egy ember, aki többet akar
annál, mint amennyi egy embernek jár.
– De mit akar?
Sulla Amarie szemébe nézett, és egy pillanatra
elbizonytalanodott, hogy válaszolhat-e a kérésre.
– Meg akarja vesztegetni a sorsot. Ki akarja cserélni a
lapokat.
– De a lapokat nem szabad kicserélni.
Sulla elkapta a tekintetét, mert eszébe jutott, mit
mutatott a kártya azon a napon, amikor Amarie
megszületett.
– Néha lehet. De meg kell fizetni az árát.

Amikor kinyitottam a szememet, Xavier fölém magasodott,

arcvonásai aggodalmat tükröztek.
– Mit láttál, halott fiú?
A fekető kő még meleg volt a kezemben. Megszorítottam,
mintha ezzel közelebb kerülhetnék Ammához. És azokhoz az
emlékekhez, amelyek a fényes fekete simaság alatt rejtőznek.
– Hányszor változtatott Angelus az Igézők Krónikáján?
A Kapuőrző elkapta a pillantását, és idegesen tördelte a
kezét.
– Xavier, felelj!
Farkasszemet néztünk, láttam a fájdalmat a tekintetében.
– Túl sokszor.
– De miért csinálja? – Mit nyert ezzel Angelus?
– Vannak emberek, akik nem elégszenek meg azzal, hogy
Halandók. Angelus is ilyen ember.
– Azt állítod, hogy Igéző akart lenni?
Xavier lassan bólintott.
 – Bele akart avatkozni a sorsba. Meg akarta találni a módját,
hogy a természetfeletti törvényekkel dacolva vérkeveredést
hozzon létre Halandók és Igézők között.
Génsebészet.
– Tehát azt akarta, hogy a Halandók Igéző képességekkel
rendelkezzenek?
Xavier abnormálisán hosszú kezével lassan végigsimított tar
koponyáján.
– Mi értelme a hatalomnak, ha nem marad senki, akit
kínozhatsz és aki felett uralkodhatsz?
Ennek így semmi értelme. Angelus kifutott az időből.
Abraham Ravenwoodhoz hasonlóan ő is valami hibrid gyerek
létrehozásán fáradozott?
– Gyerekeken kísérletezett?
Xavier elfordult, és egy hosszú pillanatig nem szólalt meg.
– Sötét Igézők segítségét vette igénybe, hogy önmagán
kísérletezzen.
Borzongás futott végig a gerincemen, és kiszáradt a torkom.
Elképzelni sem tudtam, mit művelhetett velük az Őrző.
Kerestem a megfelelő szavakat, hogy tovább kérdezhessek, de
Xavier megelőzött.
– Angelus a vérüket, a szöveteiket vizsgálta, másról nem
tudok. A vérükből készített szérumot pedig magába
fecskendezte. De nem tett szert arra az erőre, amire számított.
Ennek ellenére nem adta fel. Minden egyes injekció után egyre
sápadtabb és elszántabb lett.
– Ez borzasztó.
Xavier torz arca ismét felém fordult.
– Nem ez volt a borzasztó benne, halott fiú. Az később jött.
Nem akartam tudni, mégis megkérdeztem:
– Mi történt?
– Végül talált egy Igézőt, akinek a vére biztosította számára a
saját erejének egy mutáns változatát. Fényhozó Igéző volt,
gyönyörű és kedves. És én… – akadt el Xavier hangja.
 – Szerelmes voltál bele?
Xavier arca még soha nem tűnt ennyire emberinek.
– Szerettem. És Angelus elpusztította.
– Annyira sajnálom, Xavier.
Biccentett.
– Tehetséges Beleérző volt, mielőtt beleőrült Angelus
kísérleteibe.
Gondolatolvasó. Hirtelen megértettem.
– Azt mondod, hogy Angelus gondolatolvasó?
– Csak Halandók gondolatait tudja olvasni.
Csak Halandókét. Az enyémet, Livét és Marianét.
Meg kell találnom a lapomat az Igéző Krónikákban, és haza
kell mennem.
– Ne nézz olyan szomorúan, halott fiú!
Xavier óráin a mutatók különböző irányokba mozogtak, úgy
mutatták az időt, ami nem létezett errefelé. Nem akartam
elárulni neki, hogy nem vagyok szomorú.
Féltem.

Le sem vettem a szememet az órákról, de még így sem voltam

képes követni az idő múlását. Néha annyira elkeserítő volt ez
az egész, hogy szinte elfelejtettem, mire várok. A túl sok idő
ezt teszi az emberrel. Az emlékek és a képzelgések közötti
határ elmosódik, és egy idő után minden olyannak tűnik,
mintha egy filmrészlet lenne, nem a saját életed.
Kezdtem lemondani arról, hogy újra megpillanthatom
a Holdak Könyvét. Ami azt jelentette, hogy jóval többről kellett
lemondanom, mint az az ócska Igéző könyv.
Lemondani Gatlinről mindenestül. Lemondani Ammáról,
apáról és Marian néniről. Linkről, Livről, Johnról. A Jackson
gimiről, a Tejponállóról, a Wate–házról és a 9–es útról. Arról a
helyről, ahol rájöttem, hogy Lena az a lány az álmaimból.
Ha lemondok a Könyvről, lemondok róla is.
Nem tehettem.
Soha nem tenném meg.

Néhány nap vagy talán hét elteltével – lehetetlenség volt

követni – Xavier rájött, hogy nem csak az időm vész el.
A földön ült a barlangban, és több ezer kulcsnak tűnő tárgyat
katalogizált.
– Milyen volt?
– Ki? – kérdeztem.
– A lány.
Először méret, aztán forma szerint osztályozta a kulcsokat.
Az járt a fejemben, vajon honnan kerültek ide, kinek az ajtaját
nyitották, miközben a helyes szavakat keresgéltem.
– Annyira… élt.
– Gyönyörű volt?
Az lett volna? Egyre nehezebb volt emlékeznem rá.
– Igen, azt hiszem.
Xavier befejezte a kulcsok rakosgatását, és rám nézett.
– Hogy nézett ki? Mármint a lány.
Hogyan mesélhettem volna mindarról, ami a fejemben
kavargott olyan kuszaságban, hogy már én sem láttam Lénát
tisztán?
– Ethan? Hallottad? El kell mondanod. Különben elfelejted.
Ez történik, ha túl sok időt töltesz itt. Elfelejted, ami azzá tett,
aki voltál. Elveszi tőled ez a hely.
Elfordultam tőle, mielőtt válaszoltam.
– Nem vagyok biztos benne. Olyan homályos minden.
– Aranyszínű volt a haja? – Xavier szerette az aranyat.
– Nem – feleltem. Ebben biztos voltam, de már nem
emlékeztem rá, miért. A falra meredve próbáltam magam elé
képzelni az arcát. Aztán eszembe jutott valami.
 – Tincsek. Sok–sok hullámos hajtincs.
– A lányé?
– Igen. – A sziklás képződményekre néztem a barlang
mennyezetén. – Lena.
– Lenának hívják?
Bólintottam, és könnyek csorogtak végig az arcomon.
Annyira megkönnyebbültem, hogy a nevére még mindig
emlékszem.
Siess, Lena. Nincs sok időm.

Mire újra megpillantottam a hollót, már el is felejtettem. Az

emlékeim álomképekké váltak, leszámítva azt, hogy sohasem
aludtam. Xaviert figyeltem. Gombokat számoltam és érméket
katalogizáltam. Felpislogtam az égre.
Legalábbis ezzel voltam elfoglalva, de az az ostoba madár
folyamatosan károgott és csattogtatta hatalmas szárnyát.
– Tűnj már el!
Még hangosabban rikoltozott.
Oldalra fordultam, és felé csaptam. Akkor vettem csak észre,
hogy a Könyv ott hever előttem, a porban.
– Xavier – mondtam remegő hangon. – Gyere csak ide!
– Mi az, halott fiú? – hallottam a hangját a barlangból.
– A Holdak Könyve. – Felkaptam, és melegíteni kezdte a
kezemet. De nem égette. Úgy emlékeztem, hogy égetnie
kellene.
Amikor a kezembe fogtam a Könyvet, az emlékeim
visszaáradtak hozzám. Ez a könyv visszahozott már egyszer
holtomból, és most megint visszatérít az életbe. Minden
részletre emlékeztem. A helyekre, ahol jártam. A tetteimre. A
szeretteimre.
 Láttam Lena gyengéd arcát. Zöld és arany szemét, a félhold
alakú anyajegyet az arcán. Citromra, rozmaringra, hurrikán
erősségű szélre és spontán kirobbanásokra emlékeztem.
Mindenre, ami Lenát jelentette, a lányt, akit szerettem.
Újra egész voltam.
Tudtam, hogy el kell hagynom ezt a helyet, mielőtt örökre
magába szippant.
Mindkét kezemmel megragadtam a Könyvet, és bevittem a
barlangba. Ideje végrehajtani a cserét.

A Könyv minden lépéssel egyre nagyobb súllyal húzta a

kezemet. De nem lassítottam. Semmi sem állíthat meg most
már.
Nem állok meg, amíg az utolsó lépést meg nem tettem.
A Távoli Őrzők Kapuja ott magasodott előttem. Kezdtem
érteni, miért imádta Xavier olyan mániákusan az aranyat. A
Kapu koszos feketésbarna színe hervasztó volt, de láttam,
hogy az arany átfénylik helyenként. Könyörtelen, hegyes
toronyként meredezett. Nem vezetett sehová, ahová ember
szívesen menne.
– Olyan gonoszul fest.
Xavier követte a tekintetemet a torony tűhegyes foka felé.
– Az, aminek lennie kell. A hatalom nem jó, és nem gonosz.
– Az lehet, de ez a hely gonosz.
– Ethan. Erős Halandó vagy. Több élet van benned, mint
bármelyik halottban, akivel eddig összehozott a sors. – Ezt
valahogy nem találtam vigasztalónak. – Nem nyithatom ki a
Kaput, ha nem akarsz menni teljes szívedből. – Milyen
baljóslatú szavak!
– Mennem kell. Vissza kell jutnom Lénához, és Ammához, és
Linkhez. Apához, Marianhoz, Livhez és mindenkihez. –
Magam előtt láttam az arcukat, mindenkiét. Körbevettek, a
lelkűkkel, a lelkemet. Emlékezni kezdtem rá, milyen volt
közöttük, a barátaim között élni.
Emlékeztem rá, milyen volt élni.
– Lena. Az aranytincses lány? – kérdezte kíváncsian Xavier.
Semmi értelme nem volt bővebben magyarázkodnom, neki
főleg nem. Bólintottam, az könnyebb volt.
– És szereted? – Erre volt a legkíváncsibb.
– Igen. – Efelől kétségem sem lehetett. – A világon mindennél
jobban szeretem. Mindkét világon mindennél jobban.
Kifejezéstelen arccal pislogott.
– Nos, ez nagyon komolyan hangzik.
Majdnem elmosolyodtam.
– Igen. Ezt magyaráztam. Ez ilyen.
Hosszasan méregetett, aztán biccentett.
– Rendben. Kövess! – Ezzel el is tűnt a poros ösvényen.
Követtem, amíg egy elképzelhetetlenül sziklás lépcsőhöz
nem értünk. Egy meredek, keskeny sziklaszirthez vezetett,
amely mintha a totális feledésbe lejtett volna. Amikor
átpillantottam a peremén, csak felhőket és sötétséget láttam.
A méltóságteljes fekete Kapu előttem magasodott. Nem
láttam át rajta. De a borzalmas hangokat – lánccsörgést,
nyüszítést és sírást – meghallottam.
– Úgy hangzik, mintha a Pokol lenne.
Xavier a fejét rázta.
– Nem a Pokol. Csak a Távoli Őrzők.
Ezzel elém lépett, elállva az utamat.
– Biztos vagy abban, hogy ezt akarod tenni, halott fiú?
Bólintottam, és eltorzult arcára vetettem a tekintetemet.
– Emberfiú. Akit Ethannek hívnak. A barátom. – A szeme
kifehéredett és üvegessé vált, mintha valamiféle transzba esett
volna.
– Mi az, Xavier? – Türelmetlen voltam, de még annál is
jobban rettegtem. Minél tovább hallgattuk az odabentről
kiszűrődő borzalmas hangokat, amelyeket ki tudja, mi váltott
ki, annál szörnyűségesebben hangzottak. Tartottam tőle, hogy
elveszítem a bátorságomat, hogy sarkon fordulok és
visszamegyek – semmibe véve ezzel minden viszontagságot,
amelyen Lena keresztülmehetett, hogy a Holdak
Könyvét megszerezze.
Xavier oda se figyelt rám.
– Tehát cserét ajánlasz, halott fiú? Mit ajánlasz fel, ha
kinyitom a Kaput? Mivel akarod megfizetni a belépődíjat a
Távoli Őrzőkhöz?
Bénultan álltam.
Xavier kinyitotta az egyik szemét, és rám sziszegett:
– A Könyv. Add már ide a Könyvet!
Odaadtam neki, de a kezemet nem tudtam levenni róla.
Mintha a Könyv és én eggyé váltunk volna, de közben Xavier
is hozzánk tartozott volna.
– Mi a…
– Elfogadom a felajánlást, és cserébe kinyitom számodra a
Távoli Őrzők Kapuját. – Xavier teste elernyedt, és tehetetlen
csomóként rogyott a Könyvre.
– Jól vagy, Xavier?
– Csitt!
A köpeny alól érkező hang miatt lehettem csak biztos abban,
hogy él.
Meghallottam egy másik hangot is, olyan volt, mintha sziklák
omlottak volna le vagy autók ütköztek volna össze, de csak a
hatalmas Kapu nyílt ki. Mintha ezer éve nem nyitotta volna ki
senki. A fekete falak feltárták a mögöttük rejtőző világot.
Miközben a megkönnyebbülés, a kimerültség és az adrenalin
egyszerre öntötték el a testemet, egyetlen gondolat futott át az
agyamon.
Biztos, hogy nemsokára vége lesz.
 Biztos, hogy ez volt a legnehezebb rész. Kifizettem a Révészt.
Átkeltem a folyón. Megszereztem a Könyvet. Megkötöttem az
alkut.
Eljutottam a Távoli Őrzőkhöz. Majdnem otthon vagyok. Jövök, L.
Láttam magam előtt az arcát. Elképzeltem, milyen lesz újra
találkozni vele, újra a karomba zárni.
Nemsokára.
Legalábbis így hittem, amikor beléptem a Kapun.
 31. FEJEZET

Titkok Őrzői

N em emlékszem, mit láttam, amikor beléptem a Távoli

Őrzőkhöz. Az érzésekre emlékszem. A vegytiszta
rettegésre. A tekintetem semmiben sem – egyetlen ismerős
dologban sem tudott megkapaszkodni. Az agyam képtelen
volt értelmezni, amit a szemem látott. Egyetlen eleddig látott
világ sem készíthetett fel arra, ami ebben a világban várt rám.
Hideg és gonosz hely volt, mint Szauron tornya A Gyűrűk
Urában. Pont azt éreztem én is, hogy figyelnek, hogy egy
univerzális szem látja, amit én is látok, érzékeli a szívemben
rejtőzködő félelmet, és gátlástalanul ki is használja.
Amikor elléptem a Kaputól, a magas falak mindkét oldalon
fölém tornyosultak. Egy magaslat irányába nyúltak, ahonnan
beláttam a város nagyobb részét. Mintha a völgybe néztem
volna le egy magas hegytetőről. Alattam a város építményei a
horizontig húzódtak. Amikor jobban megnéztem, láttam, hogy
ez a város nem hasonlít más városokra.
Egymást keresztező, sövényekből kialakított keskeny utak
labirintusa volt. Az egész várost átszőtte egészen addig az
arany épületig, amely a horizonton emelkedett meredeken a
magasba.
Ahhoz az épülethez kellett elérnem.
– Azért jöttél, hogy megküzdj a labirintussal? A játékok miatt
vagy itt? – hallottam meg egy hangot magam mögött, és
amikor megfordultam, egy természetellenesen sápadt férfival
találtam szembe magam, aki nagyon hasonlított a Marian pere
előtt a gatlini könyvtárban megjelenő Őrzőkre. Áttetsző szeme
volt, és azt a prizmaszemüveget viselte, amit mindig az
Őrzőkkel azonosítottam.
Sovány testén olyan fekete köpeny lógott, mint amilyet a
Nagytanács tagjai viseltek Marian ítélethirdetésekor, vagy
amit terveztek, mielőtt Macon, John és Liv közbelépett.
A legbátrabb emberek, akiket valaha ismertem. Nem
okozhatok nekik csalódást.
Lenának nem. Egyiküknek sem.
– A könyvtárba jöttem – feleltem. – Megmutatná az utat?
– Erről beszéltem. A játékokra? – A vállát ékesítő
aranyfonatra bökött. – Tiszt vagyok. Azért osztottak be ide,
hogy az Őrzőkhöz érkezők megtalálják az utat.
– Mi van?
– Be akarsz lépni a Nagy Őrzőkhöz. Ez a kívánságod, igaz?
– Pontosan.
– Akkor a játékokra jöttél. – A sápadt férfi a terebélyes zöld
labirintusra mutatott. – Ha túléled, odajutsz. – Ujját az
aranytornyok felé emelte. – A Nagy Őrzők.
Dehogy akartam én átkelni a labirintuson. A Másvilágban
minden olyan volt, mint egy labirintus, én a kivezető utat
kerestem.
– Szerintem nem érti. Nincs itt valami ajtó? Ajtó, amelyen
beléphetek anélkül, hogy beneveznék a játékokba? – Nekem
erre nincsen időm. Meg kell találnom az Igéző Krónikákat és
elhúzni innen. Haza akarok menni.
Gyerünk már!
Rácsapott a karomra, és alig bírtam megállni a lábamon. A
férfi hihetetlenül erős volt – mint Link és John.
– Túl könnyű lenne, ha csak besétálhatnál a Nagy Őrzőkhöz.
Annak mi értelme lenne?
Igyekeztem palástolni a bosszúságomat.
 – Mit tudom én? Például hogy bejutok?
Összeráncolta a homlokát.
– Te meg honnan jöttél?
– A Másvilágról.
– Halott fiú, ide figyelj! A Nagy Őrzők nem olyan, mint a
Másvilág. A Nagy Őrzőknek számos neve van. Északon
Valhallának, vagy a hősök csarnokának nevezik. A görögöknél
Olimpusz a neve. Annyi neve van, ahány nyelven az emberek
beszélnek.
– Oké. Ez megvan. Meg akarom találni az utat abba a
könyvtárba. Ha lenne itt valaki, akivel beszélhetnék…
– A Nagy Őrzőkhöz egy úton lehet eljutni – mondta. – A
Hősök Útján.
Felsóhajtottam.
– Nincs valami másik út? Mondjuk egy ajtó? Hősök Ajtaja?
A fejét rázta.
– A Nagy Őrzőkhöz nincs ajtó.
Naná, hogy nincs.
– Igen? És lépcső? – erősködtem. A sápadt férfi megint a fejét
rázta. – Akkor sikátor?
Befejezettnek tekintette a beszélgetést.
– Egyetlen út vezet befelé, a méltóságteljes halál. És csak egy
út vezet kifelé is.
– Azt állítja, lehetek halottabb is a halottnál?
Udvariasan elmosolyodott.
Megint bepróbálkoztam.
– Mi lenne az? A méltóságteljes halál?
– Birkózz meg a labirintussal! Megteszi, amit kell, veled. Te
pedig elfogadod a sorsodat.
– És? Kifelé mi vezet?
Vállat vont.
– Senki sem hagyja el a labirintust, amíg úgy nem döntünk,
hogy távozhat.
Remek.
 – Hát akkor koszi. – Mégis mit mondhattam volna?
– Sok szerencsét, halott fiú! Harcolj békével!
Biccentettem.
– Na, persze. Remélem.
A fura Őrző, már ha az volt, visszament az őrhelyére.
Én a masszív labirintusra meredtem, és arra gondoltam, mibe
keveredtem már megint bele, és hogyan fogok belőle
kikeveredni.
Nem lenne szabad a halált elmúlásnak hívni. Szintugrásnak
kellene nevezni.
Ugyanis ez a játék egyre nehezebbé vált, valahányszor
veszítettem. Ráadásul tartottam tőle, hogy igazából csak most
kezdődött el.

Nem halogathattam tovább. Egyetlen módja volt annak, hogy

egy ilyen labirintusszerűségen keresztüljusson az ember: neki
kellett vágni.
A nehezebbik utat kellett választanom.
A Hősök Útját, vagy mifenét.
És békében harcolni? Az meg mi akar lenni?
Fokozott éberséggel indultam el a sziklából vájt
lépcsőfokokon. Egyre mélyebben ereszkedtem a völgybe, a
lépcsők meredek sziklapárkányokká szélesedtek, zöld moha
telepedett a kövekre, és borostyán tapadt a falakra. Amikor a
fallal körülvett lépcső aljára értem, egy hatalmas kertben
találtam magam.
Nem olyan volt, mint a gatliniek paradicsomágyásai a
léghűtők mögött. Ez maga volt az Édenkert, de még
nyomokban sem hasonlított az Éden Kertjeire, a Fő utca
virágboltjára.
 Olyan volt, mint egy álom. Mert a színek valahogy nem
stimmeltek, túl élénkek voltak, és túl sok volt belőlük. Amikor
közelebb értem, láttam már, hol vagyok.
A labirintusban.
A virágos bokrokkal tarkított sövénysorok Ravenwood
parkját is megszégyenítették, utóbbi kicsinek és
elhanyagoltnak tűnt ezzel összehasonlítva. Minél tovább
haladtam, annál sűrűbb növényzettel kellett megküzdenem.
Dzsungelharcosnak éreztem magam. Ágakat húztam el az
arcom elől, utat tapostam a derékig érő szederbokrokon
keresztül. Magad uram, ha szolgád nincsen. Amma ezt
mondta volna. Kitartás.
Egyszer a Wader–patakvölgyből jöttem így haza, amikor
kilencéves voltam. Amma műhelyében kíváncsiskodtam, ami
persze nem is volt műhely. Itt tartotta az amulettek
hozzávalóit. Alaposan megszidott, én meg otthagytam azzal,
hogy hazamegyek egyedül. Egyedül is eltalálok! – mondtam
neki. De nem találtam meg a hazavezető utat, sőt, semmiféle
utat nem találtam. Egyre beljebb és beljebb gyalogoltam a
mocsárba, halálra rémülve, amikor az aligátorok farka
megcsobbant a vízben.
Csak akkor tudtam meg, hogy Amma végig követett, amikor
térdre esve zokogni kezdtem. Kilépett a holdfényre, és csípőre
tette a kezét. „Legközelebb szórj kenyérmorzsát az utadra!”
Mást nem mondott, csak a kezét nyújtotta.
– Hazataláltam volna egyedül is – makacskodtam.
Bólintott.
– Efelől kétségem sincsen, Ethan Wate.
De most hiába törölgettem a port az arcomról és hajtottam
félre a tüskés ágakat, Amma nem jött el értem. Egyedül kellett
boldogulnom.
Mint amikor felszántottuk a Lilum földjét, és visszavezettük
a vizet Gatlinbe.
 Vagy amikor fejest ugrottam a summerville–i víztorony
tetejéről.
Hamar rájöttem, hogy hasonló cipőben járok, mint annak
idején a mocsárban, kilencéves koromban. Ugyanazon az
útvonalon topogok körbe–körbe, hacsak nincs itt valaki más is,
aki ugyanolyan méretű Converse tornacsukát visel, mint én.
Akár a Wader–patak–völgyben is lehetnék.
Gondolkodni próbáltam.
A labirintus egy hatalmas rejtvény.
Teljesen rosszul közelítettem meg a dolgot. Jelölnöm kell az
útvonalat, amerre már jártam. Jól jönne Amma
kenyérmorzsája.
A legközelebbi ágról letépkedtem a leveleket, és zsebre
vágtam őket. Kinyújtottam a jobb kezemet, és a sövényfalhoz
érintve elindultam. Jobb kezemet a labirintus falán tartottam, a
ballal meg elpottyantottam pár viaszos levelet néhány
méterenként.
Mint a kukoricásban. Ugyanaz a kéz a kukoricaszáron, és
amikor zsákutca, kézcsere, és hajrá az ellenkező irányba. Aki
ragadt már bent egy kukoricalabirintusban, tudja, milyen
érzés.
Követtem az utat, amíg zsákutcába nem értem. Kezet és
morzsát cseréltem. Innentől bal kéz a falon, és levelek helyet
kavicsot dobáltam.
Óráknak tűnő keresgélés után, amikor egyik zsákutca érte a
másikat, és folyton át kellett lépnem a jelölő levelek és
kavicsok felett, végre elértem a labirintus közepét, ahová az
összes út vezetett. Kifelé vezető utat viszont nem láttam.
Gyakorlatilag egy verembe értem, melyet hatalmas, vert fal
vett körül. Amikor vastag, fehér ködfelhők kezdtek úszni
felém, kénytelen voltam szembenézni az igazsággal.
A labirintus nem labirintus volt.
Hanem zsákutca.
A ködön és a sáron túl nem volt más, csak az áthatolhatatlan
bozót.
Ne állj meg! Szedd össze magad!
Elindultam, és a lépéseim hullámot vetettek a talaj felett
sűrűn gomolygó ködben. A lábam hirtelen beleütközött egy
hosszú és kemény valamibe. Egy botba, vagy egy csőbe.
Igyekeztem óvatosabban lépegetni, de alig láttam a ködben.
Mintha vazelinnel bekent szemüvegben akartam volna
olvasni. A labirintus közepéhez érve a fehér köd ritkulni
kezdett, én pedig megint megbotlottam.
Most már láttam is, hogy miben.
Nem bot volt, se cső.
Emberi csont.
Hosszú, vékony, valószínűleg lábszárcsont, vagy talán alkar.
– Basszus! – Megragadtam, rántottam egyet rajta, mire egy
koponya gurult a lábam elé. Körülöttem mindenhol csontok
voltak a sárban, olyan hosszúak és csupaszok, mint amilyet a
kezemben tartottam.
Lejtettem a csontot, és hátrálni kezdtem, de megint
megbotlottam, azt hittem, egy kődarabban. De egy másik
koponya volt. Minél gyorsabban igyekeztem futni, annál
inkább bukdácsoltam, aztán ki is bicsaklott a bokám egy
csípőcsont miatt, és a Conversem beakadt két csigolya közé.
Álmodom?
Ráadásul nem tudtam szabadulni a déjà vu érzésétől. Attól
az érzéstől, hogy rohanok valami felé, ahol már jártam. Ennek
momentán semmi értelme sem volt, mert egészen addig még
nem jártam se veremben, se csontok között, se hullaként
bolyongva.
De akkor is.
 Úgy éreztem, jártam már itt, mintha mindig is itt lettem
volna, és nem jutok elég messzire innen. Mintha minden út,
amit valaha bejártam, itt lett volna, ebben a labirintusban.
Kifelé nem vezet út, csak keresztül.
Haladnom kell. Meg kell küzdenem ezzel a hellyel, ezzel a
csontokkal teli veremmel. Bárhová is vezet. Vagy bárkihez.
Aztán egy sötét árnyék tűnt fel, és tudtam, hogy nem vagyok
egyedül.
A tisztás másik végén egy ember ült valami ládaszerűségen,
egy emberi maradványokból emelt kísérteties domb tetején.
Nem láda volt, hanem szék. Láttam a magas háttámlát és a
kiszélesedő karfákat.
Trón.
A rajta ülő alak képtelen önelégültséggel kacagott, miközben
a ritkuló köd csontvázakkal teli, egyenetlen csatateret tárt fel.
A trónon ülő személyt mindez nem zavarta.
A trónon ülő asszonyt nem zavarta.
Mert amikor a szétoszló ködben már látszott a verem közepe,
rögtön tudtam, ki ül azon a visszataszító csonttrónon. A
trónon, amelynek háttámlája törött gerincekből, a karfája
pedig törött karokból állt. A lába pedig törött lábfejcsontokból.
A Halottak és Elátkozottak Királynője volt.
Annyira kacagott, hogy fekete fürtjei Obidias kígyóihoz
hasonlatos tekergésbe kezdtek. A legszörnyűbb rémálmom.
Sarafine Duchannes.
 32. FEJEZET

A csonttrón

F ekete köpönyege árnyékként csapkodott a szélben. A köd

fekete csatos csizmája körül gomolygott, majd tűnt el a
sötétben, mintha Sarafine magához vonzotta volna. Talán pont
azt tette.
Végül is Csapásosztó volt – mindkét világ leghatalmasabb
Igézője.
Vagy a második leghatalmasabb.
Sarafine hátravetette a köpönyegét, ami lecsúszott a válláról
a hosszú, fekete fürtök alá. A végtagjaim teljesen kihűltek.
– Hülye dolog a karma, nem igaz, Halandó Fiú? – kiáltotta
magabiztosan. A hangja tele volt energiával és gonoszsággal.
Kéjesen nyújtózkodni kezdett, és csontos ujjával megragadta
a karfát.
– Nem mondok semmit, Sarafine. Neked nem. – Igyekeztem
uralkodni a hangomon. Előző életemben sem örültem a
találkozásnak, hát most sem.
Sarafine az ujjával magához intett.
– Ezért rejtőzködsz? Vagy még mindig félsz tőlem?
Közelebb léptem.
– Nem félek tőled.
Oldalra biccentette a fejét.
– Nem is tudom, hibáztassalak–e ezért. Végül is én öltelek
meg. Kés a mellkasba, finom, meleg Halandó vér.
 – Régen volt, nem emlékszem. Nyilván nem nyújtottál olyan
emlékezetes alakítást. – Makacsul karba tettem a kezemet.
Próbáltam olyan távol maradni tőle, amennyire csak lehetett.
Hasztalan.
Sarafine egy ködgombolyagot gurított felém, amely
körbevett, betöltve a közöttünk lévő távolságot. Akaratomat
veszítve mozdultam felé, mintha pórázon húzott volna
magához.
Tehát még itt is volt ereje.
Nem árt tudni.
Megbotlottam egy nem emberi csontvázban, kétszer akkora
volt mint én, kétszer annyi végtaggal. Nyeltem egyet. Nálam,
egy gatlini csávónál hatalmasabb teremtmények végezték be
itt a sorsukat. Csak remélni mertem, hogy nem Sarafine miatt.
– Te meg mit csinálsz itt, Sarafine? – Próbáltam nem olyan
rémültnek hangozni, mint ahogyan éreztem magam. A sarat
dagasztottam a lábammal.
Sarafine hátradőlt a trónon, és a körmét nézegette.
– Én? Mostanában halottként tengetem a napjaimat, csakúgy,
mint te. Ja… várj csak! Hiszen ott voltál! Te is végignézted,
hogy a lánykám hagyott halálra égni. Milyen bájos gyermek!
Ezek a kamaszok. .. Mit akarsz tenni?
Sarafine–nek nincs joga Lena nevét a szájára venni.
Lemondott erről a jogról, amikor kisétált az égő házból,
otthagyva a kicsi lányát. Amikor megpróbálta megölni Lénát,
mint ahogyan Lena apját is megölte. És engem.
A legszívesebben rávetettem volna magam, de az ösztöneim
azt súgták, hogy ne tegyem.
– Semmi vagy Sarafine. Csak egy kísértet.
Elmosolyodott, amikor a kísértet szót kiejtettem a számon, és
rágni kezdte egyik hosszú, fekete körmét.
– Ez közös bennünk immár.
 – Nincs bennünk semmi közös. – Ökölbe szorult a kezem. –
Hánynom kell tőled. Miért nem takarodsz már el a szemem
elől?
Azt sem tudtam, mit beszélek. Nem voltam abban a
helyzetben, hogy parancsolgassak neki. Fegyverem sem volt.
Nem támadhattam rá. És nem kerülhettem ki.
Száguldottak a fejemben a gondolatok, de nem tudtam, mivel
foghatnám meg – arról meg szó sem lehetett, hogy ő irányítsa
a helyzetet.
Ölj, vagy téged ölnek meg! – ez volt a mottója. Akkor is, ha
már régen túl kellett volna jutnunk a halálon, hiszen az
annyira Halandó.
Vicsorba torzult az arca.
– A szemed elöl?
Felkacagott, kilelt a hideg tőle.
– Talán a barátnőd gondolhatott volna erre is, amikor megölt.
Miatta vagyok itt. Ha nem lett volna az a hálátlan kis
boszorkány, még mindig a Halandó világban lehetnék.
Ehelyett itt ragadtam, ezen a sötét helyen, és szánalmas
Halandó fiúcskák elveszett lelkével csatázom.
Olyan közel volt hozzám, hogy láttam az arcát. Nem festett
valami jól, Sarafine–hoz képest sem. A ruhája fekete és
rongyos volt, a derekától lefelé cafatokban lógott rajta. Az arca
kormos volt, a haja füsttől bűzlött.
Sarafine felém fordult, szeme fehéren izzott – tejfehéren,
olyan áttetsző fénnyel, ahogyan még sohasem láttam.
– Sarafine?
Hátrálni kezdtem – pont amikor egy áramütést küldött felém,
az égett hús szaga gyorsabban elért az orromig, mint ahogyan
a teste mozogni volt képes.
Őrült sikoltást hallottam. Az arca embertelen halotti maszkká
torzult. Éles fogai vetekedtek a kezében tartott tőrrel – alig pár
centire a torkomtól.
 Összerezzenve elhúzódtam a fegyvertől, de elkéstem.
Esélyem sem maradt.
Lena!
Sarafine hirtelen megállt, mintha egy láthatatlan erő tolta
volna vissza. Felém nyújtotta a karját, kezében dühödten
remegett a tőr.
Valami nem stimmelt vele.
Lánccsörgést hallottam, amikor elesett, és mászni kezdett a
trónja felé. Leejtette a tőrt, és amikor felhúzódott a szoknyája, a
bokáján bilincset pillantottam meg. A lánc miatt nem tudott
mozogni, az kötötte a trónhoz.
Dehogy volt ő az Alvilág Királynője! Ketrecbe zárt veszett
kutyaként élt. Sarafine visított, és öklével a csontokat verte.
Oldalra léptem, de még csak rám sem nézett.
Most már értettem.
Felkaptam egy csontot, és hozzávágtam. Nem reagált, csak
amikor a csont eltalálta a trónt, és a lába elé esett a többi közé.
Remegett a dühtől, és felém köpött.
– Bolond!
De már tudtam az igazságot.
Fehér szemével semmit sem látott.
A pupillája merev volt.
Vak.
Lehet, hogy a tűz okozta, amely a Halandók világában
megölte. Elárasztottak az emlékek – Sarafine borzalmas
életének borzalmas vége. Ugyanolyan sérült volt itt is, mint
amikor meghalt. De volt még valami más is. Másnak is
történnie kellett. A tűz nem magyarázza a láncokat.
– Mi történt a szemeddel?
Összerezzent a kérdésre. Sarafine nem szerette kimutatni a
gyengeségét. Más gyengeségeit viszont szívesen felkutatta, és
alkalom–adtán ki is használta.
 – Az új külsőm. Vak öregasszony, mint a párkák vagy a
fúriák. Hogy tetszik? – Kilátszott az ínye, amikor szája vicsorra
húzódott.
Képtelenség volt szánalmat érezni Sarafine iránt, meg sem
próbáltam. Ettől függetlenül megkeseredettnek, összetörtnek
tűnt.
– Jól áll a póráz – mondtam.
Felkacagott, de a nevetése inkább egy állat sziszegésére
emlékeztetett. Amivé lett, már nem hasonlított Sötét Igézőre,
közelről sem. Valamiféle lény lett belőle, talán még Xaviernél
vagy a Folyómesternél is kevésbé emberi. Már nem tartozott
ahhoz a világhoz, amelyet ismert.
Megint bepróbálkoztam.
– Mi történt a látásoddal? A tűz?
Szeme fehéren felizzott.
– A Távoli Őrzők el akartak szórakozni velem. Angelus egy
szadista disznó. Úgy gondolta, azzal egyenlíti ki az esélyeket,
hogy nem láthatom az ellenfeleimet, akikkel harcba kényszerít.
Azt akarta, hogy érezzem, milyen a tehetetlenség. –
Felsóhajtott, és egy csont felé nyúlt. – Nem mintha sikerült
volna lelassítania, még nem.
Nem is gondoltam ilyesmire.
Végignéztem a csontokon, a vérfoltokon a porban, a lába
előtt.
– Kit érdekel? Minek harcolni? Halott vagy. Halott vagyok.
Milyen koncon tudnánk még marakodni? Mondd meg ennek
az Angelus csávónak, hogy ugorjon le a …
– Víztoronyról? – kacagott Sarafine.
Ha jobban belegondolok, nem is beszéltem hülyeséget.
Lassan kezdtünk úgy viselkedni, mint az ellenfelek
a Terminátor filmekben. Ha most megölöm, tuti, hogy a
csontváza életre kel, és vörösen ragyogó szemével addig
üldöz, amíg még ezerszer meg nem öl engem.
Abbahagyta a nevetést.
 – Miért vagy itt? Jól gondold meg, Ethan! – Felemelte a kezét,
mire elszorult a torkom. Nem kaptam levegőt.
Hátrálni akartam, de felesleges volt az igyekezetem. A lánc
ellenére elég erős maradt ahhoz, hogy megkeserítse azt, ami az
életemből maradt.
– El akarok jutni a Nagy Őrzőkhöz – fuldokoltam. Mély
lélegzetet akartam venni, de nem ment.
Egyáltalán lélegzem még, vagy csak képzelem?
Hiszen ő is megmondta: már egyszer megölt. Mi maradt
még?
– Ki akarom tépni a könyvből az oldalamat. Gondolod, hogy
hobbiból itt maradnék, hogy egy csontlabirintusban
bóklásszam?
– Angelust nem tudod átejteni. Inkább belehal, de az Igéző
Krónikákhoz nem fog odaengedni. – Mosolyogva tekergette az
ujjait, mire megint levegő után kezdtem kapkodni. Mintha a
tüdőmet szorongatta volna a markával.
– Akkor megölöm. – Mindkét kezemmel megragadtam a
nyakamat. Az arcom tűzben égett.
– Az őrzők már tudják, hogy itt vagy. Egy tisztet küldtek,
hogy vezessen a labirintusba. Nem akartak lemaradni a
mulatságról. – Ahogy az Őrzők szót kiejtette, Sarafine
megpördült a sarka körül, mintha a háta mögé akart volna
pillantani, ami persze lehetetlen volt, ezt mindketten tudtuk.
Biztosan a megszokás.
– De megpróbálom. Csak így juthatok haza.
– A lányomhoz? – Sarafine undorodva a láncát csörgette. –
Soha nem adod fel, ugye?
– Nem.
– Ez már beteges. – Felemelkedett a trónról, és a sarkára
ereszkedett, mint egy nagyra nőtt kislány, fojtogató kezét
pedig leengedte. Rázuhantam egy csonthalomra.
– Te tényleg azt hiszed, hogy árthatsz Angelusnak?
 – Bármire képes vagyok, hogy visszajussak Lenához. –
Egyenesen üres tekintetébe néztem. – Már megmondtam, akár
meg is ölöm. Egy része Halandó. Meg tudom tenni.
Nem tudom, miért így fogalmaztam. Azt akartam, hogy
tudja, mert talán egy kicsi része még törődött Lenával.
Akármilyen kicsi rész, amelynek hallania kellett, hogy bármit
megteszek, hogy visszajussak a lányához.
Vissza is jutok.
Sarafine egy pillanatig nem moccant.
– Te tényleg hiszel ebben, ugye? Nagyon bájos. Milyen kár,
hogy újra meg kell halnod, Halandó Fiú. Jól szórakozom
rajtad.
Fény töltötte meg a vermet, mintha két, az életéért küzdő
gladiátor állt volna egymással szemben.
– Nem akarok harcolni. Veled nem, Sarafine.
Sötéten elmosolyodott.
– Fogalmad sincsen, hogy működik ez az egész, igaz? A
vesztesre Örök Sötétség vár. Ennyire egyszerű. – Unottan
kongott a hangja.
– Van ennél is Sötétebb?
– Sokkal.
– Kérlek! Csak Lenához szeretnék visszamenni! A lányodhoz.
Boldoggá akarom tenni. Tudom, hogy neked ez semmit sem
jelent, mert azt is tudom, hogy önmagadon kívül te soha senkit
sem akartál boldoggá tenni, de én tényleg csak ennyit akarok.
– Én is akarok valamit. – Addig forgatta a ködöt a kezében,
amíg az már nem köd volt, hanem fénylő, élő valami –
tűzgolyó. Rám meredt, de tudtam, hogy nem lát.
– Meg akarom ölni Angelust.
Sarafine belekezdett egy Igézetbe, de nem hallottam a
szavait. A trónja alól tűz csapott fel, és minden irányba
terjedni kezdett. Közelebb és közelebb ért hozzám, a
narancssárga lángok kékre és lilára színeződtek, ahogyan
egyik csontba kaptak bele a másik után.
 Hátrálni kezdtem tőle.
Valami nem stimmelt. A tűz erősödött, és gyorsabban terjedt,
mint ahogyan én futottam. Sarafine meg sem akarta állítani a
lángokat.
Ő keltette életre őket.
– Mit művelsz? – ordítottam. – Megőrültél?
A lángok közepén állt.
– Élet–halál harc. Teljes pusztulás. Csak az egyikünk élheti
túl. És bármennyire gyűlöllek téged, Angelust még nálad is
jobban gyűlölöm. – Sarafine a feje fölé emelte a karját, és a tűz
még magasabbra csapott, mintha ő maga húzta volna fel a
lángokat.
– Fizettess meg vele mindent!
Sarafine köpönyege után a haja is lángra kapott.
– Nem adhatod fel! – kiáltottam, de már nem biztos, hogy
hallotta. Én pedig már nem láttam.
Gondolkodás nélkül a lángok közé vetettem magam, és
elindultam felé. Akkor se tudtam volna megállni, ha akartam
volna. De nem akartam.
Vagy Sarafine, vagy én.
Vagy Lena, vagy az Örök Sötétség.
Nem számít. Nem fogom végignézni, ahogyan egy ember
láncra kötött kutyaként halálra ég. Még Sarafine–t sem.
Nem róla volt szó. Rólam.
Megragadtam a bokaláncát, és felkaptam egy csontot a trónja
alól, azzal kezdtem leverni a lábáról.
– Ki kell jutnunk innen!
A tűz teljesen körbezárt, amikor meghallottam a sikoltást. A
hang áttört a puszta sárfalakon, és a levegőbe emelkedett.
Mintha egy vadállat haldokolt volna. Egy pillanatra mintha
megvillantak volna a Nagy Őrzők távoli aranytornyai, amikor
a hang átsüvített a tűzfalon.
Sarafine lángoló teste hátrafeszült, és fájdalmában vonaglani
kezdett, majd apró, égett csont– és bőrdarabokra hullott szét.
Semmit sem tehettem érte, miközben a lángok elemésztették.
Lehunytam a szemem, és el akartam fordulni a látványtól. De
arra gondoltam, hogy legyen tanúja a halálának. Lehet, hogy
csak azt a gondolatot nem bírtam elviselni, hogy egyedül
haljon meg.
Néhány, óráknak tűnő perc után a két világ Legsötétebb
Igézője hideg, fehér porrá hamvadt.
Viszont már képtelenség volt kijutni.
A tűz belekapott a karomba.
Én következtem.
Megpróbáltam Lena arcát magam elé képzelni az utolsó
pillanatban, de képtelen voltam gondolkodni. A fájdalom
elviselhetetlen volt. Tudtam, hogy el fogom veszíteni az
eszméletemet. Elérkezett a pillanat.
Lehunytam a szemem…
Amikor kinyitottam, a verem eltűnt, és egy kihalt folyosón
álltam egy kastélynak is beillő épületben.
Eltűnt a fájdalom.
Eltűnt Sarafine.
Eltűnt a tűz.
Fáradt mozdulatokkal kitöröltem a hamut a szememből, és
összegömbölyödtem a fából faragott ajtók előtt. Vége. Eltűntek
a csontok a lábam alól, márványlapokkal volt kirakva a padló.
Az ajtókra koncentráltam. Annyira ismerősnek tűntek.
Már láttam őket. Még ismerősebb volt az érzés, mint amikor
Sarafine–t láttam közeledni felém.
Sarafine.
Hol lehet most? Hol a lelke?
Nem akartam erre gondolni, lehunytam a szemem, és szabad
folyást engedtem a könnyeimnek. Micsoda képtelenség, hogy
sírok érte! Gonosz szörnyeteg. Soha senki nem érzett sajnálatot
miatta.
Nem is lehetett.
 Legalábbis ezt magyaráztam magamnak, aztán amikor
abbamaradt a remegés, felálltam.
Életem útjai megint ott álltak előttem, mintha a világegyetem
azt akarta volna, hogy újra döntsék felőlük. Ott álltam az
eltéveszthetetlen Átjáró előtt, amely az összes többi Átjáróhoz
vezetett, az összes többi helyre és időbe.
Nem voltam biztos abban, hogy van elég erőm továbbmenni,
de abban teljesen biztos voltam, hogy nincs bátorságom
feladni. Kinyújtottam a kezem, és megérintettem a fából
faragott, ősi Igéző Átjárót.
A Temporis Portát.
 33. FEJEZET

Az Irányfény útja

M ély lélegzetet vettem, és hagytam, hogy elárasszon

a Temporis Porta ereje. Szerettem volna a döbbeneten
kívül mást is érezni. De nem láttam mást, mint két közönséges,
fából faragott ajtót, hiába múltak el ezerévesek, és hiába állt
rajtuk niád írás, ami ezerévesnél is ősibb, kihalt nyelv volt.
Megnyomtam az ajtót az ujjam begyével. Mintha ebben a
világban Sarafine vére az én kezemre tapadt volna, mint
ahogyan az én vérem az ő kezére tapadt az előzőben. Nem
számított, hogy meg akartam állítani.
Feláldozta magát, hogy esélyt kapjak eljutni a Nagy Őrzőkig,
és az most mindegy, hogy egyedül a gyűlölet motiválta.
Sarafine esélyt adott arra, hogy visszajussak azokhoz, akiket
szeretek.
Tovább kellett mennem. Ahogyan a tiszt is megmondta a
Kapunál, egyetlen út vezetett az egyetlen helyre, ahová el
kellett jutnom: a Hősök Útja. Talán tényleg az volt.
Borzalmas.
Igyekeztem elhessegetni a másik dolgot. A tényt, hogy
Sarafine lelke csapdában vergődött az Örök Sötétségben.
Elképzelni is nehéz volt.
Hátraléptem egy lépést a Temporis Porta széles ajtószárnyai
elől. Pontosan olyan volt, mint az ajtó a Gatlin alatti Igéző
Járatokban. Amelyik először a Távoli Őrzőkhöz vezetett.
Berkenyefa ajtó, Igéző körökkel.
Tenyeremet a durva ajtótáblára helyeztem.
És mint mindig, most is megadta magát. Irányfény voltam, és
ő volt az Irány. Ezek az ajtók ugyanúgy megnyílnak nekem
ebben a világban, mint a másikban. Megmutatják nekem az
utat.
Erősebben megnyomtam.
Az ajtó kitárult, én pedig beléptem.

Rengeteg minden volt, amit fel sem fogtam, amikor éltem.

Rengeteg dolgot természetesnek vettem. Nem értékeltem az
életet, amíg éltem.
De itt csonthegyeken küzdöttem át magam, folyón keltem át,
hegyen bújtam keresztül, könyörögtem, alkudoztam, és
kivásároltam magam egyik világból a másikba, hogy ennek az
ajtónak a közelébe jussak, hogy ebbe a helyiségbe érjek.
Most már csak a könyvtárat kell megtalálnom.
Egyetlen oldal a könyvben.
Egyetlen oldal az Igéző Krónikákban, és mehetek haza.
A közelsége a levegőben kavargott. Már éreztem ezt az érzést
korábban: a Nagy Gátnál, amely szintén szegély volt két világ
között. Akkor is pontosan azt éreztem, hogy az erő, a varázslat
vibrál a levegőben. Olyan helyre érkeztem, ahol nagy dolgok
történhetnek, és történnek is.
Volt néhány helyiség, amely meg tudta változtatni a világot.
Világokat.
Ez a nehéz függönyös, poros festményekkel teli, sötét,
berkenyeajtós helyiség éppen ilyen volt. A hely, ahol
ítélkeznek, ahol büntetnek.
 Sarafine megmondta, hogy Angelus eljön értem, hogy
gyakorlatilag ő vonz be engem magához. Semmi értelme
elrejtőzni. Hiszen valószínűleg pont miatta ítéltek halálra.
Ha létezik is mód arra, hogy őt megkerülve jussak el az Igéző
Krónikákig, még nem tudtam, mi lenne az. Abban
reménykedtem, hogy egyszer csak beugrik, mint a korábbi
ötleteim, amikor a jövőm forgott kockán.
Csak egy kérdés maradt: ő érkezik előbb?
Úgy döntöttem, a szerencsére bízom magam, és elindulok
megkeresni a könyvtárat, még mielőtt Angelus rám bukkanna.
Alig értem át a termen, amikor megláttam őket.
A Nagytanács tagjai – a homokórás férfi, az albínó nő és
Angelus – ott termettek előttem.
Hosszú, nehéz köpenyük lelógott a földre, elfedve lábukat,
ők pedig alig moccantak. Szerintem nem is lélegeztek.
– Puer Mortalis. Is qui, unus, duplex est. Is qui mundo, qui fuit,
finem attulit.– Amikor az egyikük beszélt, a másik kettő szája is
együtt mozgott vele, mintha egy személy lennének, vagy
legalábbis mintha egy agy irányította volna őket. Majdnem el
is felejtettem ezt.
Nem szóltam semmit, meg sem moccantam.
Egymásra néztek, és újra megszólaltak.
– Halandó Fiú. Az Egy, Aki Kettő. Ö, Aki Véget Vetett A
Világnak.
– Hát, ha így fogalmaztok, elég hátborzongatóan hangzik. –
Bár ez nem latinul volt, de ennyi telt tőlem. Nem feleltek.
Idegen hangok mormoltak körülöttem, és amikor
megfordultam, láttam, hogy ismeretlen emberek gyűltek a
terembe. Kerestem a Sötét Igézők árulkodó tetoválását és
aranyszínű pillantását, de túlságosan össze voltam zavarodva
ahhoz, hogy a három köpenyes alakon kívül bármit felfogjak.
– Lila Evers Wate, Gatlin elhunyt Őrzőjének gyermeke. – A
kórus hangja trombitaszóként töltötte be a nagy csarnokot.
Körülbelül olyan volt, mint a Jackson gimiben Miss Spider
Tücsökzenekara, csak talán kevésbé hamis.
– Teljes életnagyságban – vontam meg a vállam. – Vagy nem.
– Átjutottál a labirintuson, és legyőzted a Csapásosztót.
Sokan megpróbálták. De csak téged… – Itt elakadtak, mintha
az Őrzők hirtelen nem tudták volna, mit is mondjanak. Én
gyorsan mély lélegzetet vettem, félig arra számítottam, hogy
úgy fejezik be a mondatot: nem irtott ki.
– …nem sikerült legyőznie.
Szinte mintha nehezükre esett volna kinyögni.
– Á, dehogy! Valójában önmagát győzte le. – Dühös pillantást
vetettem a középen álló Angelusra. Azt akartam, hogy nézzen
rám. Azt akartam, hogy tudja, én is tisztában vagyok azzal,
mit tett Sarafinenal. Hogyan láncolta oda az Igézőt, mint egy
kutyát, a csonttrónhoz. Miféle beteg elme szüleménye ez?
De Angelus szeme meg sem rebbent.
Közelebb léptem hozzá.
– Vagy mondjuk úgy, hogy te győzted le, Angelus.
Legalábbis Sarafine ezt állította. Hogy élvezted a kínzatását. –
Körülnéztem. – Errefelé ez az Őrző módi? Mert ahonnan én
jövök, ott nem így viselkednek az Őrzők. Otthon az Őrzők jó
emberek, akiket még érdekel, mi a helyes és mi a rossz, mi a jó
és mi a gonosz. Olyanok, mint az anyám volt.
Hátranéztem a tömegre.
– Nekem úgy tűnik, hogy itt nagyon nagy bajok vannak.
Ezek hárman megint együtt szólaltak meg.
– Az nem a mi dolgunk. Victori spolia sunt. A győztesnek jár a
zsákmány. Az adósság megfizettetett.
– Ami azt illeti… – Hát, ha ez az út vezet vissza Gatlinbe,
jobb, ha tudok róla.
Angelus egy intéssel elhallgattatott.
– Cserébe bebocsátást nyertél az Őrzőkhöz, a Hősök Útján.
Dicséretet érdemelsz.
 A tömeg elhallgatott, amitől nem feltétlenül éreztem, hogy
dicséretet kaptam volna. Sőt, inkább úgy tűnt, hogy büntetés
vár rám. Vagy talán csak megszoktam, hogy errefelé így
mennek a dolgok.
Körülnéztem.
– Számomra nem úgy tűnik, hogy komolyan gondolod.
A tömeg mozgolódni, suttogni kezdett. A három tanácstag
rám meredt. Vagy legalábbis úgy hittem. Az arany–, ezüst– és
rézdrótos prizmaszemüvegek különös lencséi miatt
képtelenség volt elkapni a tekintetüket.
Megint bepróbálkoztam.
– Ami a zsákmányt illeti, én inkább hazamennék Gatlinbe, ha
lehet. Nem erről szól az alku? Egyikünket elnyeli az Örök
Sötétség, míg a másikunk elmehet?
A tömeg felzúdult.
Angelus lépett elő.
– Elég legyen!
A teremre megint csönd telepedett. Ezúttal egyedül beszélt.
A másik két Őrző engem bámult ugyan, de nem mondtak
semmit.
– Az alku a Csapásosztóra vonatkozott. Halandóval nem
kötöttünk alkut. Egy Halandót sohasem küldenénk vissza a
létbe.
Eszembe jutottak Amma emlékei, és a zsebemben lapuló
fekete kő. Sulla figyelmeztette Ammát, hogy Angelus gyűlöli a
Halandókat. Soha nem engedne vissza.
– És ha a Halandónak nem is kellene itt lennie?
Angelus szeme kikerekedett.
– Vissza akarom kapni a könyvlapomat.
A tömeg egy emberként kapott levegőért.
– Amit a Krónikák írnak, az törvény. A lapokat nem lehet
kitépni – sziszegte Angelus.
 – De persze te átírhatod őket, igaz? – Képtelen voltam
palástolni a dühömet. Mindent elvett tőlem. Hány életet
tehetett még tönkre?
És miért? Mert nem lehetett belőle Igéző?
– Te voltál az Egy, Aki Kettő. A sorsod büntetést írt elő. Nem
kellett volna belevonnod a Lilumot olyan ügyekbe, ami nem
tartozik rá.
– Na, várjunk csak! Mi köze van Lilian Englishnek – úgy
értem a Lilumnak – mindehhez? – Az angoltanárom – akinek a
testét a Démonvilág leghatalmasabb teremtménye foglalta el –
volt az, aki megmutatta nekem, hogyan állíthatom helyre a
Dolgok Rendjét.
Ezért akart Angelus megbüntetni? Az útjában álltam, bármit
is tervezett Abrahammel? Ki akarta irtani a Halandókat? És
Igézőket használt kísérleti nyúlként?
Mindig azt hittem, hogy amikor Amma és Lena visszahoztak
az életbe a Holdak Könyve segítségével, valami olyasmit hoztak
mozgásba, amit nem lehetett leállítani. Akkor kezdődött az a
fajta szakadás, amely végül lyukat hasított a világegyetembe,
és ami miatt helyre kellett hoznom a dolgokat a víztoronynál.
Mi van, ha teljesen rosszul gondolkodtam?
Mi van, ha ennek a szakadásnak mindenképpen be kellett
következnie?
Mi van, ha a rendbetétel volt a bűn?
Annyira világosan láttam az egészet. Mint amikor minden a
sötétségbe vész, aztán hirtelen kisüt a nap. Vannak ilyen
pillanatok. Most viszont tudtam az igazat.
El kellett volna buknom.
A világ, amelyben éltünk, bukásra ítéltetett.
Nem a Halandókról szólt a dolog. Ők maguk voltak a
probléma.
A Lilumnak nem kellett volna segítenie nekem, és nekem
nem lett volna szabad leugranom.
 Le kellett volna szidnia, nekem meg le kellett volna
mondanom a tervről. Angelus rossz lóra tett.
Egy hang visszhangzott a csarnokban, amikor a hatalmas ajtó
feltárult, és egy aprócska alak lépett be rajta. Ha már a rossz
lóról beszélünk… na, ezt a tétet én sem tettem volna meg, ha
ezer életem lenne se.
Jelenléte döbbenetesebb volt Angelusnál és a többi Őrzőnél.
Az alak szélesen mosolygott, legalábbis azt hiszem. Xaviernél
ezt sohase lehetett tudni.
– He–helló! – köszörülte meg a torkát Xavier, és körülnézett a
félelmetes csarnokban. Megint belekezdett. – Helló, barátom!
Olyan csönd lett, hogy ha leejtette volna valamelyik híres
gombját, azt is meghallottuk volna.
Angelus azonban megtörte a csendet.
– Hogyan merészeled idetolni azt a mocskos pofádat, Xavier?
Már ha maradt benned Xavierből valami, te szörnyszülött!
Xavier bőrszárnya megrebbent, amikor vállat vont.
Angelus még dühösebb lett.
– Miért ütöd bele az orrodat? A te sorsodat nem keresztezi az
Irányfény sorsa. Te a büntetésedet töltőd. Szükségtelen halott
Halandók küzdelmébe beleártanod magad.
– Késő, Angelus – mondta Xavier.
– Miért?
– Mert megfizette a belépődíjat, és én elfogadtam az árat.
Mert… – Xavier lassabban kezdett beszélni, mintha azt akarta
volna, hogy Angelus egyenként fogja fel a szavai értelmét: –
…mert a barátom, és rajta kívül más barátom nincsen.
– Hogy lenne a barátod? – sziszegte Angelus. – Ahhoz neked
nincsen agyad, hogy barátod legyen. Csak a kacatjaid
érdekelnek, az elveszett csecsebecséid. – Angelus idegesnek
tűnt. Vajon miért érdekelte annyira, mit gondol vagy tesz
Xavier?
Ki neki Xavier?
 Biztosan megvan ennek is a története. De semmiről sem
akartam tudni, ami Angelust és a kegyenceit meg a
kegyetlenségeiket érintette. A Távoli Őrzők emlékeztettek
leginkább a Pokolra az életben – vagyis inkább az élet után.
– Mit tudsz te rólam? – kérdezte lassan Xavier. – Semmit. –
Torz arca a szokásosnál is kifejezéstelenebb volt. – Kevesebbet,
mint amit én tudok magamról.
– Bolond vagy – felelte Angelus. – Azt bizonyosan tudom
rólad.
– Barát vagyok. Kétezer válogatott gomb és nyolcszáz kulcs
van a birtokomban, de csak egy barátom van. Talán ezt te nem
is értheted. Korábban nem nagyon voltam barátja senkinek. –
Büszkén pillantott végig magán. – Most viszont az leszek.
Én is büszke voltam rá.
Angelus gúnyosan felkacagott.
– Feláldozod a lelkedet a barátodért?
– Hát különbözik a lélek a baráttól? – A Nagytanács Őrzője
semmit sem mondott. Xavier oldalra hajtotta a fejét. – Tudnád,
ha igen?
Angelus nem felelt, de nem is volt rá szükség. Tudtuk, mit
mondana.
– Akkor meg mit keresel itt? Mortali Comes. – Angelus tett egy
lépést Xavier felé, aki hátrálni kezdett. – Halandó Barátja –
vicsorogta Angelus.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy közéjük álljak, és mind a
kettőnk nevében reméltem, hogy Xavier nem próbál meg
elmenekülni.
– El akarod pusztítani a Halandót, ugye? – nyelt egyet
Xavier.
– Persze – felelte Angelus.
– Ki akarod irtani az összes Halandót. – Ez nem kérdés volt.
– Természetesen. Mint minden fertőzésnél, itt is a
megsemmisítés a cél.
 Bár nagyjából számítottam rá, Angelus válasza mégis
felkészületlenül ért.
– De miért?
Xavier egy pillantással elhallgattatott.
– Nem titok. A Halandók irritálják a természetfeletti fajokat.
Nem új elgondolás.
– Bár az lenne! – Tudtam, hogy Abraham is el akarta
pusztítani a Halandókat. Ha együtt dolgoztak, biztosan közös
volt a cél.
– Szórakozni akarsz? – kérdezte Xavier Angelust.
Angelus undorodva nézett Xavier bőrszárnyára.
– Megoldást akarok.
– A Halandó–problémára?
Angelus sötéten, örömtelenül elmosolyodott.
– Már mondtam. A Halandó–fertőzésre.
Nekem felfordult a gyomrom, de Xavier csak felsóhajtott.
– Hívd, ahogy akarod! Javasolnék egy kihívást.
– Egy mit? – Nem igazán tetszett, amit hallottam.
– Kihívást.
Angelus gyanakodva nézett Xavierre.
– A Halandó legyőzte a Sötét Királynőt, és nyert. Ennek az
egyetlen kihívásnak kellett ma megfelelnie.
Bosszús lettem.
– Már megmondtam, nem én öltem meg Sarafine–t. Ő végzett
önmagával.
– Nem érdekel a szemantika – mondta Angelus.
Xavier mind a kettőnket elhallgattatott.
– Tehát nem állsz ki a Halandóval?
A tömeg felzúdult, és Angelus a legszívesebben kitépte volna
Xavier szárnyát.
– Csend legyen!
A zsivaj azonnal elült.
– Nem félek a Halandótól!
 – Akkor íme az ajánlatom. – Xavier igyekezett határozott
hangon beszélni, de nyilvánvaló volt, hogy retteg. – A
Halandó megküzd veled a Nagy Őrzőknél, és megpróbálja
megszerezni a lapját. Neked meg kell állítanod. Ha sikerül
neki, te hagyod, hogy azt tegyen vele, amit akar. Ha
megállítod, akkor te teszel azt a lappal, amit csak akarsz.
– Mi van?
Xavier azt javasolja, hogy küzdjek meg Angelusszal? Ebben a
forgatókönyvben esélytelen vagyok.
Angelus tisztában volt azzal, hogy a tömeg és a többi
Tanácstag a válaszára vár.
– Érdekes felvetés.
A legszívesebben kirohantam volna a csarnokból.
– Nem érdekes. Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Angelus szikrázó szemmel felém hajolt.
– Na, hadd magyarázzam el neked! Szolgaság egy életre,
vagy a lelked elpusztítása. Nekem aztán mindegy. Egy pillanat
alatt tudok dönteni, ahogyan akarok. Amikor akarok.
– Ebben nem lennék olyan biztos. – Akárhonnan néztem,
vesztésre álltam.
Xavier megfogta a vállamat.
– Nincs választásod. Ez az egyetlen esélyed, hogy hazajuss a
tincses lányhoz. – Angelushoz fordult, és kinyújtotta a kezét. –
Áll az alku?
Angelus úgy nézett Xavier tenyerére, mintha bacilusok ültek
volna rajta.
– Áll az alku!
 34. FEJEZET

Az Igéző Krónikák

A ngelus kiviharzott a teremből, a többi Őrzővel a

nyomában. Kifújtam az addig visszatartott levegőt.
– Hova mennek?
– Meg kell adják az esélyt neked, különben igazságtalannak
fognak tűnni.
– Igazságtalannak tűnni? – Ez komoly? – Azt mondod, eddig
még nem tűnt fel senkinek?
– Mindenki fél a Nagytanácstól. Senki nem vonja kétségbe az
igazukat – mondta Xavier. – Viszont a tagok büszkék is.
Különösen Angelus. Azt szeretné, ha a követői hinnének
abban, hogy megadta neked az esélyt.
– De nem adja meg, igaz?
– Most már csak rajtad múlik a dolog. – Ami még emberi
maradt Xavier arcából, szomorúsághoz hasonlatos kifejezést
öltött. – Nem segíthetek neked. Nem mehetek tovább.
– Miről beszélsz?
– Nem megyek vissza oda. Nem tudok – felelte. – A Krónikák
Kamrájába soha.
Hát persze. Az a terem, ahol a könyvet őrzik. Biztosan közel
van. Végignéztem a csarnok egyik oldalán sorakozó ajtókon.
Melyik vezet el az út végéhez – vagy a lelkem pusztulásához?
 – Nem tudsz? És én? Én be tudok menni? El ne gyávulj itt
nekem hirtelen! – Halkabban folytattam: – Most győzted le
Angelust. Alkut kötöttél az ördöggel. Hős vagy.
– Nem vagyok én hős. Mint mondtam, a barátod vagyok.
Xavier nem volt képes megtenni. És ugyan ki hibáztatná
ezért? Ki tudja, milyen tragikus, fájdalmas emlékek fűzték a
Krónikák Kamrájához. Már így is elég nagy veszélybe sodorta
magát miattam.
– Köszönöm, Xavier. Nagyszerű barát vagy. Az egyik
legjobb. – Rámosolyogtam. A tekintetétől azonban azonnal
kijózanodtam.
– Ez a te utad, halott fiú. Csak a tied. Én nem mehetek
tovább. – Átkarolta a vállamat, és megszorította.
– Miért kell nekem mindent egyedül csinálnom? – Amint
kimondtam, már tudtam is, hogy ez nem igaz.
A Nagyszerűek indítottak el az úton.
Prue néni gondoskodott róla, hogy kapjak egy második
esélyt.
Obidias elmagyarázott mindent, amit tudnom kellett.
Anyától kaptam az erőt.
Amma keresett, és hitt nekem, amikor megtalált.
Lena a körülmények ellenére elküldte a Holdak Könyvét a
világegyetem másik oldaláról. Marian néni és Macon, Link és
John és Liv – ott voltak Lena mellett, amikor én nem lehettem
ott.
Még a Folyómester és Xavier is egyengette az utamat, amikor
sokkal egyszerűbb lett volna feladni és visszafordulni.
Soha nem vagyok egyedül. Egyetlen percre sem.
Lehet, hogy Irányfény vagyok, de az utamon elkísérnek, akik
szeretnek.
Más utat nem ismerek.
Meg tudom csinálni.
Muszáj.
– Értem – mondtam. – Köszönöm, Xavier. Mindent köszönök.
 Bólintott.
– Találkozunk még, Ethan. Ott leszek, amikor legközelebb
átkelsz a folyón.
– Remélem, erre még nagyon sokáig nem kerül sor.
– Én is ebben reménykedem, barátom. Leginkább miattad. –
Egy pillanatra felcsillant a szeme. – Gyűjtögetek és számolok a
visszatérésedig.
Semmit sem mondtam, amikor az árnyékok között
átcsusszanva visszatért abba a világba, ahol soha semmi sem
történik, és a napok ugyanúgy telnek, mint az éjszakák.
Reméltem, emlékezni fog rám.
Ám meglehetősen biztos voltam benne, hogy nem.

Egyesével megérintettem az ajtókat. Néhány közülük hideg

volt, mint a jég. Volt, ahol nem éreztem semmit, csak a fát.
Egyetlenegy volt csak, amelyik lüktetett az ujjam alatt.
Egy, amely égetett.
Már akkor tudtam, hogy ez az az ajtó, mielőtt
megpillantottam volna az árulkodó, berkenyefába vésett,
a Temporis Portára emlékeztető Igéző köröket.
Ez az Átjáró vezetett a Nagy Őrzők szívébe. Az egyetlen
helyre, ahová Lila Evers Wate fia ösztönösen eltalál, ha
Irányfény, ha nem.
A könyvtárba.
Amikor beléptem a Temporis Portával pontosan szemben
elhelyezkedő súlyos ajtón, tudtam, hogy az út legveszélyesebb
részéhez érkeztem.
Angelus vár rám.
Az ajtó volt az első lépés. Amikor beléptem a belső kamrába,
egy majdnem teljes egészében visszatükröződő szobában
találtam magam. Ha tényleg könyvtár volt, ez volt a
legfurcsább könyvtár, amit valaha láttam.
A málló kövek a talpam alatt, a durva felületű barlangfalak, a
cseppkövekkel tarkított mennyezet és padló, és az önmagába
körkörösen visszatérő helyiség úgy festett, mint egy átlátszó
drágakő ezer és ezer csiszolt éllel, amelyek a szélrózsa minden
irányába szórták a fényt. Mintha Xavier tizenegy
ékszeresládikája közül álltam volna az egyikben.
Bár kevésbé volt klausztrofobikus élmény. A mennyezeten
egy nyílás beengedte a természetes fényt, amitől az egész
helyiség szédítően ragyogott.
Olyan volt, mint a dagály, amikor Abraham Ravenwooddal
először találkoztam Lena Tizenhetedik Holdjánál. A szoba
közepén egy medence nagyságú, vízzel teli tó állt. A tejfehér
víz úgy bugyogott benne, mintha forrna. Olyan színe volt,
mint Sarafine világtalan, áttetsző szemének, mielőtt meghalt…
Megborzongtam. Nem gondolhatok most rá. Túl kellett
élnem Angelust. Le kellett győznöm. Mély lélegzetet véve
összeszedtem magam. Vajon mi vár rám?
A bugyogó fehér folyadékra meredtem. A tó közepén egy
keskeny földsáv emelkedett ki a vízből, mint egy apró sziget.
A sziget közepén egy talapzat állt.
A talapzat közepén pedig, furcsa zöld– és aranyfényű
gyertyákkal körülvéve, ott feküdt egy könyv.
A könyv.
Felesleges lett volna körbekérdezgetnem, hogy milyen könyv
az, és mit keres ott. Meg hogy mi lehet az oka annak, hogy egy
egész könyvtárat szenteltek neki, és vizesárokkal vették körül.
Pontosan tudtam, miért volt ott, és azt is, hogy én miért
voltam ott.
Az egész útnak kizárólag ezt az egy részét értettem. Ez volt
az egyetlen tökéletesen világos dolog a számomra, mióta
Obidias Trueblood elmondta nekem az igazságot a velem
történtekkel kapcsolatban. Az Igézők Krónikája feküdt ott, és én
azért jöttem ide, hogy megsemmisítsem a rólam szóló oldalt. A
papírlapot, amely a halálomat jelentette. Még azelőtt
cselekednem kellett, hogy Angelus odaér.
Annyi mindent tanultam arról, hogy mit jelent Irányfénynek
lenni és megtalálni az utamat – és az út ide vezetett. Nem
kellett másfelé keresgélnem.
Utam végéhez érkeztem.
És semmi mást nem akartam, csak visszamenni.
De először el kellett jutnom arra a szigetre – a talapzathoz és
az Igéző Krónikákhoz. Meg kellett tennem azt, amiért idejöttem.
A terem másik végéből érkező hang riasztott fel.
– Halandó Fiú! Ha most elmész, meghagyom neked a
lelkedet. Egy ilyen kihíváshoz mit szólnál? – Angelus tűnt fel a
tó másik partján. Fogalmam sem volt, hogyan kerülhetett oda,
és magamban azt kívántam, bárcsak annyiféleképpen lehetne
kijutni innen, mint bejutni.
Vagy legalább annyi hazavezető út lenne.
– A lelkemet? Dehogy hagynád. – A tó partján álltam, egy
követ dobtam a bugyogó vízbe, és figyeltem, ahogyan
elsüllyed. Nem voltam hülye. Tudtam, hogy soha nem
engedne el. Úgy végezném, mint Sarafine és Xavier. Fekete
szárnnyal vagy üres tekintettel – nem számít. A végén
mindannyiunkat láncra ver, akár látjuk, akár nem.
Angelus elmosolyodott.
– Nem? Valószínűleg igazad van. – Intett egyet, mire egy
tucatnyi kő emelkedett a magasba. Egyesével elindultak felém,
és elképesztő pontossággal célba is találtak. A kezemmel
védtem az arcomat, mikor egy szikladarab elhúzott mellettem.
– Jaj, de gyerekes! Most mi lesz? Megkötözöl, és bedugsz
abba a csontokkal teli temetőbe? Vakon és leláncolva, mint egy
állatot?
– Ne hízelegj magadnak! Nem kell nekem Halandó háziállat.
– Csavaró mozdulatot tett, mire a víz örvényleni kezdett. –
Simán elpusztítalak. Mindannyiunknak az lesz a legjobb. Bár
nem túl nagy kihívás.
– Miért kínoztad meg Sarafine–t? Ő nem Halandó volt.
Akkor miért? – kiáltottam.
Tudnom kellett. Mintha mindannyiunk sorsa egybeforrt
volna – az enyém, Sarafine–é, Xavieré és minden más
Halandóé és Igézőé, akiket Angelus elpusztított.
Minek tartott bennünket?
– Sarafine? Így hívták? Már majdnem elfelejtettem – röhögött
Angelus. – Szerinted meg kellene jegyezzek minden Sötét
Igézőt, aki idekerül?
A víz vadul kavargott. Letérdeltem, és belenyúltam. Jéghideg
volt és nyálkás. Semmi kedvem nem volt megmártózni benne,
de úgy festett, másképpen nem jutok át a tavon.
Angelusra néztem. Nem tudhattam, hogyan fog alakulni ez a
küzdelem, de jobbnak láttam beszéltetni, amíg eszembe nem
jut valami okos dolog.
– Minden Sötét Igézőt megvakítottál és rákényszerítetted
őket a halálig tartó küzdelemre?
A vízre néztem. Fodrozódni kezdett, ahol megérintettem,
majd kitisztult és nyugodttá vált.
Angelus karba tett kézzel mosolygott.
A vízben tartottam a kezem, miközben az átlátszó áramlat
szétterjedt a tóban, bár az ujjaim majdnem lefagytak. Már
láttam, mit rejt a tejszínű vízfelület.
Holttesteket. Mint a folyó.
Felfelé lebegtek, zöld hajuk és kék ajkuk maszkszerű
kifejezést kölcsönzött az arcuknak, felpuffadt testük
kiegészítéseként.
Pont, mint én – gondoltam. Én is így nézek ki most. Valahol– ahol
még van testem.
Angelus röhögni kezdett. De alig hallottam, gondolkodni is
alig tudtam. A legszívesebben elhánytam volna magam.
 Elhátráltam a víztől. Tudtam, hogy csak ijesztgetni akart,
jobbnak láttam oda se nézni.
Csak Lenára gondolj! Szerezd meg a lapot, és akkor hazamehetsz.
Angelus engem nézett, és még hangosabban röhögött. Úgy
beszélt hozzám, mintha kisgyerek lennék.
– Ne félj már! A végső halál nem feltétlenül ilyen. Sarafine
nem hajtotta végre a rábízott feladatokat.
– Mégiscsak tudod a nevét. – Elmosolyodtam.
Merőn rám nézett.
– Azt tudom, hogy csalódást okozott nekünk.
– Neked és Abrahamnek?
Angelus megmerevedett.
– Gratulálok. Látom olyan dolgokba is beleütötted az orrod,
amihez semmi közöd. Ami azt jelenti, hogy semmivel sem
vagy okosabb, mint az első Ethan Wate, aki betette a lábát a
Nagy Őrzőkhöz. És semmivel sincs több esélyed, hogy újra
láthasd a Duchannes Igézőt, mint neki volt.
Minden porcikámból kifutott az erő.
Hát persze. Ethan Carter Wate is járt itt. Genevieve elmesélte.
Nem akartam tudni, de megkérdeztem.
– Mit tettél vele?
– Mégis mit gondolsz? – Szadista vigyor telepedett Angelus
arcára. – El akart vinni valamit, ami nem az övé.
– A róla szóló oldalt?
Az Őrző minden kérdésem után egyre elégedettebb képet
vágott.
– Nem. Genevieve–ét, azét az Igéző lányét, akit szeretett. Meg
akarta törni az átkot, amit a lány magára és a Duchannes
gyerekekre hozott. Ehelyett elveszítette azt a bolond lelkét.
Angelus az örvénylő vízre nézett. Bólintott, mire egy holttest
emelkedett a felszínre. Az én szememhez nagyon hasonló üres
szempár meredt rám.
– Ismerős, Halandó?
Ismertem ezt az arcot. Bárhol felismertem volna.
 Az enyém volt. Vagyis az övé.
Ethan Carter Wate még mindig azt a konföderációs
egyenruhát viselte, amiben meghalt.
A szívem a gyomromban dobogott. Genevieve soha nem
fogja viszontlátni, se ezen a világon, se egy másikon. Soha nem
fogja átölelni a lányt, a Másvilágban sem. Ethan megpróbálta
megmenteni a szerelmét, és Sarafine–t, és Ridley–t, és Lenát, és
minden Igézőt, akik Genevieve után születtek a Duchannes
családba.
Elbukott.
Ettől nem éreztem jobban magam. Azon a ponton meg éppen
nem, ahol álltam. És úgy éppen nem, hogy egy Igéző lányt
hagytunk hátra mind a ketten.
– Te is el fogsz bukni! – A szavak visszahangoztak a
barlangban.
Ami azt jelentette, hogy Angelus olvasott a gondolataimban.
Jelen pillanatban ez volt a legkevésbé meglepő dolog ebben a
helyiségben.
Tudtam, mit kell tennem.
Kiürítettem az elmémet, azt a baseballpályát képzeltem
magam elé, ahol Link és én régen T–balloztunk. Link dobott
egyet a kilences játékrészben, míg én a kesztyűmet ütögetve a
hazai bázison vártam a labdát. Magam elé képzeltem az ütőt.
Ki is volt? Earl Petty, aki rágózott, mert az edző megtiltotta az
evést a pályán?
Igyekeztem a játékkal lefoglalni a gondolataimat, míg a
szemem valami teljesen más dolgot csinált.
Gyerünk, Earl! Üsd ki a pályáról!
A talapzatra pislogtam, majd a lábam előtt úszó holttestekre.
Egyre többen úsztak a felszínre, úgy ütköztek egymásba, mint
a szardíniák a konzervdobozban. Nemsokára annyian lesznek,
hogy a vizet már nem is fogom látni tőlük.
Ha várok még egy kicsit, talán rájuk lépkedve eljuthatok…
Állj! A játékra gondolj!
 Elkéstem.
– Én nem próbálkoznék meg vele. – Angelus a tó másik
oldaláról figyelt. – Egyetlen Halandó sem élné túl ezt a vizet.
Hídon kell átkelned, de amint látod, eltávolítottuk. Biztonsági
intézkedés.
Kinyújtotta a kezét, és olyan légörvényt kavart, amit a
túloldalról is éreztem. Alig tudtam megállni a lábamon.
– Nem fogod megszerezni azt a lapot. Ugyanolyan
gyalázatos halállal fogsz meghalni, mint a névrokonod. Olyan
halállal, amilyet a Halandók érdemelnek.
– Miért én és miért ő? Miért mi? Mit ártottunk
mi neked,Angelus? – üvöltöttem át a viharos széllökéseken.
– Alsóbbrendűek vagytok, a természetfelettiek képességei
nélkül. Nekünk rejtőzködnünk kell, miközben ti megtöltitek a
városokat és az iskolákat gyerekekkel, akik felnőve
sem tesznek többet annál, mint hogy foglalják a helyet
a földön. Börtönné változtattátok a világunkat! –
Megint feltámadt a szél, és Angelus még egyet csavart
a kezével. – Teljességgel abszurdum! Mint rágcsálóknak várost
építeni!
Vártam, miközben azt az ostoba
baseballmeccset képzeltem magam elé – Earl lendített, az
ütő megreccsent –, és amikor a szavak megformálódtak, ki is
mondtam őket:
– Hiszen te is Halandónak születtél! Akkor te mi vagy?
A szeme tágra nyílt dühében.
– Mit mondtál?
– Hallottad. – A gondolataimat a látomás felé irányítottam,
arcokat, szavakat, emlékképeket hoztam vissza. Xaviert,
amikor még Igéző volt. Angelust, amikor még csak ember volt.
A szél felerősödött, én elbotlottam, és a tornacsukámat
lefröcskölte a testekkel teli tó vize. Összekaptam magam,
igyekeztem nem megcsúszni.
Angelus a szokásosnál is sápadtabb lett.
 – Semmit sem tudsz! Mennyi mindent föláldoztál – és miért?
Egy városnyi szánalmas Halandóért?
Lehunytam a szemem, hogy a szavaim rátalálhassanak.
Tudom, hogy Halandónak születtél. Ezen semmiféle kísérletezés
nem változtathat. Tudom a titkodat.
A pupillája kitágult, arcát eltorzította a düh.
– Nem vagyok Halandó! Soha nem voltam az, és nem is
leszek!
Tudom a titkodat.
A szél tovább erősödött, újabb kődarabok repültek át a
levegőn – most már gyorsabban. Eltakartam az arcomat,
miközben a bordámat verték, majd nagyot csattantak
mögöttem a falon. Vér csörgött az arcomon.
– Darabokra téplek. Irányfény!
Átüvöltöttem a lármán:
– Lehet, hogy van erőd. Angelus, de legbelül csak egy
Halandó vagy, mint én!
Nem tudsz olyan Sötét erőket megkötni, mint Sarafine és Abraham
tudott, és nem utazol, mint az Inat busók. Te sem tudsz Átkelni a
vizen!
– Nem vagyok Halandó! – ordította.
Senki sem tud átkelni.
– Hazudsz!
Bizonyítsd be!
Volt egy másodperc, egy borzalmas másodperc, amikor
Angelus és én farkasszemet néztünk a víz felett.
Aztán Angelus egy szó nélkül a levegőbe vetette magát, és
elindult a holttestekkel teli medence felett, mintha képtelen lett
volna visszatartani magát. Ilyen kétségbeesetten akarta
bizonyítani, hogy jobb nálam.
Jobb egy Halandónál.
Jobb bárkinél, aki valaha vízen próbált járni.
Igazam volt.
 A rothadó holttestek olyan szorosan feküdtek egymás
mellett, hogy futás közben rájuk tudott lépni, egészen addig,
amíg azok meg nem mozdultak. Karok nyúltak utána,
felpuffadt kezek százai emelkedtek ki a vízből. Ez nem olyan
volt, mint a folyó, amelyiken idefelé átkeltem.
Ez a víz élt.
Egy kar a nyakába csimpaszkodott, és lehúzta.
– Ne!
A falak között visszhangzó hangja hallatán megborzongtam.
A holttestek kétségbeesetten kapaszkodtak a köpönyegébe, le
akarták húzni a veszteség és kínszenvedés végtelen
szakadékába. Azok a lelkek, akiket megkínzott, készen álltak
arra, hogy megfojtsák.
Összetalálkozott a pillantásunk.
– Segíts!
Miért tenném?
Semmit sem tehettem érte, még ha akartam volna sem.
Tudtam, hogy ezek a holttestek engem is lehúznának. Halandó
voltam, pont mint Angelus – illetve Angelus egy része.
Senki sem jár vízen, ott nem, ahonnan én jövök. Senki, csak
az a csávó a bekeretezett képen a vasárnapi iskolában.
Kár, hogy Angelus nem lakott Gatlinben, akkor ő is tudta
volna.
A keze markolászva keresett valami kapaszkodót a vízen, de
aztán nem volt ott semmi, csak a holttestek tengere. A halál
bűze mindent elárasztott. Fullasztó volt, be akartam fogni az
orromat, de hiába, a rohadás és oszlás szaga túl erős volt.
Tisztában voltam vele, hogy mit tettem. Nem voltam ártatlan.
Sarafine halálában sem, mint ahogyan ebben sem. Angelus
olvasott a gondolataim között, én hajszoltam ebbe bele, bár
gyűlölete és büszkesége miatt vágott neki a folyónak.
Túl késő.
 Egy oszladozó kar a nyaka köré kulcsolódott, és néhány
másodperccel később Angelus eltűnt a holttestek tengere alatt.
Nem kívántam én senkinek a halálát.
Még Angelusét sem.
Na, jó, az övét egy kicsit igen.
A tó vize pillanatokkal később ismét tejfehérré változott, de
már tudtam, mi rejtőzik a felszíne alatt.
Megvontam a vállam.
– Nem volt valami kiélezett küzdelem.
Találnom kellett egy hidat, vagy bármit, amivel eljutok a
könyvhöz.
A szálkás deszkát még csak el sem rejtették rendesen. Egy
fülkében találtam rá, nem messze attól a helytől, ahol Angelus
percekkel korábban állt. A fa száraz volt és repedezett, tehát
nem túl bizalomgerjesztő, tekintve az előbb látottakat.
De a könyv olyan közel volt.
Amikor a deszkát a vízre csúsztattam, szinte éreztem Lenát a
karomban, és hallottam, hogy Amma kiabál velem. Képtelen
voltam összeszedni a gondolataimat. Csak az volt a fontos,
hogy átjussak a vízen, és siethessek vissza hozzájuk.
Kérlek! Hadd menjek át! Csak haza akarok menni!
Csak ez a gondolat járt a fejemben, amikor mély lélegzetet
vettem.
Tettem egy lépést.
Majd még egyet.
Másfél, majdnem két méterre lehettem a parttól.
Eljutottam félútig. Innen már nem lehet visszafordulni.
A híd meglepően könnyű volt, de nyikorgott és ingott
minden lépésem alatt. Viszont megtartott.
Vettem még egy mély lélegzetet.
Még másfél méter..
Egy méter…
Olyasféle csattanást hallottam a hátam mögött, mint amilyet
a hullámverés okoz. A víz felszíne fodrozódni kezdett. Éles
fájdalmat éreztem a lábamban, és összerogytam. A régi deszka
megrepedt fogpiszkálóként tört ketté.
Időm sem volt felkiáltani, elveszítettem az egyensúlyomat, és
a halállal teli vízbe zuhantam. Csakhogy akkor már nem volt
ott víz – vagy ha volt is, én nem éreztem.
Az élőhalottak karjában találtam magam.
Illetve még ennél is rosszabb dolog történt.
Szembetaláltam magam a másik Ethan Wate–tel. Félig
csontváz, félig ember volt, de felismertem. Igyekeztem
elhúzódni tőle, de csontos kezével megragadta a nyakamat. A
fogai helyén víz ömlött a szájából. A rémálmaim ennél sokkal
kevésbé voltak szörnyűek.
Elfordítottam a fejemet, hogy a hullanyál ne kenje össze az
arcomat.
– Halandó tud Ambulans Mortust igézni? – Angelus
nyomakodott át a körülöttem gyülekező halottak között, akik
úgy rángatták a végtagjaimat minden irányba, hogy azt
hittem, kiszakadnak a helyükből. – A víz alól? Hogy
felébressze a halottakat? – Ott állt győzedelmesen a parton, a
könyv előtt. Még annál is elmebetegebbnek tűnt, mint
amilyennek egy elmebeteg őrzőt elképzeltem. – A küzdelem
véget ért. Enyém a lelked.
Nem feleltem. Meg sem tudtam szólalni. Ethan Wate üres
tekintetével néztem farkasszemet.
– Most! Hozzátok ide nekem!
Angelus parancsára a hullák kiemelkedtek a vízből, és
magukkal rántottak a partra. A másik Ethan úgy hajított le a
porba, mintha súlytalan lennék.
Ekkor egy kis fekete kő gurult ki a zsebemből.
Angelus nem vette észre. Túlságosan el volt foglalva a
könyvvel. De én láttam.
A folyó szeme.
Elfelejtettem kifizetni a Folyómestert.
 Hát persze. Itt nem lehet akkor átkelni a folyón, amikor
akarsz. Itt aztán nem. Fizetség nélkül nem.
Felkaptam a követ.
Ethan Wate, a halott Ethan Wate hirtelen felém fordult.
Olyan pillantást vetett rám – már ha pillantásnak lehetett
nevezni, hiszen szeme is alig volt hogy végigfutott a hátamon
a hideg. Megsajnáltam. De nem akartam azzá válni, ami ő.
Kettőnk között szólva, ennyivel tartoztunk egymásnak.
– Viszlát, Ethan! – mondtam.
Az utolsó erőmmel a vízbe hajítottam a követ. Nagyon halk
csobbanással ért célba.
Rajtam kívül senki sem hallotta meg.
Csak a halottak.
Mert néhány másodperccel azután, hogy a kő belecsapódott a
vízbe, eltűntek. Olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan egy kő
süllyed egy testekkel teli medence aljára.
Kimerülten zuhantam a keskeny földsávra. Egy másodpercig
meg sem mertem mozdulni.
Aztán megláttam Angelust, amint a zölden és aranyszínben
lobogó gyertyák fényénél a könyvet bújja.
Tudtam, mit kell tennem. És nem sok időm maradt rá.
Feltápászkodtam.
Ott volt. Nyitva, a talapzaton, a szemem előtt.
És Angelus előtt.

AZ IGÉZŐ KRÓNIKÁK

A könyv után nyúltam, de megégette a kezemet.

– Nem! – morrantotta Angelus, és elkapta a csuklómat.
Ragyogott a szeme, mintha a könyv valamiféle mágikus erőt
kölcsönzött volna neki. Fel sem nézett a lapról. Nem is voltam
biztos benne, hogy képes rá.
Mert az ő lapja volt az.
 Majdnem el tudtam olvasni onnan, ahol álltam. Ezer és ezer
áthúzott, újrakörmölt szó. A tintás végű lúdtoll remegett a
kezében.
Szóval így csinálta. Így hajtotta az uralma alá a
természetfelettiek világát. Ő volt a forgatókönyvíró. Nemcsak
a saját történetét írta, hanem mindannyiunkét.
Angelus mindent megváltoztatott.
Egyetlen ember is képes volt megtenni.
És egyetlen ember is képes volt mindent visszaváltoztatni.
– Angelus?
Nem felelt. A könyvre meredt, és zombibb volt a hulláknál.
Oda se néztem. Lehunytam a szemem, és megrántottam a
lapot.
– Mit művelsz? – Angelus pánikba esett, de nem nyitottam ki
a szememet. – Mit tettél?
A papír égette a kezemet. Ki akart szabadulni a markomból,
de nem engedtem el. Még szorosabban fogtam. Semmi sem
állíthatott meg.
A papírlap kiszakadt.
A papír szakadásának hangja egy Incubus hasítására
emlékeztetett, meg sem lepődtem volna, ha John Breed vagy
Link tűnik fel mellettem. Kinyitottam a szemem.
Nem volt olyan szerencsém. Angelus nyúlt a papír után,
megrántva a karomat, miközben ellökött magától.
Fogtam egy csöpögő gyertyát, és meggyújtottam a lap alját.
Amikor a láng belekapott és füstölni kezdett, Angelus
felüvöltött haragjában.
– Hagyd békén! Nem tudod, mit teszel! Elpusztíthatod az
egész… – Rám vetette magát, ütött és rúgott, majdnem letépte
rólam a pólót. Körme újra és újra a húsomba vágott, de nem
engedtem el a lapot.
Akkor sem, amikor a lángok az ujjaimat égették.
Akkor sem, amikor a tintafoltos lap hamuvá porladt szét.
 Addig nem engedtem el, amíg Angelus maga is semmivé
nem porladt, mint egy égő pergamenlap.
Végül, amikor a szél a feledésbe fújta az Őrzőnek és lapjának
minden látható nyomát, megfeketedett, égett kezemre
meredtem.
– Most én jövök.
A fejemet lehajtva lapozgatni kezdtem a vékony
pergamenoldalakat. A lapok tetején neveket és dátumokat
láttam, különböző kézírással. Nem tudtam, melyiket írhatta
Xavier. Vagy hogy Obidias változtatott–e valakinek a sorsán.
Nagyon reméltem, hogy nem ő nyúlt bele Ethan Carter Wate
végzetébe.
A névrokonomra gondoltam, és megborzongtam, alig
tudtam visszatartani az öklendezést.
Én is lehettem volna.
A könyv felénél megtaláltam a lapjainkat.
Először Ethan Carteré tűnt fel a szemem előtt, a két oldalt két
különböző kézírással körmölték tele.
Átfutottam a lapokat, amíg a történetnek ahhoz a részéhez
nem értem, amelyet már ismertem. Mintha a Lenával közösen
látott látomás forgatókönyvét olvastam volna, annak az
éjszakának a történetét, amikor meghalt, és amikor Genevieve
a Holdak Könyvét használta, hogy feltámassza. Az éjszakáét,
amikor minden elkezdődött.
A könyv szélére meredtem, ahol a pergamenlapokat
összekötötték. Eljátszottam a gondolattal, hogy kitépem, de
már semmit sem jelentett volna. A másik Ethan számára túl
késő volt.
Én voltam az egyetlen, aki még változtathatott a sorsán.
Lapoztam, és megláttam Obidias kézírását.

Ethan Lawson Wate

 Nem olvastam el az oldalt. Nem akartam kockáztatni. Máris
éreztem a könyv vonzását, amely elég erős volt ahhoz, hogy
örökre ehhez a laphoz kössön.
Elkaptam a pillantásomat. Hiszen tudtam, hogyan ér véget
az átdolgozott történet.
Most pedig én fogom megváltoztatni.
Elkezdtem kitépni a lapot, a széle a villámlásnál is erősebb és
ragyogóbb áramütéssel vált el a kötéstől. Mennydörgött az ég
felettem, de nem hagytam abba.
Ez alkalommal a gyertyákat messzebbre tettem a könyvtől.
Addig téptem, amíg a szavak elszabadultak, és eltűntek,
mintha láthatatlan tintával írták volna őket.
Ránéztem a lapra: üres volt.
Beledobtam a vízbe, és végignéztem, ahogyan a tejfehér
mélységbe süllyed, eltűnik a szakadék végtelen homályában.
Eltűnt a lapom.
És abban a pillanatban eltűntem én is.
A tornacsukámra meredtem, de az is eltűnt,
és már nem számított…

mert

semmi

sem

volt

alattam

már

én
sem
 35. FEJEZET

Repedés a világegyetemben

A Chuck Taylor tornacipőm túllógott a fehér

fémperemen, a városka több száz méterrel alattam már
aludt. Az aprócska házak és autók olyanok voltak, mint a
játékok, könnyű volt őket csillámporral meghintve a
karácsonyfa alatt látni, anya karácsonyi városának többi
kiegészítőjével együtt.
De ezek nem játékok voltak.
Ismertem ezt a látványt.
Az ember nem felejti el, amit a halála előtti utolsó pillanatban
lát. Hidd el!
A summerville–i víztorony fehérre festett tetején álltam, a
tornacipőm alól pókhálószerű repedések indultak el. Filctollal
rajzolt fekete szív ragadta meg a figyelmemet.
Lehetséges? Tényleg itthon vagyok?
Csak akkor lettem biztos benne, amikor őt megpillantottam.
Fekete ortopéd cipője pontosan a Chuck Taylor mellett volt.
Amma fekete, ibolyamintás ünneplőruhát viselt, és fekete,
széles karimájú kalapot. Fehér kesztyűbe bújtatott kezében a
retikülje fogantyúját szorongatta.
Egy másodperc törtrészére összetalálkozott a pillantásunk, és
Amma elmosolyodott – úgy áradt szét a megkönnyebbüles az
arcvonásain, hogy azt leírni is képtelenség. Majdnem békés
volt – ezt a szót Ammával kapcsolatban még sohasem
használtam.
Akkor jöttem rá arra is, hogy valami nem stimmel. Úgy nem
stimmel, hogy már se leállítani, se megváltoztatni, se
helyrehozni nem lehet.
Abban a pillanatban nyúltam a karjáért, amikor lelépett a
peremről, egyenesen a kékesfekete éjszakába.
– Amma! – Próbáltam elérni, mint ahogyan az álmaimban
Lena után kaptam, amikor ő zuhant. De Ammát nem sikerült
elkapnom.
Ő pedig nem zuhant.
Az ég kettényílt, mintha a világegyetem széthasadt volna,
vagy mintha végre valaki lyukat ütött volna rajta. Amma
odafordult a repedés felé, és könnyek csorogtak az arcán akkor
is, amikor rám mosolygott.
Az ég megtartotta, mintha Amma kiérdemelte volna, hogy
megálljon rajta, de aztán egy kar nyúlt ki a repedés közepéről
és a pislákoló csillagok mellől. Felismertem a kezet – ez a kéz
intett a hollónak, hogy kísérjen el, amikor megkísérlek átkelni
egyik világból a másikba.
Abner bácsi most Ammának nyújtotta a kezét.
Homályos volt az arca Sulla, Ivy és Delilah mellett. Amma
másik családja. Twyla rám mosolygott, hosszú fonataiba fűzött
amulettjei megmozdultak. Amma Igéző családja már várt rá.
De nem érdekelt.
Nem veszíthetem el!
– Amma! Ne hagyj el! – kiáltottam.
Az ajka nem mozgott, de hallottam a hangját, mintha
mellettem állt volna: Soha nem hagylak el, Ethan Wate. Mindig
vigyázni fogok rád. Tégy büszkévé!
Úgy éreztem, megszakad a szívem, és olyan apró darabokra
törik, hogy soha nem fogom tudni összeszedni. Térdre
rogytam, és az egek felé fordítva arcomat úgy üvöltöttem,
mint még soha.
 – Miért???
Amma volt az, aki felelt. Már távolabb volt, éppen belépett
azon a nyíláson, amelyet az ég neki külön nyitott meg. Egy nő
annyit ér, amennyit az adott szava. Már megint egy Amma–
rejtvény.
Az utolsó.
Ajkához érintette az ujját, és felém nyújtotta, miközben
elnyelte a világegyetem. Szavait visszhangozta a csillagos ég,
mintha hangosan kimondta volna őket: Mindenki azt mondta,
hogy a kártyalapokat nem cserélhetem ki…
A kártyalapok.
Arról a kártyavetésről beszél, amelyik sok–sok hónappal
ezelőtt megjósolta a halálomat. Amely miatt megalkudott a
bokorral, hogy az cserélje ki a lapokat. Amelyikről azt állította,
hogy bármire képes, hogy megváltoztassa.
Megcsinálta.
Dacolva a világegyetemmel, a sorssal, és mindennel, amiben
hitt. Értem.
Amma felajánlotta az életét az enyémért cserébe, és
megvédte a Rendet, mert életet adott egy másikért. Ezt az
alkut kötötte meg a bokorral. Már értettem.
Láttam, hogy az ég lassan, centiméterről centiméterre
összeölti magát.
De nem olyan volt, mint azelőtt. Láttam a láthatatlan
szegélyt, ahol a világ szétszakította önmagát, hogy elvegye
Ammát. Mindig tudni fogom, merre keressem, akkor is, ha
más nem látja.
Mint a törött éleket a szívemen.
 36. FEJEZET

Áthelyezés

M iközben a hideg fémen ücsörögtem a sötétségben, azon

gondolkodtam, hogy talán csak képzeltem ezt az
egészet. Tudtam, hogy nem. Még láttam az öltéseket az égen,
hiába volt olyan sötét.
De meg sem mozdultam.
Ha elmegyek, valósággá válik.
Ha elmegyek, Amma is eltűnik.

Nem tudom, milyen sokáig ülhettem ott keresgélve ennek az

egésznek az értelmét, de amikor a nap feljött, én még mindig
ugyanazon a helyen kuporogtam.
Képtelen voltam értelmezni a történteket, mindig
megakadtam egy ponton.
Egy régi bibliai történet járt a fejemben, kitörölhetetlenül,
mint egy rossz sláger a rádióból. Valószínűleg nincs igazam,
de így emlékszem rá: ebben a városban olyan becsületes
emberek éltek, hogy a földről azonnal a mennyországba
kerültek. Csak úgy.
Meg sem kellett halniuk.
Azt a lépést kihagyhatják, mint amikor a Monopolyban
egyenesen a börtönbe megy az ember, mert rossz kártyát
húzott.
 Áthelyezés – ez történt velük. Emlékszem rá, mert Linkkel
együtt jártunk vasárnapi iskolába, ő képtelen volt a szót
megjegyezni, mindig azt mondta, hogy átültetés,
átrakodás vagy átengedés.
Elvárták, hogy jó féltékenyek legyünk, mert azok az emberek
semmit sem csináltak, mégis a jóisten ölében kötöttek ki,
meghalás nélkül.
Mintha a jóisten öle valami remek hely lett volna.
Emlékszem, hazajöttem, és anyát kezdtem el kérdezgetni,
mert teljesen kiakasztott ez a dolog. Nem jut eszembe, mit
mondott anya, de ott és akkor eldöntöttem, hogy nincs értelme
jónak lenni. Elég jónak lenni lesz a cél.
Nem akartam megkockáztatni az áthelyezést, de még az
átrakodást sem.
Nem akartam én a jóisten ölében élni. Jól elvoltam a
cserkészcsapattal. Jól elvoltam a baseballcsapatban.
De úgy tűnik, Ammával ez történt. Fogták, áthelyezték, vagy
átültették, vagy átrakodták – mindegy.
Most akkor a világegyetem, a jóisten vagy a Nagyszerűek azt
várják tőlem, hogy örüljek? Megjártam a poklot, hogy
visszatérhessek Gatlin hétköznapi világába – Ammához,
Lenához, Linkhez és Marianhoz.
Mennyi időnk van együtt?
Most tényleg örülnöm kellene?
Amma az egyik percben még itt volt, aztán vége. Az ég
megint ég, sima, kék és nyugodt volt, mintha festett vakolat
lenne, akár a hálószobámban. Pedig valaki, akit szeretek, ott
volt valahol mögötte.
Na így éreztem most. Az ég rossz felén csapdába esve.
Ültem egyedül a summerville–i víztorony tetején, néztem a
világot, amelyet egész életemben láttam, ezt a földutakból,
kikövezett utakból, benzinkutakból, zöldségesekből és
bevásárlóközpontokból álló világot. Minden ugyanolyan volt,
és semmi sem volt ugyanolyan.
 Én sem voltam ugyanolyan.
Azt hiszem, erről szól egy hős utazása. Lehet, hogy nem
hősként vágsz bele, és az is lehet, hogy nem hősként térsz
vissza. De megváltozol, ugyanúgy, ahogyan minden változik.
Az út megváltoztat, ha tudsz róla, ha nem, ha akarod, ha nem.
Én megváltoztam.
Visszatértem holtomból, Amma viszont elment, és a
Nagyszerűek egyikévé vált.
Ennél jobban nem lehet megváltozni.

Megkondult alattam a létra, és már az előtt tudtam, ki érkezik,

mielőtt a szívem köré fonta a karját. Melegség áradt szét
bennem, a víztorony felett, Summerville felett. Az eget arany
és vörös csíkok festették meg, mintha a nap visszafordult
volna, hogy újra megvilágíthassa a világot.
Csak egyetlen ember volt képes ezt tenni a világgal és a
szívemmel.
Ethan, te vagy az?
Elmosolyodtam, de a szememet könnyek homályosították el.
Én vagyok az, L. Itt vagyok. Most már minden rendben lesz.
Kinyújtottam a karom, átkulcsoltam ujjaimmal a kezét, és
felhúztam a víztorony tetejére.
A karomba bújt, és úgy zokogott, hogy a mellkasom
beleremegett. Nem tudom, melyikünk sírt jobban. Nem
vagyok benne biztos, hogy eszünkbe jutott megcsókolni
egymást. Annyival több történt közöttünk akkor egy csóknál.
Amikor együtt voltunk, mindig kifordított önmagamból.
Nem számított, hogy éltünk–e vagy haltunk. Semmi sem
választhatott el bennünket egymástól. Vannak a világoknál, a
világegyetemeknél hatalmasabb erők. Ő az én világom volt, én
pedig az övé. Tudtuk, mi jutott nekünk.
 A versek hazudnak. Bumm az, jó nagy bumm. Nem
nyüszítés.
És néha igenis jut arany.
Aki volt már igazán szerelmes, tanúsíthatja.
 37. FEJEZET

Amit a szavak nem mondanak el

„A mma Treadeau–t hivatalosan is holttá nyilvánították,

miután eltűnt a Wate–házból, Mitchell és Ethan
Wate otthonából a Gyapot közben, Gatlin központjában” –
eddig olvastam, aztán elhallgattam.
A konyhaasztalnál ültem, ahol a pulton az Egyszemű
Veszedelem türelmesen várt a befőttesüvegben, és teljes
képtelenségnek tűnt, hogy Amma gyászjelentését olvasom.
Még éreztem a fahéjas cukorka és a ceruzabél illatát.
– Folytasd! – Grace néni áthajolt a vállam felett, és próbálta
kibogozni a sorokat, de a szemüvege kábé tíz dioptriával
gyengébb volt, mint amilyenre szüksége lett volna.
Mercy néni a tolószékében ült az asztal másik oldalán, apa
mellett.
– Remélem, megemlítik Amma pitéjét. Vagy isten a tanúm,
bemegyek a Csillagok és Átlókhoz, és helyre teszem a fejüket! –
Mercy néni a mai napig úgy tudta, hogy a helyi újságot a
konföderációs zászlóról nevezték el.
– Csillagok és Sávok – javította ki apa finoman. – És biztos
vagyok benne, mindent megtettek, hogy méltóképpen
megemlékezzenek Ammáról.
– Hmm – szipogott Grace néni. – Az itteni népek nem tudják,
mi az a méltóság. Prudence Jane hangos énekét sem értékelték
a kórusban.
 Mercy néni karba tette a kezét.
– Pedig az angyalok hangján énekelt.
Meglepődtem, hogy Mercy néni a hallókészüléke nélkül is
hall. Még akkor is mondta a magáét, amikor Lena keltálni
kezdett.
Ethan? Jól vagy?
Jól vagyok.
Nem úgy hangzik.
Boldogulok.
Tarts ki! Jövök.
Amma fekete–fehér képe nézett velem szembe az újságból. A
legjobb ruhája volt rajta, a fehér galléros. Vajon anya vagy
Prue néni temetésén készítette valaki a képet? Vagy Maconén.
Sok temetés volt.
Letettem az újságot az egyenetlen asztalra. Gyűlöltem a
gyászjelentését. Biztos az egyik újságíró írta, nem olyasvalaki,
aki ismerte Ammát. Mindenben tévedtek. Még egy ok arra,
hogy úgy utáljam a Csillagok és Sávokat, mint Grace néni.
Lehunyt szemmel hallgattam a Nővérek folyamatos
zsörtölődését, hol a gyászjelentés miatt, hol azért, mert Thelma
nem jól készítette el a kukoricakásájukat. Tudtam, hogy így
hajtanak fejet az előtt az asszony előtt, aki apát és engem
felnevelt. A asszony, aki egyik kancsó édes teát készítette a
másik után, és aki rájuk szólt, ha a szoknyájuk beakadt a
harisnyájuk korcába, amikor elindultak a templomba.
Egy idő után nem is hallottam őket. Csak a Wate–ház csendes
gyászát. A padlódeszkák megnyikordultak, de tudtam, hogy
nem Amma van a szomszéd szobában. Az edények nem
csörömpöltek. Nem táncolt kés a vágódeszka felett. Nem
készült meleg kaja a számomra.
Hacsak apa és én meg nem tanulunk főzni.
A verandán nem sorakoztak a jénai tálak. Most nem. Nem
akadt olyan lélek Gatlinben, aki bevállalta volna, hogy valami
szánalmas sült hússal emlékezzen meg Miss Amma Treadeau
haláláról. Még ha hoztak volna is ételt, nem ettük volna meg.
Nem mintha itt bárki igazán elhitte volna, hogy meghalt.
Legalábbis azt mondták, nem hiszik.
– Vissza fog jönni, Ethan. Emlékszel, hogy szó nélkül
megjelent azon a napon is, amikor megszülettél? – Tényleg.
Amma nevelte fel apát, de aztán kiköltözött a Wader–
patakvölgybe a családjához. Úgy mondják, hogy azon a
napon, amikor anya és apa hazahoztak a kórházból, Amma
felbukkant a kézimunkatáskájával együtt, és visszaköltözött a
házba.
Most viszont elment, és nem fog visszajönni. Mindenkinél
jobban tudtam, hogy működnek a dolgok. Ránéztem a foltra a
padlódeszkán, a sütő ajtaja előtt.
Hiányzik, L.
Nekem is.
Mind a ketten hiányoznak.
Tudom.
Hallottam, hogy Thelma bejön, nyelve alatt dohánnyal.
– Jól van, lányok. Elég volt az izgalomból egy délelőttre!
Menjünk át a másik szobába, és lássuk, nyerünk–e
a Szerencsekerékén!
Thelma rám kacsintott, és kigurította Mercy nénit. Grace néni
utánuk battyogott, a lábánál ugrándozó Harlon Jamesszel.
– Remélem, ma is lesz a nyeremények között olyan hűtőláda,
amiből vizet lehet csapolni.
Apa elvette az újságot, és folytatta az olvasást.
– „A megemlékezést a Wader–patakvölgy kápolnában
tartják.” – Amma és Macon jutott eszembe, amint egymással
szemben álltak a ködös mocsárban, az éjfél rossz oldalán.
– A fenébe! Én mondtam mindenkinek, hogy Amma nem
akar megemlékezést. – Apa felsóhajtott.
– Tényleg nem akar.
 – Biztos ott zsörtölődik valahol, hogy „Nem értem, miért
vesztegetitek az időtöket azzal, hogy engem gyászoltok. Én az
Édes Megváltóra esküszöm, hogy nem vesztegetem az időmet
rátok.”
Elmosolyodtam. Apa bal oldalra billentette a fejét, pont
ahogyan Amma, amikor tombolt.
– „S.Ü.L.E.T.L.E.N.S.É.G. Függőleges tíz. Mint hogy ez az
egész butaság és bolondság, Mitchell Wate.”
Felkacagtam, mert apának igaza volt. Szinte hallottam
Ammát. Nem szeretett a figyelem központjában lenni, főleg ha
az a Gatlini Szánakozó Gyászmenetet is érintette.
Apa felolvasta a következő bekezdést.
– „Miss Amma Treadeau az önálló helyhatósággal nem
rendelkező Gatlin megyében született, Dél–Karolina államban,
az immár kihalt Treadeau család hét gyermeke közül
hatodikként. – Hatodikként? Amma említett volna testvéreket?
Csak a Nagyszerűekre emlékszem.
Apa végigfutott a gyászjelentésen.
– „Helyi cukrászként legalább öt évtizeden keresztül
dolgozott, és ugyanennyi megyei vásáron is bizonyított.” –
Megint a fejét csóválta. – Meg sem említik a Carolina Goldot?
Édes istenem, remélem Amma nem olvassa ezt valahol a
felhők között! Olyan villámokat fog szórni, hogy
megemlegetjük.
Dehogy, gondoltam. Amma már nem foglalkozik azzal, hogy mit
mondanak róla. A gatliniek véleménye meg pont nem érdekli. Ott
üldögél a verandán a Nagyszerűekkel.
Apa folytatta.
– „Amma nagy családot hagy maga után, sok unokatestvért
és a család közeli barátait.”
Összehajtotta az újságot, és lehajította az asztalra.
– Azt hol írják, hogy Amma két olyan szánalmas, éhes és
szomorú pasit hagy maga után, amilyet még nem látott a
Wate–ház? – Türelmetlenül dobolt az asztal tetején.
 Nem tudtam mit mondani.
– Apa?
– Megleszünk, nem? Tudod.
Igaz. Hiszen Amma ezt tette mindig, ha jól belegondolunk.
Felkészített bennünket arra az időre, amikor már nem lesz itt,
hogy felkészíthessen bennünket arra, ami azután következik.
Mostanra.
Apa megértette, mert tenyerét a vállamra tette.
– Igenis, uram. Hogyne tudnám.
Nem mondtam semmi mást.
Együtt üldögéltünk, és kibámultunk a konyhaablakon.
– Minden másfajta viselkedés szégyent hozna rá. –
Megremegett a hangja, és tudtam, hogy sír. – Jól nevelt
bennünket, Ethan.
– Az biztos. – Visszapislogtam a könnyeimet. Nem akartam
rá szégyent hozni, ahogy apa is mondta. Ennek így kellett
lennie.
Ez volt a valóság.
Fájt – annyira, hogy szinte belehaltam –, de ez volt, ahogyan
anya elvesztése is valóság volt. El kellett fogadnom. Talán a
világegyetem így akart szétfoszlani, legalábbis részben.
A helyes út nem mindig a legkönnyebb út.
Amma ezt mindennél jobban a fejembe verte.
– Talán Lila Jane és ő most már egymásra vigyáznak. Együtt
ülnek, sült paradicsomot esznek és édes teát isznak. – Apa
nevetett és sírt egyszerre.
Fogalma sem volt arról, milyen közel jár az igazsághoz, én
meg nem világosítottam fel.
– Cseresznyét. – Csak ennyit mondtam.
– Mi? – Apa furán nézett rám.
– Anya szerette a cseresznyét. Egyenesen a szűrőből ette,
emlékszel? – Felé fordultam. – De nem vagyok benne biztos,
hogy Prue néni hagyja őket szóhoz jutni.
 Apa bólintott, és kinyújtotta felém a karját, amíg hozzám
nem ért.
– Anyádat ez nem érdekli. Elég, ha békén hagyják a
könyveivel, nem? Legalábbis addig, amíg mi oda nem érünk.
– Legalább addig – mondtam, de képtelen voltam ránézni.
Annyifelé tört a szívem, hogy nem is tudtam, mit érzek. Egy
részem azt kívánta, bár elmondhatnám neki, hogy láttam
anyát. Hogy jól van.
Szó nélkül üldögéltünk tovább, de aztán a szívem heves
dobogásba kezdett.
L.? Te vagy az?
Gyere ki, Ethan! Várlak!
Már azelőtt hallottam a zenét, mielőtt a Roncs lehúzott
ablakkal behajtott volna a ház elé. Felálltam, és biccentettem
apa felé.
– Átugrom Lénához egy kicsit.
– Addig maradsz, ameddig akarsz.
– Kösz, apa.
Amikor elindultam kifelé a konyhából, vetettem egy utolsó
pillantást apára, ahogyan ott ül magányosan a
konyhaasztalnál, előtte az újsággal. Nem tudom megtenni. Így
nem mehetek el.
Az újság felé nyúltam.
Nem is tudom, miért tettem. Talán csak Ammát szerettem
volna magam mellett tudni még egy kicsit. Talán csak nem
akartam, hogy apa magára maradjon egy ostoba
keresztrejtvényt és egy még ostobább gyászjelentést
tartalmazó újság papírjába temetett érzéseivel.
Eszembe jutott valami.
Kihúztam Amma fiókját, és kivettem egy ceruzát.
Odamutattam apának.
Elvigyorodott.
– Meghegyezte a hegyeset.
– Ő is ezt akarná. Még utoljára.
 Apa addig akrobatikázott a széken, míg ő is elérte a fiókot, és
kihorgászott belőle egy doboz fahéjas cukorkát.
– Utoljára.
Megöleltem.
– Szeretlek, apa.
Aztán a kezemmel végigsöpörtem az ablakpárkányon, mire
só hullott szanaszét a konyha padlóján.
– Ideje beengedni a szellemeket.

Félig sem értem le a veranda lépcsőjén, amikor Lena már ott

volt. Egyenesen a karomba ugrott, vékony lábával átkulcsolta
a derekamat. Hozzám bújt, én meg szorosan öleltem, mintha
egyikünk sem akarná elengedni a másikat.
Volt ott áramütés, sok–sok áramütés. De amikor az ajka az
enyémre tapadt, csak az édességét és a békét éreztem. Olyan
volt, mint a hazatérés, amikor az otthon még mindig a
menedéket jelenti, nem a viharzónát.
Minden másképpen volt kettőnk között. Semmi sem
választhatott el bennünket egymástól. Nem tudom, hogy az Új
Rend miatt alakult–e így, vagy mert elutaztam a Másvilág;
vécére és vissza. De csak az számított, hogy végre
megfoghattam Lena kezét anélkül, hogy lyukat égetett volna a
tenyerembe.
Meleg volt az érintése. A bőre finom. A csókja csók. Olyan
csók, amilyennek egy csóknak lennie kell.
Nem elektromos vihar, és nem tűz. Semmi sem robbant fel,
égett le vagy vágta ki a biztosítékot. Lena hozzám tartozott,
ahogyan én hozzá. Most együtt lehettünk.
A Roncsból dudaszó hallatszott, mire abbahagytuk a
csókolózást.
 – Haladjatok már! – Link kidugta a fejét az ablakon. –
Megőszülök tőletek.
Rávigyorogtam, de képtelen voltam elengedni Lenát.
– Szeretlek, Lena Duchannes. Mindig szerettelek, és mindig
szeretni foglak. – Olyan igaz volt ez, mint amikor először
mondtam neki, a Tizenhatodik Holdjánál.
– És én is szeretlek téged, Ethan Wate. Szeretlek, mióta
először találkoztunk. Vagy már előtte is szerettelek. – Lena
mosolyogva a szemembe nézett.
– Jóval előtte – mosolyogtam vissza rá.
– Viszont mondanom kell valamit. – Közelebb hajolt. –
Tudnod kell valamit a lányról, akit szeretsz.
Görcsbe rándult a gyomrom.
– Mit?
– A nevemet.
– Komolyan?
Tudom, hogy az Igézők a kiválasztásuk után nyerik el az
igazi nevüket, de Lena nem volt hajlandó elárulni az övét,
akárhányszor kérdeztem. Gondolom, megvárta, hogy ennek is
eljöjjön az ideje. Ami nyilván most jött el.
– Még mindig akarod tudni? – vigyorgott, mert biztos volt a
válaszban.
Bólintottam.
– Josephine Duchannes. Josephine, Sarafine lánya. – Az anyja
nevét szinte csak suttogta, de olyan tisztán hallottam, mintha
kiabált volna.
Megszorítottam a kezét.
A neve. A puzzle hiányzó darabja, az egyetlen, ami még nem
volt a családfára írva.
Nem meséltem még Lenának az anyjáról. Valahol belül hinni
akartam abban, hogy Sarafine azért mondott le a lelkéről, hogy
újra Lenával lehessek, hogy az áldozata több volt bosszúnál.
Egy nap majd elmondom Lenának, mit tett értem az anyja.
Tudnia kell, hogy Sarafine nem volt a velejéig romlott.
 Ismét dudaszó hallatszott.
– Gyerünk már, pipikéim! Mennünk kell a Tejponállóba.
Mindenki ránk vár.
Megragadtam Lena másik kezét is, és magam után húztam a
Roncshoz.
– Kell egy kis kitérőt tennünk útközben.
– Sötét Igézőkkel lesz dolgunk? Kell az olló?
– A könyvtárba megyünk.
Link a kormányra hajtotta a fejét.
– Tízéves korom óta nem újíttattam meg a kölcsönző
kártyámat. Jobban járnék a Sötét Igézőkkel.
A kocsiajtó előtt állva Lenára néztem. A hátsó ajtó magától
kinyílt, és mind a ketten beszálltunk.
– Jaj már! Most meg taxisofőr lettem? Ti Igézők és
Halandók furcsa módon fejezitek ki a hálátokat. – Link
közben felhangosította a zenét, mintha nem akarná, hogy
halljuk, mit morog.
– Én hálás vagyok. – Hátulról jól kupán vágtam. Meg sem
érezte. Linkhez beszéltem, de Lenára néztem. Nem
tudtam levenni róla a szemem. Gyönyörűbb volt, mint
ahogyan emlékeztem rá, gyönyörűbb, és igazibb.
Ujjam köré tekertem egy hajtincsét, ő pedig a
tenyerembe hajtotta az arcát. Együtt voltunk. Semmi más nem
volt fontos, semmi másra nem tudtunk gondolni, és semmi
másról nem tudtunk beszélni. Aztán bűntudatom támadt,
hogy ilyen jól érzem magam a Csillagok és Sávokkal a
zsebemben.
– Várjatok csak! Ezt hallgassátok! – Link matatott valamit. –
Pont ez kellett, hogy befejezzem az új dal szövegét! „Édes
lány… az ember tőle majd’ behány…”
Lena a vállamra hajtotta a fejét.
– Mondtam már, hogy az unokatesóm is itt van a városban?
– Hát persze hogy visszajött – mosolyodtam el.
 Link a visszapillantó tükörből rám kacsintott. Megint
fejbe vertem, miközben a kocsi kigurult az útra.
– Szerintem tutira rocksztár leszel – mondtam.
– Megint dolgoznom kellene a demón. Mert érettségi után
úgy elhúzok New Yorkba, mint a vadliba!
Link annyi szarságot volt képes összehordani, hogy egy toi–
toi is kevés hozzá. Mint régen. Jól is volt ez így.
Erre a bizonyítékra volt szükségem.
Tényleg hazatértem.
 38. FEJEZET

Vízszintes tizenegy

-T i csak menjetek be! – mondta Link, és felhangosította

a legújabb Holy Rollers–demót. – Majd én kint várok.
Elég könyvet látok az iskolában.
Lena és én kikászálódtunk a Roncsból, és megálltunk a Gatlin
Megyei Könyvtár előtt. Jobban elhaladtak a javítási
munkálatokkal, mint ahogyan emlékeztem rá. Kívülről már a
javával megvoltak, az AFL hölgyei pedig elkezdték beültetni
az utcafrontot az ajtó mellett.
Belül még korántsem voltak készen. Nejlonfólia borította az
egyik oldalt, a másikon szerszámokat és fűrészbakokat láttam.
Marian néni viszont már berendezte ezt a részt, amin cseppet
sem csodálkoztam. Inkább dolgozik fél könyvtárban, mint
semmilyen könyvtárban.
– Marian néni? – A hangom jobban visszhangzott, mint
máskor, és néhány másodperc múlva Marian néni harisnyás
lába tűnt fel a folyosó végén. Könnyeket láttam a szemében,
amikor odarohant hozzám, és megölelt.
– Még mindig nem hiszem el. – Még szorosabban magához
vont.
– Elhiszem.
A csupasz padlón cipőkopogást hallottam.
 – Mr. Wate, fiam, örülök, hogy újra láthatlak! – Macon arcán
széles mosoly terült el. Mostanában mindig így mosolygott,
amikor meglátott, szinte kezdtem megijedni tőle.
Először Lenát ölelte meg, aztán odalépett hozzám.
Kézfogásra nyújtottam a kezem, de ehelyett gyakorlatilag a
nyakamba borult.
– Én örülök, hogy újra láthatom, uram. Azért jöttünk, mert
beszélni akarunk önnel és Marian nénivel.
Marian felhúzta a szemöldökét.
– Tényleg?
Lena az amulettes nyakláncát csavargatta, és várta, hogy
belefogjak a mondókámba. Gondolom, nem ő akarta
bejelenteni a nagybátyjának, hogy immár annyit
csókolózhatunk, amennyit akarunk, anélkül, hogy
életveszélybe kerülnék. Tehát nekem jutott a megtisztelő
feladat. Bár Macon izgatottnak tűnt a hír hallatán, szerintem
jobban tetszett neki, amikor minden csókom áramütést váltott
ki.
Marian nem tudott magyarázattal szolgálni, így Maconhoz
fordult.
– Elképesztő. Szerinted mit jelenthet?
Macon a könyvkupacok előtt járkált fel és alá.
– Nem tudom pontosan.
– Bármi is legyen a magyarázat, gondolod, hogy hatással
lehet más Igézőkre és Halandókra? – Lena abban
reménykedett, hogy a Dolgok Rendje változott meg
számunkra kedvező irányba. Egyfajta kozmikus bonusz, mert
annyi mindenen mentem keresztül.
– Ezt kétlem, de megvizsgáljuk ezt a kérdést is. – Macon
Marianra pillantott.
Marian bólintott.
– Hát persze.
Lena igyekezett palástolni a csalódását, de a nagybátyja jól
ismerte.
 – Nézd, ha nem is érint minden Halandót és Igézőt,
kettőtöket érint. A változásnak valahol el kell kezdődnie, még
a természetfelettiek világában is.
Nyikorgást hallottam, és a bejárati ajtó becsapódott.
– Dr. Ashcroft?
Lenára néztem. Ezt a hangot bárhol felismerem. A jelek
szerint Macon is felismerte, mert elbújt egy könyvkupac mögé
Lenával és velem.
– Helló, Martha! – Marian a legbarátságosabb hangon
köszöntötte Mrs. Lincolnt.
– Wesley autóját láttam az épület előtt. Itt van?
– Nagyon sajnálom, de nincsen.
Link valószínűleg a Roncs padlóján kuporgott, elrejtőzve az
anyja elől.
– Tehetek önért valamit? – kérdezte Marian udvariasan.
– Hogy tehetne–e? – zsörtölődött Mrs. Lincoln. – Például
elolvashatná ezt a könyvet a boszorkányságról, és
magyarázattal szolgálhatna arra, vajon miért engedik meg,
hogy gyerekek is kikölcsönözzék a közkönyvtárból.
Oda sem kellett volna néznem, rögtön tudtam, melyik
könyvsorozatról beszél. De nem álltam meg, kikandikáltam a
búvóhelyemről, és láttam, hogy Link anyja a Harry Potter és a
félvér herceg kötetével hadonászik.
Elvigyorodtam. Jó tudni, hogy vannak dolgok Gatlinben,
amik nem változnak.

Ebéd alatt nem húztam elő a Csillagok és Sávokat. Azt mondják,

ha meghal valaki, akit szeretsz, egy falatot sem tudsz lenyelni.
Én azonban bevágtam egy sajtburgert extra uborkával, dupla
sült krumplit, egy epres Oreo–shake–et és sült banánt
csokoládé– és karamellaöntettel és extra tejszínhabbal.
 Mintha hetek óta nem ettem volna. Valószínűleg így is volt, a
Másvilágban nem ettem, és a testem emlékezett erre.
Miközben Lena és én a kajánkkal voltunk elfoglalva, Ridley
és Link egymást oltották, ami idegenek számára akár
veszekedésnek is tűnhetett.
Ridley a fejét csóválta.
– Tényleg? A Ronccsal? Nem rágtuk át ezt alaposan idefelé
jövet?
– Nem figyeltem. Amit mondasz, annak csak tíz százaléka jut
el hozzám. – Link Ridley–re pillantott a válla felett. – A
kilencven százalék alatt azzal vagyok elfoglalva, hogy téged
nézlek.
– Ja, persze, én meg száz százalékban azzal vagyok
elfoglalva, hogy mindenhova nézzek, csak rád ne. – Úgy
hangzott, mintha Ridley bosszankodna, de ennél jobban
ismertem.
Link vigyorgott.
– És még azt mondják, nincs szükség matematikára a való
életben.
Ridley széles mozdulatokkal kicsomagolt egy piros nyalókát.
– Ha azt hiszed, hogy elmegyek veled New Yorkba azzal a
rozsdás kasztnival, te hülyébb vagy, mint gondoltam,
Tökösgyerek!
Link Ridley nyakához bújt, mire Rid kupán csapta.
– Ugyan már, bébi! Milyen jó volt a múltkor is! És most nem
is kell a Roncsban aludnunk!
Lena homlokát ráncolva meredt az unokatesójára.
– Te egy autóban aludtál?
Rid hátravetette szőke és rózsaszín tincseit.
– Nem hagyhattam Cukipofát egyedül. Akkor még csak
hibrid sem volt.
Link beletörölte a zsíros kezét az Iron Maiden–pólóba.
– Tudom, hogy szeretsz, Rid. Valld be!
 Ridley úgy tett, mint aki arrébb húzódik, de egy centimétert
sem mozdult.
– Szirén vagyok, ha még emlékszel. ÉN nem szeretek semmit.
Link csókot nyomott az arcára.
– Csak engem.
– Ketten ideférünk még? – John egyik kezében jégkásával és
sült krumplival tele tálcát egyensúlyozott, a másikkal Livet
ölelte magához.
Lena Livre mosolygott, és arrébb csusszant.
– Bármikor.
Volt idő, amikor ezek ketten nem tudtak megmaradni egy
fedél alatt. De az már nagyon régen volt, szinte egy
emberöltővel korábban. Számomra gyakorlatilag így is volt.
Liv Johnhoz bújt. A periódusosrendszer–mintás pólóját
viselte, a haját meg szokás szerint szőke fonatokban.
– Ezeken viszont nem osztozunk. – Azzal maga elé húzta a
chilis sült krumplival teli papírzacskót.
– Soha nem állnék közéd és a sült krumplid közé, Olivia. –
John odahajolt, és gyors puszit nyomott Liv arcára.
– Okos fiú. – Liv boldognak tűnt – nem jobb–híján–
boldognak, hanem igazán boldognak. Én meg örültem nekik.
Charlotte Chase kiáltott oda nekünk a pult mögül. A jelek
szerint a nyári munkája egész éves, iskola utáni melóvá
változott.
– Kér valaki pekándiós pitét? Most húztam ki a sütőből! – A
magasba emelt valami szánalmas kinézetű dobozos
süteményt. Nem volt ez sütőben soha, legfeljebb a
szupermarketében.
– Köszi, nem! – felelte Lena.
Link a pitét bámulta.
– Fogadjunk, hogy közelébe sem ér Amma legrosszabbul
sikerült pitéjének! – Neki is hiányzott Amma. Ez nyilvánvaló
volt. Amma mindig morgott valami miatt Linknek, de szerette
őt. És Link nagyon jól tudta ezt. Amma megengedett neki egy
csomó dolgot, amit nekem soha, és erről eszembe jutott
valami.
– Link, mit csináltál a pincénkben, amikor kilencéves voltál?
– Link a mai napig nem árulta el, mivel zsarolta Amma. Én
mindig is tudni akartam, de ezt az egyetlen dolgot soha nem
sikerült kivasalnom belőle.
Link kényelmetlenül fészkelődött.
– Ne már! Ez magánügy!
Ridley gyanakodva méregette.
– Ez akkor volt, amikor megittad a snapszot, és mindent
összehánytál?
Link a fejét rázta.
– Neeeem! Az egy másik pincében volt. – Vállat vont. – Jól
van na, egy csomó pince van errefelé.
Mindannyian rábámultunk.
– Na, jó. – Idegesen beletúrt tüsi hajába. – Elkapott, hogy
beöltöztem…
– Beöltöztél? – Gondolni sem akartam arra, mit jelenthet ez.
Link zavartan az arcát dörzsölte.
– Borzalmas volt, haver! Ha anyám megtudta volna, téged
azért ölt volna meg, mert ilyet mondasz, engem meg azért,
amit tettem.
– Mégis mit vettél fel? – kérdezte Lena. – Női ruhát és magas
sarkút?
Link a fejét rázta. Elvörösödött a szégyentől.
– Rosszabb.
Ridley idegesen a karjára csapott.
– Nyögd már ki! Mi a fene volt rajtad?
Link lehajtotta a fejét.
– Egy uniós katona egyenruhája. Jimmy Weekék garázsából
csórtam el.
Kitört belőlem a röhögés, és néhány másodpercen belül Link
is csatlakozott hozzám. Az asztalnál senki más nem értette,
hogy mi a bűn abban, hogy egy déli srác – egy olyan déli srác,
akinek az apja a Honey Hill–i újrajátszásban a Konföderációs
Lovasságot vezényelte, az anyja meg a Konföderáció Nővérei
szervezet tagja – felpróbálja a polgárháborús ellenség
egyenruháját. Ehhez Gatlinben kellett születni.
Ez egyike volt azoknak a hallgatólagos megegyezéseknek,
mint például az, hogy Wate–éknek nem viszünk pitét, mert
Ammáéval úgysem versenyezhet, vagy hogy Sissy Honeycutt
elé nem ül az ember a templomban, mert folyamatosan dumál
a pappal párhuzamosan, vagy hogy nem festjük ki a házat
anélkül, hogy Mrs. Lincolnnal konzultálunk a színről, akkor
sem, ha véletlenül Lila Evers Wate–nek hívnak.
Gatlin már csak ilyen.
Egy nagy család, amibe mindenki beletartozik, mindennel és
mindenkivel együtt – a jóval és a rosszal is.
Mrs. Asher például mondta Mrs. Snow–nak, hogy mondja
meg Mrs. Lincolnnak, hogy mondja meg Linknek, hogy
mondja meg nekem, hogy mennyire örül, hogy egy darabban
tértem vissza Caroline nénikémtől. Mondtam Linknek, hogy
köszönje meg a nevemben. Komolyan is gondoltam. Talán
még az is előfordul egyszer, hogy Mrs. Lincoln megsüti nekem
a híres brownie–ját.
Ha megteszi, esküszöm, hogy tisztára nyalom a tányért.

Miután Link kirakott bennünket, Lena és én egyenesen

Greenbrier–be vettük az irányt. Greenbrier a mi helyünk volt,
és függetlenül attól, hogy hány szörnyű esemény történt ott, a
medált is ott találtuk. Ott láttam először Lenát felhőket
mozgatni, bár akkor még nem tudtam, hogy mit csinál. Ott
tanultunk együtt latinul, miközben a Holdak Könyve sorait
próbáltuk kibogozni.
 Greenbrier titkos kertje már a kezdetekkor tanúja volt
titkainknak. Bizonyos szempontból ez is egy újrakezdés volt.
Lena furcsán nézett rám, amikor kiterítettem az újságot,
amelyet egész délután magamnál tartottam.
– Ez meg micsoda? – Becsukta a spirálfüzetét, amelybe
folyton jegyzetelt, olyan buzgón, mintha nem tudná elég
gyorsan megtölteni a lapokat.
– Keresztrejtvény. – Hasra feküdtünk a fűben, szorosan
egymás mellett, a régi helyünkön: a citromligethez
legközelebb eső fánál, a kandallókő közelében. Nevéhez
méltóan Greenbrier zöldellt, még sohasem láttam ennyire
zöldnek. Se sáska, se kiszáradt, megbámult fűcsomó. Gatlin
visszatért régi önmagához – csak jobb változatban.
Mi tettük ezt, L. Nem is sejtettük, milyen erősek vagyunk.
Lena a vállamra hajtotta a fejét.
Most már tudjuk.
Azt nem tudhatom, meddig fog tartani ez a nyugalom, de
megesküdtem rá, hogy soha többé nem veszem
természetesnek, egyetlen percre sem, amink van.
– Arra gondoltam, hogy megpróbálhatnánk. Tudod,
Ammáért.
– A keresztrejtvényt?
Bólintottam, mire felkacagott.
– Tudod, hogy előtte sohasem néztem meg a
keresztrejtvényt? Egyszer sem. Addig nem, amíg el nem
mentél, és el nem kezdtél nekem üzenni rajtuk keresztül.
– Okos vagyok, ugye? – löktem meg a vállammal.
– Mindenesetre jobb ötlet, mint dalokat írni. Bár a
keresztrejtvény sem volt mindig világos. – Az alsó ajkába
harapva elmosolyodott, és én nem tudtam megállni, hogy újra
és újra meg ne csókoljam, mígnem aztán kacagva elhúzódott
tőlem.
– Megadom magam! Nagyon okos vagy! – A homlokát az
enyémhez érintette.
 Elmosolyodtam.
– Valld be, L., imádtad a rejtvényeimet!
– Viccelsz? Persze hogy imádtam. Visszajöttél hozzám
minden alkalommal, amikor nekiálltam megfejteni azokat az
ostoba rejtvényeket.
– Annyira kétségbe voltam esve…
Kiteregettük az újságot magunk közé, én meg elővettem
Amma ceruzáját. Tudnom kellett volna, hogy találok valamit.
Amma üzenetet hagyott nekem, pont úgy, mint ahogyan én
üzentem Lénának.
Vízszintes kettő. Így kezdődik Hamlet nagymonológja.
L.E.N.N.I.
Függőleges négy. A gonosz ellentéte.
JÓ.
Függőleges öt. Edith Wharton regényében a szánkóbalesetet
szenvedő hős neve.
E.T.H.A.N.
Vízszintes tíz. Az öröm kifejezése.
H.A.L.L.E.L.U.J.A.
összegyűrtem az újságot, és magamhoz szorítottam Lenát.
Amma otthon volt.
Amma velem volt.
És Amma elment.
Nagyjából annyi ideig zokogtam, amíg a nap el nem tűnt az
égről, és a mező mellettem olyan sötét és olyan ragyogó nem
lett, mint ahogyan én láttam a világot.
 39. FEJEZET

Amma himnusza

a rend nincsen rendben

a dolgok sem pusztán dolgok
halleluja
miért lenne víztorony a torony
vagy karácsonyi város a város
amikor fent és lent nem világos
halleluja
a sír mindig sír
kint és bent is
a szeretet elpusztítja az elpusztíthatatlant
halleluja
szerettem, akit szerettem, el is veszítettem
most már erös, de elment
elszállt
halleluja
fényes és sötét
a nagyszerüek dala
halleluja
 EPILÓGUS

Utána

A zon az éjszakán az ősrégi mahagóniágyban feküdtem,

mint előttem a Wate–ek több nemzedéke. Az ágy alatt
könyvek. Mellettem elromlott mobiltelefon. A régi iPod
zsinórja a nyakam körül. Még a térkép is visszakerült a falra.
Lena maga celluxozta vissza. Nem számított, milyen otthonos
volt a szobám. Nem tudtam aludni – rengeteg
gondolkodnivalóm volt.
Vagy emlékeznivalóm.
Még kicsi voltam, amikor a nagyapám meghalt. Nagyon
szerettem őt, aminek ezer olyan oka volt, amit nem mesélnék
el, és ezer olyan, amire nem emlékszem.
A halála után elrejtőztem, felmásztam arra a fára, amelyik
félig átnyúlt a kerítésen, és ahonnan éretlen őszibarackokkal
dobáltuk egymást a szomszédokkal.
Képtelen voltam befejezni a bőgést, hiába gyömöszöltem a
szemem az öklömmel. Előtte valószínűleg még nem voltam
tisztában azzal, hogy az emberek meghalhatnak.
Először apa jött ki, és megpróbált lekönyörögni a fáról. Aztán
anya. Nem tudtak olyat mondani, amitől jobban éreztem volna
magam. Megkérdeztem, hogy a nagypapa a mennyországban
van–e, ahogyan a vasárnapi iskolában állították. Anya azt
felelte, hogy nem biztos benne. Azt mondta, senki sem tudja
biztosan, mi történik a halálunk után.
 Lehet, hogy pillangóvá válunk. Vagy megint emberként
jövünk vissza. De meglehet, hogy a halál után nem történik az
égvilágon semmi.
Ettől csak még jobban sírtam. Abban a helyzetben nem
feltétlenül egy történész magyarázataira volt szükségem.
Akkor mondtam azt anyának, hogy nem akarom, hogy a
nagypapa meghaljon, és anya se haljon meg, és én se haljak
meg soha. Anya erre zokogni kezdett.
A nagypapa az ő apja volt.
Ezután magamtól lejöttem a fáról, és együtt sírtunk. A
karjába vett, leült velem a Wate–ház hátsó verandájának
lépcsőjére, és azt mondta, hogy soha nem fogok meghalni.
Nem.
Megígérte.
És azt is, hogy ő sem fog meghalni.
Arra emlékszem még, hogy bementem a házba, és megettem
három szelet epres–cseresznyés pitét, cukros keresztmintával a
tetején. Amma csak akkor sütött ilyen sütit, ha valaki meghalt.
Végül felnőttem, és már nem bújtam az anyám szoknyája alá,
amikor sírhatnékom támadt. Már a régi fára sem másztam fel.
Csak akkor jutott eszembe, hogy mit mondott, amikor ő is
meghalt.
Nem is tudom, mit akarok ezzel mondani. Nem tudom, miről
szól ez az egész.
Minek foglalkozunk vele.
Miért vagyunk itt.
Miért szeretünk.
Családom volt, és mindent ők jelentettek a számomra, de ezt
nem tudtam, amíg el nem veszítettem őket. Volt egy lány is,
aki mindent jelentett a számomra, és ezt minden pillanatban
tudtam, amikor az enyém volt.
Elveszítettem mindent. Mindent, amit az ember valaha
akarhat. Megtaláltam a hazavezető utat, de ne csapjuk be
magunkat. Semmi sem olyan, mint volt. Nem is vagyok biztos
abban, hogy szeretném, ha olyan lenne.
Ettől függetlenül én vagyok az egyik legszerencsésebb fickó a
világon.
Nem járok templomba, nem ott imádkozom. Őszintén szólva
az imádkozás sem megy, én leginkább reménykedem. De van
valami, amit tudok, és remélem, hogy valaki meghallgat.
Van értelme. Nem tudom, mi az, de minden, amim volt, és
minden, amit elveszítettem, minden, amit éreztem – jelentett
valamit.
Talán tényleg van értelme az életnek. Talán csak annak van
értelme, ha élünk.
Ezt megtanultam. Innentől kezdve ezt fogom tenni.
Élek.
És szeretek, akármilyen nyálasan hangzik is.
Lena Duchannes. Itt délen úgy ejtik, hogy rímeljen az énre.
Már nem zuhanok többé. Lena ezt mondja, és igaza van.
Közelebb van az igazsághoz, hogy repülök.
Mind a ketten repülünk.
Abban is biztos vagyok, hogy az igazi kék égen Amma is
repül, mint az asztalos méhek.
Mindannyian repülünk, attól függően, hogy honnan nézzük
a dolgot. Repülés vagy zuhanás – rajtunk múlik.
Mert az ég nem kék festék, és nem csak kétféle ember létezik
a földön, ostobák és élhetetlenek. Azt mi csak hisszük.
Egyikkel sem érdemes foglalkozni – semmivel sem. Nem éri
meg.
Kérdezzétek csak meg anyát, hogy ilyennek kell–e lennie a
csillagos égnek. Ahol két Igéző hold ragyog a Sarkcsillag és a
betlehemi csillag mellett.
Bár én is meg tudom kérdezni.
Felkelek az éjszaka közepén, és elindulok a nyikorgó
padlódeszkákon. Bámulatosan valósnak érzem őket, egyetlen
percig nem jut eszembe, hogy esetleg csak álmodom.
A konyhában a pult feletti szekrényből makulátlanul tiszta
poharakat veszek elő.
Sorba rakom őket az asztalon.
Üresek, csak a holdvilág tölti meg őket.
A hűtőszekrény éles fénye meglep. Az alsó polcon, egy
rothadó káposztafej mögött rábukkanok arra, amit keresek.
Csokis tej.
Sejtettem.
Lehet, hogy már nem kívánom, lehet, hogy nem is azért
jöttem, hogy megigyam, de Ammát ez nem gátolhatta meg
abban, hogy bevásároljon belőle.
Feltépem a kartont, és kinyitom a dobozt – ezt álmomban is
meg tudom csinálni, és gyakorlatilag szinte most is alszom.
Akkor sem tudnék pitét sütni Abner bácsinak, ha az életem
múlna rajta, és fogalmam sincs, hová tette Amma a csokoládés
alagút receptjét.
De ezt az egyet tudom.
Egyenként megtöltöm a poharakat.
Egyet Prue néninek, aki pislogás nélkül látott mindent.
Egyet Twylának, aki gondolkodás nélkül feladott mindent.
Egyet anyának, aki kétszer is elengedett.
Egyet Ammának, aki elfoglalta a helyét a Nagyszerűek
között, hogy én visszatérhessek Gatlinbe.
Egy pohár csokis tej csekélység, de itt nem a tejről van szó,
ezt mindannyian tudjuk – legalábbis itt mindannyian.
Mert a holdvilág beragyogja az üres székeket körülöttem, és
én tudom, hogy nem vagyok egyedül.
Soha nem vagyok egyedül.
Leteszem az utolsó poharat is az asztalon keresztülfutó
holdsugárba. A fény úgy rebeg, mint egy Áttetsző szeme.
 – Fenékig! – mondom, de nem így értem.
Ammának és anyának pláne nem mondhatok ilyet.
Szeretlek, mindig szeretni foglak.
Szükségem van rátok, és itt vagytok velem.
A rossz és a jó, a cukor és a csipet só, a fenékbe rúgás és a csók –
ami eddig volt és ami ezután jön, te és én…
Együtt vagyunk benne, együtt ülünk a pitében.
Minden, ami én vagyok, emlékeztet arra, amik ti vagytok.
Leveszem az ötödik poharat is a polcról, az utolsó tiszta
poharunkat. Teletöltöm csokis tejjel, le is kell innom belőle,
nehogy kifolyjon.
Lena mindig kikacag, mert mindig teletöltöm a poharamat.
Érzem, hogy elmosolyodik álmában.
A holdra emelem a poharat, és én is iszom egyet.
Az élet soha nem volt édesebb.
ITT ÉRNEK VÉGET

AZ
IGÉZŐ
KRÓNIKÁK

Fabula Peracta Est.

Scripta Aeterna Manent.
 Egy Szirén könnye, Áttetsző holdja
Tizenkilenc Halandó, Irányfény gondja,
Incubus sírok és Igéző folyó,
Az Utolsó Oldal lezárást hozó.
 Köszönetnyilvánítás
Minden percet élveztünk.
Minden szereplőt, fejezetet, minden oldalt.
Mindenekelőtt annak kell ezt megköszönnünk,
aki ezt az egészet lehetővé tette: NEKED.
A kedvenc Igéző Olvasónknak.
Köszönet. Mindenért. Az egészért.
Durva egy kaland volt –
reméljük, továbbra is olvasó maradsz,
hiszel az igaz szerelemben,
a szabad szem elől rejtőzködő dolgokban,
a repedések közötti világokban,
és ami a legfontosabb: önmagadban.
Mi biztosan megtesszük.

Szeretettel, de tényleg:
KAMI ÉS MARGIE
 Külön köszönet:
A SZERKESZTŐNKNEK – JULIE SCHEINÁNAK
A LATINFORDÍTÓNKNAK – DR. SARA LINDHEIMNEK
A KREATÍV IGAZGATÓNKNAK – DAVE CAPLANNEK
A TÖRDELŐNKNEK – BARBABA BAKOWSKINAK
A SAJTÓSUNKNAK – JESSICA BROMBERGNEK
A MARKETINGESÜNKNEK – LISA ICKOWICZNAK
ÉS A
LITTLE, BROWN BOOKS FOR YOUNG READERS KIADÓ
LENYŰGÖZŐ TEREMTMÉNYEK CSAPATÁNAK
 Tartalom

LENA Újrakezdés 7

ELSŐ KÖNY – Ethan 10

1. FEJEZET Otthon 11
2. FEJEZET Sült zöld paradicsom 15
3. FEJEZET Ezen az oldalon vagy a másikon 27
4. FEJEZET Átkelés 42
5. FEJEZET Egy másik Lunae Libri 47
6. FEJEZET Ezüstgomb 52
7. FEJEZET Keresztrejtvény 66
8. FEJEZET Törött palackok 76
9. FEJEZET Csillagok és Sávok 83
10. FEJEZET Kígyószemek 92
11. FEJEZET Sötétebb ügyek 107
12. FEJEZET Még itt 115
13. FEJEZET Ahová a holló repít 124
14. FEJEZET Zűrzavar 137
15. FEJEZET A Folyómester 143
16. FEJEZET Kő és holló 152
17 FEJEZET A Csillagok Könyve 167
18. FEJEZET Árnyék 177

MÁSODIK KÖNYV – Lena 181

19. FEJEZET Halandó gondok 182

20. FEJEZET Alku az ördöggel 192
21. FEJEZET A Hold Sötét Oldala 207
22. FEJEZET Aranyozott kalitkába zárt madár 217
23. FEJEZET Tejponálló 226
24. FEJEZET A kéz, amely a bölcsőt ringatja 235
25. FEJEZET A Halál Kapuja 252
26. FEJEZET Kvantumfizika 264
27. FEJEZET Repedés mindenen 273
28. FEJEZET Igéző cicaharc 279
29. FEJEZET A halottak keze 288

HARMADIK KÖNYV – Ethan 298

30. FEJEZET Elveszett idő 299

31. FEJEZET Titkok Őrzői 312
32. FEJEZET A csonttrón 320
33. FEJEZET Az Irányfény útja 330
34. FEJEZET Az Igéző Krónikák 340
35. FEJEZET Repedés a világegyetemben 358
36. FEJEZET Áthelyezés 361
37. FEJEZET Amit a szavak nem mondanak el 365
38. FEJEZET Vízszintes tizenegy 375
39. FEJEZET Amma himnusza 384

EPILÓGUS Utána 385